Riporter 2017. augusztus 7.

A munkám a szenvedélyem: "A fejlesztő foglalkozás játékba burkolt komplex tevékenység""

Új rovatunkban minden héten olyan szerencsés embereket mutatunk be, akik számára a munkájuk az életük egyik értelme, a szenvedélye. Reméljük, példájuk másoknak is erőt ad az esetleges váltáshoz vagy jelenlegi élethelyzetük átalakításához. Ismerkedjetek meg Tófalvi Renáta konduktorral.

A mai anyukák számára már nem idegen kifejezés a korai fejlesztés. Az ép kisgyerekek közül egyre többen járnak fejlesztő foglalkozásokra, akiknek fejlődése bizonyos területen elmarad az átlagtól. A fejlesztő foglalkozás játékba burkolt komplex tevékenység, ami több területet fejleszt egyszerre, mint például a beszédfejlődést, a mozgásfejlődést, a szocializációt, játéktevékenységet. A szülők ezen foglalkozásokon keresztül sajátítják el azokat a tevékenységeket, amiket aztán ők gyakorolnak otthon a gyerekekkel.

Tófalvi Renáta Mozgásfejlesztő kuckójában is sok kisgyerek fordul meg, akik örömmel vesznek részt Reni néni foglalkozásain. A színes, fejlesztő játékokkal teli tornateremben észre sem veszik, hogy az ott eltöltött idő elsősorban a fejlődésüket és nem a szórakozásukat szolgálja. Reni nyugodt, kedves személyiségének, az órákra történő lelkiismeretes felkészülésének köszönhetően a kis páciensek jó emlékkel búcsúznak el tőle, amikor megtörténik a nagy csoda, és utolérik társaikat.

Amikor ismeretlen társaságban elmondod, hogy konduktor vagy, mindenki azonnal tudja, mivel foglalkozol?

Nem, az emberek jó részének fogalma sincs, mit csinál egy konduktor. A konduktori diplomát a Pető Intézetben négyéves főiskolai képzés során lehet megszerezni, ami elsősorban mozgássérült gyerekek fejlesztésére készít fel. Zárójelben megjegyezném, hogy a konduktorképzés egy hungarikum, csak itthon, csak ebben az intézményben lehet konduktornak tanulni, bár egyre több a külföldi kezdeményezés. Jelenleg nem mozgássérültekkel dolgozom, ép -un. fejlődésükben megkésett gyerekeknél végzek fejlesztést.

Hogyan jött az ötlet, hogy ezt tanuld?

Sokáig nem tudtam, mi szeretnék lenni. Kétségbe is estem, hogy nincs egy szakma sem, ami érdekelt volna. Elmentem Berlinbe egy évre bébiszitternek egy nagyon kedves családhoz. Ott jöttem rá, hogy szeretek gyerekekkel foglalkozni. Az óvó néni, tanító néni vonal kicsit unalmasnak tűnt, kerestem a további lehetőségeket, ahol gyerekekkel lehet lenni. Így találtam rá a fejlesztésre. Lehettem volna gyógypedagógus, de azért választottam a konduktori képzést, mert a Pető Intézetben nagyon sok a gyakorlat. Mindenképpen kreatív, változatos szakmára vágytam, ez pedig ilyen.

Hogy érzed, nagy szükség van rád?

Azt érzem, hogy igen. Ha a szülő időben jut el fejlesztésre, egy- egy elmaradás könnyen fejleszthető. De lehet belőle nagyobb baj, ha nem foglalkozunk a problémákkal. Most két nagy területen dolgozom, az egyik a korai fejlesztés a fejlődésükben megkésett gyerekekkel, ami 0-tól 3 éves korig tart. A másik korosztály a 3-6 éves korú óvodás gyerekek. A korai fejlesztésben főleg prevenciót végzek, ami azt jelenti, hogy bizonyos dolgok megelőzésére fókuszálunk. Ebben a korban a mozgáson keresztül történik az agyi fejlődés, az idegpályák kialakulása, ezért nagyon fontos az, hogy megfelelő mennyiségű és minőségű mozgás történjen a gyerekek életében. Ha egy 5 hónapos babánál a szülő vagy az orvos úgy látja, hogy a gyerek nem szeret mozogni, vagy hason fekve nem emeli fel a fejét, ha 8–10 hónapos koráig nem történik vele semmi, abból megkésett mozgásprobléma is lehet és másodlagos tünetként akár egy organikus eltérés, pl.: kevés inger miatti értelmi fogyatékosság.

Miért nem maradtál a mozgássérült gyerekek fejlesztésénél?

Négy évig dolgoztam a Pető Intézetben sérült gyerekekkel, majd 3 évig Ausztriában szintén ez volt a fő területem. A felhalmozódott tapasztalataimat ültetem most át az ép gyerekek fejlesztésébe. Ausztriában volt egy nagyon nehéz csoportom, kicsikkel foglalkoztam, mindenki 2 évnél fiatalabb volt. Az élettörténetük megviselt, nagyon megterhelő volt számomra. Éreztem, változtatnom kell. Ettől függetlenül lehet, hogy visszatérek majd a sérült gyerekek közé később. Meggyőződésem, hogy az embernek figyelnie kell magára, hogy ne égjen ki. Csak így tud a munkájában jól teljesíteni.

Miért jöttél haza Ausztriából? Gondolom, a munka és az anyagi feltételek jobbak voltak ott, mint itthon.

Szerettem volna továbblépni. Ausztriában láttam, hogy nem lesz lehetőségem más területen dolgozni. A konduktor szakmát ott nem úgy ismerik el, mint itthon. Szerettem volna tanulni is, de mivel nem fogadták el a diplomámat, Ausztriában nem mehettem egyetemi képzésre. Itthon felvételiztem a BME-re, és felvettek számítógépes kognitív tanulmányok szakra, ami a kutatásra készít fel. Mindenképpen maradok ezen a szakterületen, szeretnék a korai fejlesztésben tevékenykedni, praktizálni és kutatásokkal foglalkozni. A korai fejlesztés még gyerekcipőben jár itthon, sok minden empirikus módon alakul. Nemegyszer orvosi felügyelet nélkül -sajnos. Engem érdekel a mélyebb- és nemzetközi háttere is annak, amit csinálok. Ez a szak egy szélesebb rálátást ad a szakterületemre. A főiskolán főleg azt tanultam meg, mi a konduktorság, az alapdiploma arra készít fel, mit fogsz csinálni. Egy mesterképzés segít abban, hogy tudományos nézőpontból lássam és esetleg fejlesszem azt, amit csinálok.

Fontos számodra, hogy fejlődj a munkádban?

Igen, nagyon. A továbbképzéseken mindig arra jövök rá, hogy mennyi mindent nem tudok még.
Január óta van egy saját vállalkozásod, ami a Mozgásfejlesztő kuckó nevet viseli. Harmincévesen nagy dolognak számít egy saját mozgásfejlesztő központ létrehozása.
Ne gondolj valami nagyon nagy vállalkozásra! Ez egy tornaterem, ahol csak én dolgozom és van egy logopédus, valamint egy gyógypedagógus kollégám. Munkánkat háziorvos, védőnők és neurológusok segítik, velük nem vagyunk egy helyen, de folyamatosan tartjuk velük a kapcsolatot.

Mi a legszebb a munkádban?

A sikerélmény. Az, hogy látom a munkám eredményét. Tudom, hogy mennyi az én részem benne. A szülőktől is sok visszajelzést kapok. Az igazi csoda otthon történik. Heti egy alkalommal megtanítom a feladatokat, amiket otthon a gyerekeknek gyakorolni kell. Nagyon fontos, hogy a feladat minden esetben játék legyen -tudatossá teszem a szülők számára, hogy melyik játékkal, milyen helyzetben tudnak valamit gyakorolni, amin keresztül fejlődik a gyerek.

Gyakran fordul elő, hogy nem sikerül valamelyik gyereknél a fejlesztés? Ezt hogyan éled meg?

A megkésett, ép idegrendszerrel rendelkező gyerekek esetében a fejlesztésnél nincs felső határ. Ha fennáll a gyanú organikus eltérésre egy- egy gyerekeknél, és itt nem mozgássérültekről van szó, hanem mondjuk autista gyerekekről, összetettebb a helyzet. Ha látom, hogy a gyereknél olyan elakadás van, ami összetettebb és több irányú fejlesztést igényel, rá kell vennem a szülőket, hogy elvigyék a gyereket szakorvoshoz. A szülőkkel való kommunikáció a legmegterhelőbb része a munkámnak. A szülők sokáig reménykednek, hogy fejlesztéssel megoldható a probléma, 3–4 éves kor után azonban már elfogadják a gyereküket és célirányos fejlesztésekre járnak reménykedés helyett. Vannak szülők, akikkel nyíltan lehet beszélni, másoknál hosszabb folyamat, míg elfogadja, az ő gyereke más, mint a többiek. Ezzel nincs semmi baj, a lényeg, hogy a gyerek megkapja a neki szükséges fejlesztést, méghozzá időben.

Milyen különleges tulajdonságokra van szükséged a munkádhoz?

Türelemre, kreativitásra, megértésre. A gyerek közt ötletesnek kell lenni, türelmesnek, viccesnek, megértőnek. Rávenni őket azokra a nehéz feladatokra, amiket nem szívesen gyakorolnak, mindezt úgy, hogy az egészet játéknak éljék meg. Valamint nélkülözhetetlen a megfelelő kommunikáció a szülők felé, amivel ha szükséges meggyőzöm őket a szakorvosok bevonásának fontosságáról. Meg kellett tanulnom, hogy mások életébe nem szabad beleszólnom. Nincs jogom, hogy azt mondjam: a gyereknek speciális fejlesztésre van szüksége. Ezt egy orvos mondhatja ki. Amit nehéz elfogadnom, hogy a gyerek sorsáról végső soron a szülő dönt, nem szólhatok bele ha szerintem rossz úton jár sem, csak tanácsot adhatok.

A gyerekek szeretnek téged?

Azt hiszem, igen. A nagy szigor náluk nem működik, inkább a motiváció, a játékosság. Nagyon szeretnek a tornaszobába bejönni. Ez egy színes közeg, tele van játékeszközökkel, akadálypályákkal.

Szerinted ezt a szakmát a család mellett is lehet majd csinálni?

Ilyen intenzitással biztos nem. Most heti 35–40 órában foglalkozom a gyerekkel, ami nagyon fárasztó. De élvezem, nem tudok nemet mondani. A sok munka inspirál.

Hogy látod, a szülők tudatosabbak az elmúlt években a korai fejlesztéssel kapcsolatban?

Abszolút. Néha azt látom, hogy egyes szülők átesnek a ló túloldalára. Találkoztam olyan anyukával, aki már akkor bejelentkezett fejlesztésre, amikor még meg sem született a gyereke. Az ép idegrendszert nem kell túlstimulálni, felesleges heti háromszor fejlesztésre vinni a gyereket. Ha nincs semmi probléma, szívesen adok tanácsot a szülőknek, hogy milyen játékot vegyenek otthonra, vagy hogyan fektessék a gyereket, mikortól kezdjenek el játszótérre járni vele. A szorongó anyukáknak pedig azt ajánlom, hogy vigyék el a csecsemőjüket egy neurológushoz, aki megvizsgálja és megmondja nekik, hogy nincs semmi baja a gyereknek.

Amikor elindítottad a saját vállalkozásodat, tudatosan készültél rá?

Nem vagyok egy üzletasszony típus, lelkesedésből csináltam. A vállalkozásom mögött nincs marketingstratégia, sem befektető. Magától, szépen fejlődött, szájról szájra terjedt a jó hírem. Felvettem a kapcsolatot a helyi védőnőkkel, háziorvossal, elmondtam, ki vagyok, mit szeretnék csinálni. Nyitottak voltak rám, jól tudunk együtt dolgozni.

Most, hogy látod, milyen jól megy, nem szeretnéd fejleszteni, nagyobbá tenni a vállalkozásod?

Nem szeretnék ebből egy nagy vállalkozást létrehozni, nem érdekel. Igény bőven lenne rá, de erre vannak nálam sokkal alkalmasabb emberek, akik már csinálják is. Én kutatni szeretnék, és továbbra is foglalkozni a kis pácienseimmel.

Fotók: Bodnár Zsófia

  • Szerző(k):
  • László Krisztina

Galéria