Riporter 2017. augusztus 2.

„A félelem a legjobb és a legrosszabb énünket képes kihozni belőlünk” – interjú Al Ghaoui Hesnával

Al Ghaoui Hesnát haditudósítóként, riporterként ismerte meg az ország, idén azonban 12 év után felmondott a köztévénél. Ideje nagyrészét most készülő könyve körüli munkálatok teszik ki, amit a félelem természetéről ír, de egy különleges, projektben is részt vett, ami a menekülteket segíti egy speciális debitkártya segítségével. Előítéletekről, a segítségnyújtás módjairól és persze a félelmekről faggattuk a riportert.


Fotó: Gálos Mihály Samu

Félig szír származásúként hogyan élted meg a menekülteket megcélzó gyűlöletpropagandát?

Nehezen. Az a furcsa helyzet áll fenn, hogy a nevemből ugyan azonnal kiderül a szíriai származásom, de akik ismernek, tudják, hogy magyar az anyanyelvem. Ugyanakkor mindig mesélek az arab származásomról, ez nagyon fontos része az identitásomnak, és mindig is éreztem valamilyen küldetéstudatot, hogy jobban megismertessem azt a térséget az emberekkel. Talán ezért is lettem újságíró. A gyerekkoromban egyébként szinte ismeretlen kifejezés volt, hogy rasszizmus, a származásomra kuriózumként tekintettek a legtöbben. És az ezt követő harminc évben sem kaptam nyíltan rasszista beszólásokat, nem igazán éreztem a megkülönböztetést a hétköznapokban, nem kellett szembenéznem olyan diszkriminatív intézkedésekkel, amik megnehezítették volna az életemet. Persze azért voltak olyan helyzetek, amikor az emberek rácsodálkoztak a származásomra, és  volt olyan is annak idején az egyetemen, hogy a társaim figyelmeztettek, hogy az egyik oktatót messziről kerüljem el, mert mondjuk úgy, nem igazán szívleli a külföldieket. Most keresgélem a szavakat, de vannak rasszista oktatók, mondjuk ki.
A menekülthullám csúcsosodásakor megélénkülő „migránsozásnak” azonban én is éreztem a hatását: bár alapvető szabály, hogy újságíróként nem szabad kommenteket olvasni, néha mégis belepillantok, mikor megjelenik egy rólam egy cikk vagy készül velem egy interjú, és ebben az időszakban egyértelműen látható volt, hogy a kommentek is bedurvultak – voltak, akik egyenesen a kitoloncolásomat követelték.
Ezek az emberek persze többnyire nem is tudják, hogy én Magyarországon születettem és magyar az anyanyelvem, a kommentjeik mégis olyan gyűlöletet sugároztak, ami már ijesztő volt, nemcsak magam miatt, hanem azért is, mert a közvélemény nagyon rossz irányú változására mutattak rá. Sajnos ez nem csak itthon tapasztalható, a menekültválság önmagában is gerjesztett idegenellenes indulatokat, és amikor a hatalom még rá is játszik erre, annak súlyos és megjósolhatatlan társadalmi következményei vannak.
Én úgy látom, nagyon polarizált lett a társadalom, talán közhelyesnek hangzik, de ebben hatalmas szerepet játszott a közösségi média is, hiszen itt mindig azokat a tartalmakat rakják elénk, ami iránt amúgy is érdeklődünk, ami csak a saját nézeteinket erősíti meg, így egyre vastagabbak az embereket szétválasztó buborékok falai, megerősödtek az alternatív valóságok.

És egyébként arról tudsz valamit, hogy mi a helyzet most a magyarországi szír közösséggel?

Statisztikákat nem ismerek, de atrocitásokról azért rengeteget lehet hallani – gondoljunk csak a legutóbbi aluljárós esetre. Szerintem a legnagyobb probléma, hogy ha szemtől szembe nem is történik annyi inzultus (bár nyilván vannak ilyenek), a félelem nagyon felerősödött az emberekben. Jelenleg a félelemről írok könyvet, már másfél éve foglalkozom azzal, hogy mi történik az agyunkban, a szervezetünkben, amikor félünk, és elképesztő a dolog fiziológiája. Én azt látom a legnagyobb problémának, mikor a félelem nem tudatosul, mégis irányítja a döntéseinket, meghatározza cselekedeteinket. A Bábel utolsó évadában szociálpszichológiával foglalkoztunk, visszatekintettünk a 60-as 70-es évek híres kísérleteire, amik azt vizsgálják, mi hozza ki az emberekből az állatias viselkedést, hogyan befolyásolja őket a félelem. A Stanley Milgram legendás engedelmességi kísérletét egyébként nemrégiben újra megcsinálták, egy francia televíziós show-nak álcázva a kutatást, és az eredmények még hátborzongatóbbak voltak: az emberek 81%-a ment el a 460 voltig, egyszerűen azért, mert utasításra cselekedtek és féltek az engedetlenség következményeitől. Úgy gondolom, nagyon fontos tudatosítani, hogy a félem milyen módon képes befolyásolni a cselekedeteinket,  és belátni azt, mennyire könnyű a félelemmel manipulálni embereket. Ennek  tulajdonképpen nagyon egyszerű kottája van, és szépen meg is lehet nézni, hogy a tekintélyelvű rendszerek és több európai kormány is hogyan követi ezt.

Fotó: Koszticsek Szilárd

Ha már a félelemről van szó: úgy tudom, vannak olyan rokonaid, akik még mindig Szíriában élnek. Nem próbáltad őket meggyőzni, hogy meneküljenek?

Ez valóban állandó félelemforrás. A rokonaim nagyrésze Damaszkuszban él, ha lehet ilyet mondani egy háború sújtotta területről, ott az ország többi részéhez képest nyugodtabbak az állapotok, de ott is vannak fegyveres összetűzések - a nagybátyám kertjében is landolt már rakéta, csak a szerencsének köszönhető, hogy nem lett a családomnak semmi baja. Édesapámon is látom, hogy nehéz ezzel megbirkóznia, de folyamatosan kapcsolatban vagyunk a kinti családdal, és ugyan többször felmerült, hogy miért nem jönnek már el, nekem már sikerült megértem, hogy ez nem ilyen egyszerű... Amíg az ember maga nem éli meg, képtelenség felfogni, milyen tragikus döntés felállni, és otthagyni mindent, amiért egész életedben dolgoztál. Ott van a munkád, a lakásod, a gyerekeid iskolája, a barátaid, az összes emléked – ezt mind össze kell csomagolni és otthagyni az asztalon, mert ebből semmit nem tudsz magaddal vinni. Vállalnod kell, hogy földönfutóvá válsz. Egyébként ezért sem igazán értem, hogy miért vannak felháborodva az emberek azon, hogy a menekültek iPhone-okkal a zsebükben érkeztek, ez is pont azt mutatja, hogy vagyonos emberek is képesek voltak mindent hátrahagyni a családjuk megmentéséért.

A Menekültek világnapján debütált ESSN kártya olyan debitkártya, amelyre  a törökországi menekült családok fix összeget kapnak, hogy ebből fedezzék alapszükségleteiket. A programhoz kapcsolódóan veled is forgattak kisfilmet. Te hogyan kerültél a projektbe?

Ehhez az EU-s kezdeményezéshez több országból is kerestek egy-egy ismertebb karaktert, újságírót, televíziós személyiséget, aki vállalná, hogy elmegy és találkozik Törökországban élő szíriai menekült családokkal, hogy közelebbi képet kapjon a törökországi menekültek helyzetéről. Így találtak meg engem is, számomra pedig egyértelmű volt, hogy el fogom vállalni akkor is, ha nem leszek itthon népszerű azzal, amit így kommunikálok. Egyszerűen kötelességemnek éreztem, hogy megmutassam a valóságnak legalább egy kicsi szeletét.

A kisfilmből kiderül, hogy egy hatgyerekes családot látogattál meg. Milyen élmény volt a családdal lenni?

Az volt a cél, hogy egy olyan családot látogassak meg, akik már abban a stádiumban vannak, amikor megpróbálnak valami állandóságot hozni az életükbe. Ennek a projektnek pont az a célja, hogy ha már Törökország vállalta a menekültek befogadását, akkor az EU támogassa őket, hiszen mondjuk ki, ha nem képesek emberhez méltó körülményeket teremteni ezeknek az embereknek, akkor ezen is múlik, hogy végül hány millió ember indul útnak az Unió országai felé egy jobb élet reményében. Ugyanakkor mindez anyagilag, infrastruktúrában és nagyon sok más vonatkozásban is hatalmas terhet ró Törökországra. Fontos, hogy megértsük, hogy a menekültlétnek is vannak státuszai: amikor valaki elmenekül a lakhelyéről, az első prioritása, hogy biztonságban tudja a gyerekeit, a családját, legyen egy forgatókönyve, míg biztos helyre érnek, csak ezután jön a következő stádium, mikor végig kell gondolniuk, hogyan tudnak ételhez, jövedelemhez jutni. Ezt követi a harmadik fázis, amikor szembesülnek azzal, hogy nem lesz visszatérés, és nem fél vagy egy évre kell berendezkedniük, hanem  - ahogy a szíriai helyzetben sem látni pillanatnyilag az alagút végét –akár tíz évre is. Ez pedig azért is nehéz, mert amíg valaki közvetlen életveszélyből menekül, addig az emberek is könnyebben segítenek, míg később, mikor már a beilleszkedés, az állandóság megteremtése a  cél, már jóval szkeptikusabbak. Ez a kártya épp ebben a stádiumban segít és ráadásul úgy, ahogy a menekültek szeretnék, hiszen itt a családok maguk dönthetik el, hogy mire akarják költeni a pénzt. Ez pedig óriási különbség például a segélyszervezetek előre összeállított csomagjaihoz képest, nemcsak praktikus, de pszichológiai szempontból is, hiszen így egy kicsit visszanyerhetik az életük feletti kontroll érzését, amit a menekültlét során a legtöbben teljesen elveszítenek. Sokan nem gondolnak bele abba, hogy a menekültként az ember nem csupán az otthonát, az értékeit veszíti el, hanem gyakran az önbecsülésének egy jelentős részét is. Márpedig anélkül nagyon nehéz egy életet újra felépíteni. Anyaként elképzelni sem tudom, hogy ilyenkor mekkora kihívás lehet valamilyen minimális stabilitást hozni a gyerekek életébe, és megőrizni legalább egy töredékét a korábbi családi tradícióknak – legyen az az esti meseolvasás, vagy akár a közös kirándulások. A család, akit meglátogattam, úgy menekült el Szíriából, hogy épp látogatóban voltak egy rokonuknál, mikor lebombázták a házuk melletti szomszédos épületet. Ekkor úgy döntöttek, nem is kockáztatják a gyerekek életét azzal, hogy hazamennek összepakolni, hanem azonnal elindulnak Törökország felé. Ez azt jelenti, hogy semmit nem tudtak magukkal hozni, még egy fényképük sem maradt a korábbi életükből. Szó szerint mindenük odalett. Most lehetőségük nyílt egy lakásba költözni Isztambul külvárosában, de most pont abban a fázisban vannak, hogy a gyerekeknek már iskolába kéne járniuk, de nem tudnak törökül. Szóval az egyik dilemma, hogy be kéne íratni a gyerekeket török nyelvtanfolyamra, de a szülőknek is meg kellene tanulni a nyelvet, hogy munkát kaphassanak. A tanfolyamhoz viszont pénzre lenne szükségük. Szóval ez egy ördögi kör, amiben nagyon sok menekült család benne reked. És ez az ESSN kártya – még ha minimális összeget is ad a családoknak, azt is csak szigorú feltételek és minimum három gyermek esetén – legalább egy pici segítséget nyújt, hogy esélyük legyen kitörni ebből a spirálból. Hogy arra költhessék azt a kis támogatást, ami tényleg nekik fontos. Szívfacsaró, de egyúttal felemelő is volt a családdal töltött kis idő. Elképesztő volt, hogy a nehéz körülmények ellenére milyen szívélyesen, őszinte mosollyal és vendégszeretettel vártak és elképesztő lakomát csaptak nekünk abból a kevésből, ami van nekik. Nagy hatással volt rám ez a néhány nap.

Egy ilyen kártya rövidtávú megoldásnak jól hangzik, de szerinted mit lehetne tenni hosszútávon?

Szerintem az a legfontosabb, hogy a gyerekek iskoláztatását meg lehessen valahogy oldani, ennek ugyanis sokkal nagyobb jelentősége van, mint bárki gondolná. Nem csupán azért, mert a szíriai gyerekek egy egész elveszett generációja a tét. Hanem azért is, mert ha megnézzük azokat a fiatalokat, akik Németországban vagy Hollandiában, Belgiumban nőttek fel arab országokból érkező vendégmunkások gyermekeként, azt látjuk, hogy a kirekesztettség érzését még akkor is gyakran megtapasztalják, ha anyanyelvi szinten beszélik az adott ország nyelvét, sőt ott is születtek. Azt nem értik meg sokan, hogy a diszkrimináció, a rasszizmus az visszaüt az európai országokra is. A kirekesztett fiatalok nagyon sokszor identitásválságba kerülnek, perifériára sodródnak. Ez pedig a radikalizálódás táptalaja lehet. Senki nem születik radikálisnak. Többnyire a feloldhatatlan, kilátástalan helyzet teszi azzá az embert. Épp ezért a gyerekek tanulási lehetőségeinek biztosításának mindenképp prioritást kell élveznie.

Idén februárban, 12 év után mondtál fel az MTV-nél. Mi történt veled azóta?

A Félj bátran című könyvemen dolgozom, ami októberben remélhetőleg meg is jelenik, jelenleg a kézirat leadás utolsó hajrájában vagyok, szóval félelemben úszok! (nevet) De viccet félretéve, többek közt azért is írom ezt a könyvet, mert hiszek benne, hogy a félelem alapvetően nem rossz dolog, ha megfelelően kezeljük, akár nagyon is hasznos hajtóerő lehet. Bár a könyvet háborús élményeim ihlették, nem csak azt vizsgálom, hanem a hétköznapi életemben lappangó félelmeket is. Szerintem nagyon fontos, hogy a félelmet tudatosítsuk, mert ha nem tesszük, olyan centrifugális erővé duzzad, ami odaken minket a falhoz és mozdulatlanná dermedünk tőle. A félelem a legjobb és a legrosszabb énünket képes kihozni belőlünk - azért kell foglalkoznunk vele, hogy ne az utóbbi történjen meg.

  • Szerző(k):
  • Kránicz Dorottya

Galéria