Riporter 2017. június 26.

A munkám a szenvedélyem: egy ékszertervező varázslatos élete

Új rovatunkban minden héten olyan szerencsés embereket mutatunk be, akik számára a munkájuk az életük egyik értelme, a szenvedélye. Reméljük, példájuk másoknak is erőt ad az esetleges váltáshoz, vagy jelenlegi élethelyzetük átalakításához. Ismerkedjetek meg Visy Dóri ékszertervezővel.

Még nincs harmincéves, de már többéves ékszertervezői múlt áll a háta mögött. Szerencsés alkat, fiatalon megtalálta azt a tevékenységet, ami nemcsak a hobbija lett, de pénzkereseti forrás is. 2011-ben elnyerte az Év ékszere pályázat az Év pályakezdője elnevezésű díját. Számára minden ékszer műalkotás, ezért mindenből csak egy darabot készít, méghozzá a saját kezével. Legnagyobb vágya, hogy ékszereit generációról generációra viseljék a nők.

Ahogy visszaemlékszel a gyerekkorodra, mikor derült ki, hogy van tehetséged a kézműves dolgokhoz?

Nem tudom pontosan megmondani. Az az emlék él bennem, hogy mindig sokat rajzolgattunk, színeztünk, festettünk, gipszfigurákat öntöttünk, fanyársakat hegyeztünk, és rengeteget játszottunk a kertben. Azt hiszem, ez utóbbi talán a legfontosabb kreatívságra ösztönző tevékenység. Ha megvan a játék szabadsága, akkor a fantázia dolgozik.

Van olyan emléked, amikor valami gyönyörűt alkottál gyerekként és mindenki megdicsért?

Anyák napjára készítettünk az óvodában gyöngyfűzött karkötőt, azt sokáig hordta az édesanyám. Nagyon vagány volt. Most már a komolyabb ékszereimet hordja éjjel-nappal, nagy lelkesedéssel.

A gimnázium után egyből ékszertervező szerettél volna lenni? Vagy volt más alternatíva is?

Nem tudtam egyből, hogy mi szeretnék lenni. Érdekelt a pszichológia, de akkor épp mindenki pszichológus akart lenni, úgyhogy én már csak azért sem az lettem. Emellett az indiai kultúra is foglalkoztatott, de utólag rájöttem, lehet, hogy csak az indiai ékszerkultúra ragadott meg. Aztán jött az ötvösség, amibe beleszerettem – varázslatos, hogy mit lehet alkotni egy darab nyersanyagból. A tervezés pedig valahogy tudat alatt hozzákapcsolódott.

Miért és mikor szerettél bele az ékszerkészítésben?

Abban a percben, amikor beléptem a tanműhelybe. Azonnal megfogott a munkaasztalok, a gépek, az ötvösszerszámok világa, amelyek formája évszázadok alatt alakult ki. Imádom a szerszámokat.

Mi a munkád legszebb része?

Szeretem kigondolni és az utolsó simításokig megcsinálni az ékszert. De a legszebb része a munkámnak az, amikor odaadom az új tulajdonosának, és látom a szemében az örömöt: tényleg pont ilyenre vágyott, kiegészíti a személyiségét és rengeteget fogja hordani. Ezért megéri csinálni!

És mi a munkád legnehezebb része?

A rengeteg e-mailezés. Lehet, hogy másnak ez nem okoz problémát, de nekem igen. Analóg ember vagyok a digitális világban. Nekem papír a mindentudó naptárkám és a jegyzetfüzetem is. Persze látom, hogy néha egyszerűbb lenne, ha online naptárat használnék, és mindent Excel táblázatba vinnék fel, de ez nekem nem megy.

Mennyit dolgozol egy nap?

Havonta változik. Most éppen rengeteget, kora reggeltől késő estig, mert jegygyűrűszezon van. Azt sem tudom, hol áll a fejem. Ráadásul nyitottunk egy kis ékszerdoboz boltocskát a belvárosban, ahol szintén mi, a tervezők vagyunk jelen, mint eladók. Ezzel még egy újabb munkakört akasztottam a saját nyakamba. Nagyon izgalmas vállalkozás és imádom, de most szinte a két kezemen tudnám megszámolni, hány órát aludtam az elmúlt két hónapban.

Meg lehet élni ebből?

Úgy érzem, igen, de tény, hogy ez nem egy konstans dolog. Rengeteg pénzt és időt kell belefektetni, és máshogy kell értelmezni a pénz fogalmát. Nem tudom, mikor lesz olyan, hogy fixen félre tudok tenni. Jelenleg állandóan újabb és újabb dolgokba kell befektetnem azt, amit az előző héten megkerestem. A legalapvetőbb példa erre a csomagoláshoz szükséges doboz. Mindig szívinfarktust kapok, amikor megveszem az újabb adag dobozomat, és sokat kell mondogatnom magamnak, hogy semmi baj, majd megtérül, mire el is hiszem.

Hová lehet eljutni a karrieredben?

Ez attól is függ, én hová pozicionálom magam és mire vágyom, de ez még nem teljesen körvonalazódott számomra. Jelenleg minden egyes ékszert én magam készítek. Minden ékszer más, nincs két egyforma, és ebben éppen ez a szép. Nem tudom, hogy ez így meddig tartható és mennyire kifizetődő. Most úgy érzem, újra kell gondolnom a márkát és önmagamat. Meg kell határoznom, hova szeretnék fejlődni, hová tartok, és mi az, ami továbbra is boldoggá tenne. Most kicsit összecsaptak a hullámok a fejem felett.

Érdekel egyáltalán a karrier? Egy művész számára ez a szó elrettentő lehet.

A karrierépítés mint olyan nem motivál. Az érdekel, hogy minél többen megismerjék a munkásságomat, hogy alkothassak, és az ékszereimet szeressék és viseljék az emberek. Szerintem csak tömegesen gyártható termékekkel lehet karriert építeni. Én egészen máshogy gondolkodom, ezért igen, a karrier szó kicsit elrettentő számomra.

Milyen nagy terveid vannak a munkáddal kapcsolatban?

A nagy tervem éppen most teljesült. Egy kis üzlet, amit nemrég négyen (Anna Amelie, Anna Daubner, Lindamelinda és én) nyitottunk Budapesten, a Paulay Ede utcában. Ez egy nagy álom volt, most fogjuk csak fel, hogy teljesült. Rengeteget kell dolgoznunk rajta, hogy működjön is. Az első akadályt ügyesen vettük, ugyanis mindent mi csináltunk a falfestéstől kezdve a parkettázáson át a flexszel csiszolásig. Lehet, hogy új bizniszt kellene indítanunk: lakásfelújításokat vállalunk.

Az ékszerkészítés magányos elfoglaltság. Tudsz másokkal is együtt dolgozni?

Régen mindig vágytam rá, hogy ne egyedül üljek egész nap a műhelyben, mert alapvetően szociális lény vagyok. Ugyanakkor nehéz valakivel együtt dolgozni egy ilyen szakmában. Bár most pont tudnék mondani két-három nevet, akivel hasonló fordulatszámon pörgünk, és biztosan jól kijönnénk egymással. Ettől függetlenül egy többszemélyes műhelyt elég nehéz lenne fenntartani. Most pont jó így, a műhelyben egyedül vagyok, a kis boltunkban, a Punchban pedig emberek között. Emellett folyton rohangálok a kőfoglalóhoz, a vésnökhöz, anyagot vásárolni, stb. Mozgalmas életem van.

Hogyan inspirálódsz? Honnan veszed az ötleteket?

Utaznom kell. Szükségem van, hogy néha kiszakadjak az itthoni hétköznapokból és eltávolodjak az elvárásoktól. Teret kell hagynom magamnak, hogy felszínre engedhessem az új ötleteket. Mikor robotolás van, nem tudok alkotni. Ha elutazom, kikapcsolok, és akkor jönnek az új formák, színek.

Hol tanultad a szakmát?

A szakmát itthon, a Pénzverde tanműhelyében tanultam. A tervezést és a másfajta világlátást Olaszországban hozták ki belőlem az Alchimiában. Szerettem odajárni, jó tanáraim és inspiráló osztálytársaim voltak, akikkel a mai napig tartjuk a kapcsolatot. Sokat adott a kint töltött idő. Egész más a mentalitás, az ékszerviselési kultúra, mindez adta a bátorságot, hogy elvontabb ékszereket tervezzek. Itthon kicsit konzervatívabb a közízlés, ezért meg kellett találnom azt a középutat, ami engem is kielégít és még az átlagembereknek is tetszik.

Kik hordják az ékszereidet?

25 év fölötti, sportosan elegáns, modern nők hordják, akik értékelik az egyediséget, és felismerik a kézzel készült ékszer csodáját.

Fotó: Bodnár Zsófia

  • Szerző(k):
  • László Krisztina

Galéria