Riporter 2017. szeptember 11.

A munkám a szenvedélyem: Juhász Anna irodalmár, irodalmi szalonok szervezője, háziasszonya

Új rovatunkban minden héten olyan szerencsés embereket mutatunk be, akik számára a munkájuk az életük egyik értelme, a szenvedélye. Reméljük, példájuk másoknak is erőt ad az esetleges váltáshoz vagy jelenlegi élethelyzetük átalakításához. Ismerkedjetek meg Juhász Anna irodalmárral.

Az irodalmárokat komoly, szemüveges, maguknak való férfiaknak képzeli el az átlagember. Juhász Anna ennek pont az ellentéte: csinos, mosolygós, fiatal nő, aki azonnal szót ért mindenkivel. Jó vele beszélgetni, az irodalomban kevésbé jártas beszélgetőpartner is élvezi a történeteit, kedvet kap tőle az olvasáshoz. Anna hivatása pontosan ez: élővé tenni az irodalmat, minél több ember számára eljuttatni az üzenetet: olvasni jó. Magyarországon ő élesztette újra az irodalmi szalonok hagyományát, amikor 2010-ben elindította a Hadik Irodalmi Szalont. Azóta különböző helyszíneken megrendezett irodalmi estjeire rendszeresen több százan váltanak jegyet, idősek és fiatalok egyaránt. Rengeteg törzsvendége van, akikből neki köszönhetően egy lelkes, egymást támogató közösség kovácsolódott. A szülői házból hozott értékek, követendő példák adnak neki lendületet az újabb és újabb kihívásokhoz.

Juhász Ferenc költő lányaként, gondolom, már gyerekkorodban nagyon szeretted az irodalmat. Mindig is ezzel akartál foglalkozni?

Nem. Kislányként úgy képzeltem, hogy indiai nagykövet leszek. Később régész szerettem volna lenni, mivel a történelem nagyon érdekelt. Minden évben a szüleim beírattak régésztáborba Aquincumban. Majd a szállodaigazgatói munka tetszett meg, szeretek emberekkel foglalkozni, utazni, világot látni. Végül irodalom szakra mentem az egyetemre, folytattam azt, amit otthonról hoztam. Kerestem mellé egy idegen nyelvet, ami az olasz lett. Kint tanultam Rómában, itthon levelező tagozaton folytattam a magyar szakot. Az olaszok könnyedsége nagy hatással volt rám, közel áll a személyiségemhez. Nyelvtanulás céljából sokat néztem tévét és élveztem, ahogy az olaszok az értékes, tartalmas dolgokat is hatalmas show keretében tálalják a nézőknek.

Csinos, divatos nő az irodalmárok zárt világában, aki még okos és sikeres is. Hogyan sikerült elfogadtatnod magadat ebben a közegben?

A bölcsészkaron sokszor éreztem úgy, hogy bizonyítanom kell. Ott gyakran előfordult, hogy ha valaki kicsit csinosabb ruhát viselt, kisminkelte magát, máris jött a kérdés: te olvasol? Olaszországban teljesen természetes, hogy a nők adnak a külsejükre, és ezért nem kell elnézést kérniük. Összhangban vannak magukkal. A családomban a nők egy erős férfi mellett éltek, de soha nem voltak elnyomva. Tisztelték apámat a munkájáért. Édesanyám orvos, három szakvizsgával, immunbetegekkel foglalkozott, mellette éjszaka gépelte édesapám verseit, két családra főzött és nevelt minket a nővéremmel. A nagymamám legjobb barátnője Szabó Magda volt, mindkettő erős személyiség, akik az egész életüket végigdolgozták. Ennek ellenére megmaradtak igazi nőnek, stílusuk volt. Emlékszem, anyám Rothschild Kláránál varratott ruhákat, ha pedig nem volt pénzünk rá, a régi darabokat alakította át. Ezt örököltem tőlük. Ha valaki ki meri mondani magáról, hogy sikeres, kettős érzéseket vált ki másokból. Egyesek nagyképűnek gondolják, mások elismerik. Minél több helyen foglalkoznak a munkámmal, annál gyakrabban tapasztalom ezt a kettősséget. Az elismerés jólesik, az ellenérzéssel, amit az impulzív személyiségem és a sikereim váltanak ki, nem tudok mit kezdeni.

Az irodalmi estek háziasszonya te vagy. Mennyire befolyásolja a rendezvény hangulatát a nőies személyiséged?

Amikor az első műsoromra készültem, az akkori mentorom, Paál Rózsa – egy fantasztikus szaktekintély az irodalmi életben – a kezembe nyomta Fábri Anna Az irodalom magánélete című könyvét. Nagyon szíven talált. A könyv végigvette a régi szalonok történetét, kitért arra, hogyan volt egy szalon a lakáson belül berendezve, mi volt egy nőnek a feladata, hogy beszélgetett, hogyan terelte össze az embereket, és hogy ez a rituálé hogyan változott az idők során. Sokat tanultam belőle. Ehhez jöttek hozzá a saját emlékeim otthonról.
Nálunk rendszeresen voltak irodalmi szalonok. Apukám elvárta, hogy ezek alkalmával a nővéremmel együtt énekeljünk, verset szavaljunk, beszélgessünk a vendégekkel, figyeljünk rájuk. Az első saját szalonomnál nagyon izgultam, hiszen teljesen más volt gyerekként otthon elvegyülni a vendégek között, mint irányítani a beszélgetést több száz ember előtt.

A műsorvezetés egyfajta exhibicionizmust követel. Benned megvan ez a tulajdonság?

Az elején nem volt könnyű, de megtanultam. A gimnáziumban annyira izgulós voltam, hogy a felelések helyett inkább dolgozatokat írtam. Felnőttként jöttem rá arra, hogy a félelmemnél sokkal erősebb bennem a vágy, hogy átadjam másoknak azt, amit tudok, amit hozok magamban: a hitet a kultúrában. Most már bármennyi ember előtt képes vagyok izgalom nélkül beszélni. Már csak azon szoktam aggódni, hogy az emberek jól érezzék magukat, a szervezés jól sikerüljön.

Egy hónapban általában hány szalont szervezel?

Nagyon sokat. A Hadik kávéházban kezdtem, ott lakom vele szemben, adta magát a hely. Utána jött a New York kávéház, majd a Centrál, ahol csak egy évig voltak szalonok. Közben megkerestek a Kieselbach galériától is, és januártól helyszínként belépett a Várkert Bazár is. Emellett könyvtárakkal, kiadókkal is dolgozom. Azt mondanám, hogy hetente három fellépésem biztosan van.

Hogyan tudsz erre mind felkészülni? Gondolom, nem improvizálsz.

Az improvizáció fontos a színpadon, ettől lesz emberi az előadás. Természetesen előtte fel kell készülni az íróból, akiről szól a program, és minél nagyobb az életmű, annál több vele a munka. Általában éjszaka van időm a felkészülésre. De amikor nem ülök éppen egy megbeszélésen, mindig olvasok. Este, amikor végeztem az összes közösségi oldalammal, kitettem a napi verset, a napi témát, az ajánlókat, kiküldtem a napi hírlevelet, megbeszéltem mindenkivel mindent, akkor, amikor más főz, én leülök olvasni és készülni a következő fellépésre.

A szalonjaid nagyon sikeresek, ez azt jelenti, hogy divatba jött az irodalom?

Igen. Divatba jött általánosságban kulturális rendezvényekre járni, erről írni, erről beszélni. Az olvasás mint magányosabb művészeti ág pedig felzárkózott ebben a trendben a többi mellé. Az emberek látják, hogy nemcsak otthon, egyedül lehet irodalommal foglalkozni, hanem az olvasás közösségi élménnyé válhat.
Irodalmi estekre járni is divat lett. Ez egy olyan műfaj, ami mindig is volt, csak eltűnt egy időre, most pedig a színház és a színpadi élmény kiegészítője. Én szembe megyek a modern irodalomelmélettel, mert mindig az íróra mint emberre vagyok kíváncsi. Nem vagyok annak a híve, hogy úgy olvasunk könyvet, hogy nem számít, ki írta. Szeretném élővé tenni az irodalmat.

A fiatalokat, akik az interneten élnek, meg tudod szólítani? Hány éves korosztálynak szólnak a programjaid?

A legelején, amikor elkezdtem csinálni, nem volt még Budapesten irodalmi szalon, jó pár év kellett hozzá, hogy ilyen nagy számban érdeklődjenek a rendezvények iránt az emberek. Először az idősebb korosztály jött el. Édesapám barátait szólítottam meg, akikkel én is összejártam, akiktől szívességet mertem kérni. Őket hívtam el vendégnek. Majd szép lassan jöttek a fiatalok is. A nézők összetétele mindig témafüggő. A kortárs írók között van jó néhány sztáríró, hatalmas rajongótáborral, de úgy veszem észre, hogy a nagy klasszikusok is vonzzák a fiatalokat.

Mi a legszebb a munkádban?

Maga az irodalom. Olyan dologgal foglalkozom, ami jó nekem, és ezt tovább tudom adni másoknak is. Sok törzsvendégem van, akik általam lettek barátok. Az estek után leveleznek egymással, megbeszélik az élményeiket, nekem is írnak, felhívnak telefonon. Jólesnek ezek a visszajelzések.

Mi az, ami nehéz benne?

A nehézség nem a munkával kapcsolatos, hanem az idővel. Rengeteg helyen dolgozom, számtalan új tervem van, folyton időhiányban szenvedek. Irodalmárként a könyvírás is fontos lenne számomra, de egyelőre ez a projekt még csak előkészítés alatt van.

Ha meghívnának zsűritagnak egy tehetségkutató műsorba, vagy felkérnének főműsoridőben műsort vezetni egy kereskedelmi csatornán, elvállalnád?

Attól függ, hogy hol és mit ajánlanának fel nekem. Ha izgalmas kihívás lenne, vállalnám. A televízió fontos eszköz lehet arra, hogy több kultúrát mutassunk az embereknek. A fogyaszthatóság fontos szempont az üzenetek eljuttatásában, az elefántcsonttorony soha nem jó megoldás. Azt vallom, hogy vegyíteni kell a komoly témákat a fogyasztható tartalommal, így tudnának létrejönni olyan műsorok, amelyekkel közel lehetne vinni az emberekhez a kultúrát. Idén volt egy nagyszerű felkérésem: Füreden lehettem az Anna-bál háziasszonya. Egy bál, habár őrzi a hagyományt, nem feladata, hogy az irodalomról szóljon, idén valahogy mégis jelen volt a rendezvényen. Hogy mit hoz a jövő, nem kutatom. Nekem most az jelent nagy boldogságot, ha a már működő szalonjaimat, a gyönyörű kávéházi, történelmi tereket meg tudom tölteni irodalommal és érdeklődő emberekkel.

Szöveg: László Krisztina Fotók: Bodnár Zsófia


Galéria