2016. január 05. | Kránicz Dorottya

Pálos Hanna: „Azt, hogy ki vagyok, nem akarom mutogatni”

Fiatal és tehetséges, legtöbbször a Katona színpadán láthatjuk őt, de felbukkan a vásznon is, például az Isteni műszak őrült drogfüggőjeként vagy Az éjszakám a nappalodban Czukor Balázs oldalán. Idén Junior Prima-díjjal is jutalmazták szakmai teljesítményét, ő trófeagyűjtés helyett mégis inkább gyerekelőadásokon töri a fejét. Ezúttal induló sorozata, a Csak színház és más semmi kapcsán beszélgettünk Hannával.

Épp most érkeztél haza Svédországból. A testvéredet látogattad meg (Pálos Gergely, Roy Andersson svéd filmrendező díjnyertes filmjének egyik magyar operatőre – a szerk.)?

Igen! Igazság szerint Gergő több mint négy éve kint él Svédországban, de nekem csak most adódott először lehetőségem meglátogatni őt.

Akkor nálatok karácsonyra sem gyűlik össze a család?

Dehogynem, itt Budapesten! Arra Gergő is hazajön. Négyen vagyunk testvérek, szóval nem egyszerű összeegyeztetni a családi eseményeket, de az ilyen alkalmakkor azért valahogy megoldjuk.

A színházi és filmes légkör mindig is átitatta a család hétköznapjait?

Mondhatni. Apukám operatőr és rendező (Pálos György KVB), de azt nem állíthatnám, hogy kimondottan terelgetett minket ilyen irányba. Sőt, inkább óvott tőle. Nem igazán tudnám felidézni, hogy miért alakult úgy, hogy négyünk közül hárman is művészeti tevékenységekkel foglalkozunk, nyilvánvalóan ez érdekelt minket. Születésünktől kezdve a nevelésünkbe volt ágyazva valami olyan szemléletmód, ami aztán ilyen pályák felé sodort minket.

Már fiatalon tudtad, hogy színésznő szeretnél lenni?

Gimnáziumban fogalmazódott meg bennem, ha az fiatalnak számít. De akkor még egészen máshogy képzeltem el ezt a pályát…

Miért, hogyan képzelted el?

Sokkal romantikusabban gondolkodtam erről a szakmáról. Azt hittem, nincs annál csodálatosabb, hogy semmi másról nem szól az életünk, csak a színházról; hogy éjszakánként nem alszunk, folyamatosan a készülő előadásokról forognak a gondolataink, egy szűk közösségben létezünk, konfrontálódunk, majd kibékülünk… De most már látom, hogy ennek az életformának mik a nehézségei, és milyen lemondásokkal jár. Meg kellett találnom a határaimat, hogy ebben a létezésben hogy tudom jól érezni magam. Ráadásul régebben mindig úgy képzeltem, hogy a színész számára az a legnagyobb élmény, amikor a színpadra lép és az előadás végén megtapsolja a közönség, most pedig sokkal jobban élvezem a próbákat. A legizgalmasabb kihívás, hogy mennyire tudok megfejteni egy szerepet két-három hónap alatt.

A közönség visszajelzése nem is olyan fontos?

Dehogynem, fontos. Csak azt mondom, hogy az csak egy kis szelete ennek a pályának. A taps egy koreográfia része, mindenki tudja, hogy előadás végén ez a dolga; de sokszor eszembe jut, hogy kipróbálnám magam olyan közönség előtt, akiknek nincs tapasztalatuk, mint nézőknek, ők hogyan reagálnának…

Mindig érdekelt, hogy a tapsnál megfigyelitek a nézőtéren ülő arcokat? Van, akinek belenéztek a szemébe, van, aki szimpatikus és rámosolyogtok…

Látjuk őket, de ritkán merem felvenni a szemkontaktust. Olyan félelmetes hirtelen összenézni valakivel.

Miért félelmetes?

Nem tudom. Zavarba jövök tőle.

A színésznők is zavarba tudnak jönni?

Miért ne?

Azt gondolnám, hogy egy színésznő mindig magabiztos, ha egyszer úgy oda meri adni magát a színpadon.

Persze, de közben tele vagy titokkal. Különböző figurák kapcsán a világról és önmagamról fogalmazok meg gondolatokat, de biztonságot nyújt, hogy ezek csak szerepek. A főiskolán Kovalik Balázs zenészmesterség tanárunk mondta egyszer: az a jó színészetben, hogy „nyugodtan beszélhetsz a pöcsöd pattanásáról úgy, hogy senki sem tudja, hogy valóban arról beszélsz-e”. Én megmutatom a színpadon egy karakter problémáját, de azt már senki nem tudja, hogy ebből mi az, amit a saját életemből merítettem. Ezért sokkal magabiztosabbnak érzem magam, amikor szerepelek. De azt, hogy én, Pálos Hanna, ki vagyok, azt nem akarom mutogatni.

Minden szerepben van egy kis Pálos Hanna.

Persze. De mégis azt gondolom, a szerep egy maszk, ami mögött nem lát senki.

Annak idején otthagytad Kaposvárt, mert nem voltál elégedett és kimentél Berlinbe dolgozni. Szereted kihozni magadból a maximumot?

Alapvetően elég maximalistának és örök elégedetlennek tartom magam. Ha valahol nem találom magam, és úgy érzem, hogy az a helyzet nem tart sehová, inkább továbblépek. Ez igaz párkapcsolatokra, munkákra, iskolákra, mindenre. Nem szeretem vesztegetni az időmet. Kaposvárról muszáj volt eljönnöm, mert borzasztóan elbizonytalanodtam, hogy akarom-e egyáltalán ezt a pályát. Ott nem azt kaptam, amit vártam. De Máté Gábor osztályában meg sem fordult a fejemben, hogy jó helyen vagyok-e. A szakmát tőle kezdtem megtanulni és a tanulásom igazából nem ért véget, mert itt a Katonában ugyanaz a szemléletmód és munkához való hozzáállás érvényesül. Most a helyemen vagyok, de lehet, hogy egy napon úgy érzem majd, „köszönöm szépen, ez elég volt”. Az embernek nem szabad félnie a változástól, ezek szerintem kötelező elemei az életnek és a fejlődésnek.

Ha már szóba jött a maximalizmus és a visszaigazolás: idén kaptál Junior Prima-díjat.

Nagyon meglepődtem! Mindig is olyan embernek gondoltam magam, akit elkerülnek a díjak, de valószínűleg ez inkább védekezési mechanizmus, amivel a csalódottságot szeretném kiküszöbölni. Alapvetően úgy gondolom, hogy a díj nem számít, nem szabad rá várni és azt képzelni, hogy a megszerzésétől több lehetek, mint aki korábban voltam. De most, hogy az ölembe pottyant, nagyon megörültem. Az életemnek épp egy olyan szakaszában talált meg, amikor jól esett egy kis vállon veregetés. Ezt most eltettem a lelkembe, egy szép helyre. De túl nagy jelentőséget nem szabad tulajdonítani az ilyesminek. Megyek tovább, jönnek az új szerepek, új feladatok, új próbatételek. Sokszor érzem, hogy egy pozitív kritika nagyon megmelengeti a szívem, de egy konstruktív, negatív kritika sokkal hasznosabb tud lenni. Persze most könnyen beszélek, mert gyakran megesik, hogy egy negatív megjegyzés hetekig bennem marad.

Mi az igazi jutalomjáték a színésznek, a drámai szerep vagy egy nagyon hálás és szórakoztató komika?

Szerintem a színész mindig elégedetlen. Mindig felméri, hogy mi az, ami van, és elkezdi látni, hogy mi az, ami nincs, és arra kezd el vágyakozni. Én legalábbis ezt tapasztalom magamon.

De te valahogyan pont nem csúsztál bele abba, hogy karakterszínész legyél. Jó ilyen „képlékenynek” lenni, vagy inkább lennél nagyon „valamilyen” a rendezők szemében?

Szerintem az én skatulyám most, hogy nem tudnak behatárolni, esetleg, hogy „furcsa”. Ezt a furcsaságot néha szeretem hangoztatni és büszke is tudok lenni rá, de vannak napok, amikor befordulok és elkezdek elindulni az örvényben lefelé, és azt gondolom: „miért nem lehet tudni, hogy én ki vagyok, miért nem lehet nekem keresni egy olyan színdarabot, ami egy furcsa lányról szól, vagy talán nem is keltem fel a rendezők érdeklődését”. Ez a kétféle gondolkodásmód váltakozik bennem, próbálom ezt egyensúlyban tartani. Nyilván, az én szemszögömből nézve, az egész világ furcsa.

Januárban kerül adásba az új sorozatod, Csak színház és más semmi címmel. Úgy hallani, hogy a Csak szex és más semmi folytatása lesz, mennyi igaz ebből?

Annyi a közös, mint amennyi a Coen testvérek Fargo című filmje és az ebből készült sorozat között. Az írók Divinyi Réka és Goda Kriszta, a főszereplők Csányi Sándor és a Schell Judit és színházban játszódik a történet. Azt hiszem, ennyi.

Ebben a sorozatban egy színésznőt alakítasz. Milyen érzés színésznőként színésznőt alakítani?
Nagyon jó! Örültem neki, hogy alapvetően színházban játszódik a sorozat, mert itt sok mindenhez van közöm, sok mindenről van élményem, és így sokkal egyszerűbb feladat volt ez nekem, mintha mondjuk egy ügyvédnőt kellett volna eljátszanom. Nem volt olyan szituáció, ami ne lett volna legalább egy kicsit ismerős. Arról nem is beszélve, hogy jó néha egy kicsit kifigurázni, amit csinálsz. Persze arra senki ne számítson, hogy ebből a sorozatból majd megtudja, hogyan működik a színház… Olyan ez, mint amit a csokikra szoktak írni: „nyomokban mogyorót tartalmazhat”. Na, ez a sorozat nyomokban színházat tartalmazhat!

Örültél az új kihívásnak? Sok színésznek derogál egy tévésorozatos szerep.

Abszolút, hiszen forgatni nagyon izgalmas dolog. Nagyon élveztem a munkát – azt éreztem, hogy minden színész nagyon fel volt dobva, hogy a saját szakmánkat, a színházat állítjuk pellengérre. Egyébként én úgy látom, hogy manapság egyre többen szeretnek sorozatot nézni, mert igen magas színvonalú műfajjá nőtte ki magát.

Te nézel valamilyen sorozatot?

Most fejeztem be éppen a Fargo második évadát. Nemrég zárkóztam fel a Breaking Baddel is, de azt még nem sikerült végignéznem. Mindig keresem az újakat, tökéletesen alkalmas ember vagyok a sorozatnézésre.

Azért is, mert a sorozatnézés jobban illik a sűrű időbeosztáshoz?

Most már egy csomó sorozatnak majdnem egyórás epizódjai vannak, az már majdnem olyan hosszú, mint egy film, és könnyen hozzá lehet jutni az újabb részekhez. Ráadásul közben vacsorázhatok és otthon lehetek. Moziban elsősorban a magyar filmeket nézem, szomorú, ahogy pár hét alatt sorra tűnnek el kiváló alkotások, valami nem stimmel a rendszerben.

Az Oszlopos Simeon kapcsán mondta neked Jordán Adél, hogy mennyire te vagy az a szerep, amit játszol. Ezt te is így érzed?

Nem! (nevet) De azért örültem, hogy ezek szerint sikerült rátalálnom valamire. Nyilvánvalóan Adél is arra gondolt, hogy van valami közös a sorsunkban: egy biztonságos közegből érkező lány, aki találkozik egy sérült emberrel, aki rettentően negatív gondolatokkal és tagadó világszemlélettel fertőzi, amitől a lány kicsit összeroppan. Ilyen már történt velem is sajnos. Vagy nem sajnos.

Melyik az a szerep a mostani előadásaid közül, amelyikhez a leginkább tudsz kapcsolódni?

Az Olaszlikait nagyon szeretem játszani, nagyon örülök, hogy a részese lehetek. De a Kurázsi mama néma Kattrinja is nagy ajándék. Alapvetően úgy vagyok vele, hogy mire bemutatunk egy előadást, addigra megtalálom benne, hogy ezt nekem miért nagyon jó eljátszanom. Akármilyen nehézség vagy konfliktus is volt a munkafolyamat közben.

A színház mellett gyerekekkel is sokat foglalkozol.

Gyerekként nagyon sokat táboroztam, és nem volt kérdés, hogy felnőttként folytatni fogom. Nekem ez a három hét az elvonulásról szól, feltöltődöm, végre nem kell magammal foglalkoznom, és olyan közegben lehetek rengeteg gyerek között, ahol igazán jól érzem magam és nem kell félnem.

Nem merült fel benned a gyerekekkel való foglalkozás, mint alternatíva a színészet helyett?

De, a Színművészeti mellett annak idején beadtam a jelentkezésemet az Óvónőképző Főiskolára is. Csak elfelejtettem elmenni a felvételire! (nevet) A színházban szokott lenni Mikulás-műsor, úgy alakult, hogy azt általában én szervezem, szóval mégis maradt valamiféle kötődés. Amúgy pont a napokban karácsonyoztam a gimnáziumi barátnőimmel, ahol kibontottunk olyan leveleket, amiket 5 évvel ezelőtt írtunk arról, mi lesz velünk mostanra. Azt írtam benne, hogy rendezni fogok egy gyerekelőadást. Ez még nem történt meg, szóval lehet, hogy ez a feladatom… Hosszú idő után végre olyan időszakomat élem, hogy semmit nem szeretnék kijelenteni és elhatározni, inkább hagyom, hogy a dolgok történjenek velem.

A Csak színház és más semmi című hat epizódból álló sorozat az MTVA és a Megafilm Service új közös produkciója 2016. január 10-től, heti rendszerességgel, vasárnaponként lesz látható a Duna Televízión.

Jelenetkép: Megafilm/Bara Szilvi, Kocsis Bence, Penziás Nikolett
Portré: Kenczler Márton

Szólj hozzá te is!

Kapcsolódó cikkek

Még több Kultúra

Férfitest, a maga valójában a Frankofón Filmnapokon film

Férfitest, a maga valójában a Frankofón Filmnapokon