Riporter 2013. július 22.

Kérdőjeles apaság

Apának lenni többet jelent annál, mint gyereket nemzeni – életre szóló érzelmi kötődés. Szerep és kihívás, identitás és feladat egyszerre. Mégis folyton visszatérő bizonytalanság lehet a biológiai apa személye, akitől valójában származunk. A családi drámák többnyire teljesen váratlanul bomlanak ki.


Már egy ideje nézem a megduzzadt Dunát, sétálok a parton, várok valakit. „Késtem – mondja még az üdvözlés előtt Tamás. – Azon tépelődtem idefelé jövet, miféle érzések uralnak mostanság. Két éve még megalázott, aggódó és szerencsétlen voltam. Ma boldog, büszke és szerencsés vagyok. A tény viszont, amivel akkor szembesültem, egyszerűen iszonyú – mondja, és javasolja, üljünk le egy padra, mert remeg. – Ha nem jön a betegség, a feleségem soha nem mondta volna el a titkát, azt, hogy végső soron az én gyerek utáni vágyam miatt lett szexuális kapcsolata mással, és azért hozta a világra más gyerekét – a miénket! –, hogy én vele maradjak.” Csóválja a fejét, meginog. Majd vesz egy nagy levegőt, és belekezd a történetébe: „Jó két éve egy rutinvizsgálaton derült ki, hogy a fiunk, Tamás súlyos vesebeteg. Fél év múlva már tudtuk, hogy csak a szervátültetés segíthet rajta, várólistára került tizenöt évesen. Előtte tartottuk magunkat, de valójában összeomlottunk. Mártival éjszakákon át fogtuk egymás kezét, és sírtunk. Amikor később a doktor szóba hozta az élő donoros transzplantáció lehetőségét, és kért, gondolkodjunk el, ki adja a vesét, kit vizsgáljanak ki, Márti a rendelőben elájult.”

„Mindörökre összebogozódtunk”
„A hazaút végtelennek tűnt, a gyomrom fájt, már két emberért aggódtam – folytatja Tamás. – A vacsoránál szóba került a donáció, és Márti ragaszkodott hozzá, hogy csakis ő ajánlhatja fel a veséjét. Tiltakoztam, érveltem: rád másutt lesz szükség, neked máskor kell helytállni, én erős, egészséges vagyok, jó kondiban, túlsúly nélkül. De hajthatatlan volt. Gyanús lett a makacskodása, és különös riadtságot láttam a szemében. Aztán leültünk a nappaliban, és egy órán át semmire sem reagált. Aztán váratlanul felém fordult, és a szemembe nézett. Ezt mondta: Tamás nem a fiad, nem te vagy az apja. És zokogásban tört ki. Egészen lebénultam, fel sem fogtam a szavait. Hirtelen üressé váltam. Részleteket akartam, de közben elfogott az iszonyat is, hogy mindjárt megtudom. Mártinak alábbhagyott a zokogása, és mesélni kezdett. Eszembe juttatta a küzdelmet a gyerekért, amikor az orvos közölte, talán más partnerrel mindkettőnknek sikerülhet, és válást javasolt. Sírva beszélt a vívódásairól, a félelmeiről, hogy elveszít, és elmondta, mikor és hogyan esett teherbe. Vele sírtam. Mire megvirradt, megértettem, hogy értem, csakis értünk tette. A másnap szörnyű volt. Azt éreztem, a fiam, az anyám, mindenki belénk lát, tudják, mit éltünk át, ránk van írva a titok. De senki nem tudott semmit. Néha próbáltam eltolni magamtól a fiam, idegenként kezelni. Nem ment. A szeretetem egyre erősödött, és végleg világossá vált: ő az enyém. A mi családunk boldog éveit senki nem veheti el. Mindörökre összebogozódtunk, függetlenül a vérségi kapcsolattól. Két küzdelmes hét után a fiam orvosának is elmondtuk. Azt ígérte, segít.” Majd büszkén hozzáteszi, tavaly ősszel Tamás megkapta az édesanyja egyik veséjét, jól van, és az idei nyaraláson elmesélték neki a „súlyos családi titkot” – úgy érezték, tudnia kell, elvégre hamarosan nagykorú.

Apasági vizsgálat itthon
Magyarországon évente átlagban háromezer apasági per zajlik. A közelmúltig kevéssé megbízható módszerek alapján tudták bizonyítani vagy elvetni az apaságot, de ma már bárki betérhet egy úgynevezett humándiagnosztikával foglalkozó irodába, és kérhet genetikai vizsgálatot (58–110 ezer forintért), amelyből egyértelműen kiderül a vérrokonság megléte, illetve hiánya. Az apasági vizsgálathoz a feltételezett apától és a gyerektől származó, a szájnyálkahártyáról vett sejteket használják. Az itthon levett mintát egy amerikai laboratóriumba küldik ki, ahol két, egymástól függetlenül működő rendszerben elemzik a DNS bizonyos szakaszait. A vizsgálattal mindkét szülő egyértelműen beazonosítható.
Valaki más hercegnője
Kórház. Van, akinek gyógyulást jelent, másnak örök sebet adó rémálom. „Soha nem voltam beteg, nincs rossz tapasztalatom. A székesfehérvári Szent György Kórházba viszont többé nem teszem be a lábam” – mondja Viki, a harminchét éves angoltanár, miközben együtt nézünk ki az autóból a kórház épülete felé. Majd hirtelen arra kér, menjünk tovább, csak meg akarta mutatni. Nincs itt több keresnivalónk. Viki a nyolcvanéves apjáról mesél, akinek ő a kedvence, aki Hercegnőnek nevezi, mióta az eszét tudja. De mesél az édesanyjáról is, aki három év kemény csatát vívott a rákkal, aki napra tudta, mikor fog elmenni, de előtte darabokra törte a szívét.
„Anyu egy hete feküdt bent, amikor a doktornő jelezte, hamarosan kábító hatású fájdalomcsillapítóra lesz szüksége. Anyuval is megbeszélték, de ő tiltakozott, mondván, elintézetlen dolgai vannak, és szüksége lesz még a tiszta fejre. Néhány nappal később, amikor búcsúztam tőle, a kezembe nyomott egy cetlit, amelyre ez volt írva: Gyere be egyedül, könyörgök! Hazafelé tépelődtem, mit akarhat, és eszembe jutott, hogy az utóbbi hetekben soha nem voltunk kettesben.”

Szöveg: Árvai Magdolna
Fotó: Hernád Géza
A cikkünkben megszólalók nevét – saját kérésükre – megváltoztattuk.

A folytatást keresd az októberi Marie Claire-ben.

[Marie Claire, 2010. október]


Galéria