Sztárok 2017. január 10.

„A Szerelemre születtem nem is állhatott volna távolabb a saját ízlésemtől” – Interjú Zoltán Erikával

Kubai turné sok fogyással, szovjet turné sok rendőrrel és vesztegzárral, Dieter Bohlen és a világhír küszöbe – Zoltán Erikával öröm hátranézni. A harmincéves pályafutást idén karrierösszegző gigakoncerten ünnepelhetjük a művésznővel, ez alkalomból ült le velünk beszélgetni. Nagyinterjú.

Hamar akad közös téma: lebénult kutyát gondozni nemes, de emberpróbáló feladat, neki közel egy évtizedig volt része benne, de fogat összeszorítva mártírkodni szerinte nem lehet hosszú távon. Ekkora melót csak lazán és derűsen érdemes csinálni, mondja, és amilyen könnyedén mesél a legmeghatóbb epizódokról, el is hiszem neki. Kávé, tea és forró leves mellett beszélgettünk a harmincéves pályafutását ünneplő Zoltán Erikával (lásd még Erica C), akinek március 11-én a SYMA-ban lesz 30 év – 30 dal címmel jubileumi nagykoncertje.

A tengerentúli versenytárssal, Madonnával majdnem egy időben indult a pályátok. Egy nemrégi nyilvános beszédében, miután átvette az év nője díjat, a zeneipar és a nők kapcsolatáról elég keményen beszélt. Bírálta a szexista attitűdöt, a szűköcske skatulyákat, a női előadókkal szembeni idejétmúlt elvárásokat. Te a saját karrieredben hogy látod, hogy éled meg ezt?

Nekem nincsenek ennyire negatív tapasztalataim, azaz inkább máshonnan közelítenék. Tőlem azt szokták meg – és azt is várják –, hogy szórakoztatom a közönséget, fülig ér a szám, pörgős zenék szólnak, és táncolok. Ezt a képet én alakítottam ilyenné, és a mai napig ilyennek szeretem. Hogy ennek bizonyos elemei harminc év után nagyobb energiabefektetést igényelnek, tény, de ki vagyok békülve vele. Azzal már kevésbé, hogy a szórakoztatóipar nem enged megöregedni, hogy bünteti a kort. Sokan mintha nem akarnák tudomásul venni, hogy ez a harminc év bizony eltelt – aktívan ugyan, de eltelt. A mai napig a legjobb tudásom szerint táncolok és éneklek a színpadon, de nem nézhetek ki úgy, mint 24 évesen. A rajongói támogatás mellett eljut hozzám olyan vélemény is, hogy miért nem hagyom már abba, miért nem érzem, hogy öreg vagyok már ehhez...

Reagálsz ezekre?

Nem. Nem mondom, hogy nem esik rosszul, de aki ilyenekkel áll elő, az sosem volt az én oldalamon, és akkor minek veszekedni. Nagyapám mondta sokszor, bocsánat, talán lehetne finomabban is fogalmazni, hogy „kislányom, aki szarral verekszik, maga is szaros lesz". Szóval nem kell mindig mindenáron megvédenem magam – ráadásul igazán nincs miért bocsánatot kérnem. A lányom vagy a férjem negatív kritikáival szívesen foglalkozom, mert ott a segítő szándék nyilvánvaló, de a rosszindulattal szemben úgyis fegyvertelen az ember. A fiatalság nem egy tulajdonság. A tehetség, a kitartás más – hogy mennyire vagy profi, hogy mennyire végzed jól a munkád, arról lehet vitatkozni. Egyébként pedig nem vagyok kétségbeesve a korom miatt, pedig az ötödik X-en is túl vagyok, és még mindig van kedvem és energiám színpadra állni.

Lelkiismeretes előadó vagy? Pontos, megbízható, a hisztériát hírből se?

Ne viccelj, csak így működik, sehogy máshogy.

Azért látni az ellenkezőjére is példát.

Máskülönben nem tudnék ezen a pályán lenni. Ez mindig csapatmunka, sok múlik az alázaton. Éppen pár hete, egy céges bulin fordult elő harminc év után először, hogy egy csúnyán leittasodott vendég kínos viselkedése miatt meg kellett szakítani a műsort, pedig szerintem tényleg elmondhatom magamról, hogy sok mindent láttam már, elég nagy rutinom van a nehezebb helyzetek menedzselésében is.

A harminc évet az első lemeztől számítjuk?

'86-ban volt az Interpop Fesztivál és az első dal. Az első lemez pedig '87-ben jelent meg.

Segíts már légyszi: jól olvastam, hogy amikor az Interpopon közönségdíjas lettél, akkor egy egy hónapos kubai turné volt a jutalmad?

Pontosan.

Ez komoly? Tényleg lenyomtál tök egyedül egy hónapot a '80-as évek végén Kubában?

Nagyon szoci volt. Életemben nem fogytam le annyira, de tulajdonképpen gyönyörű volt. Az Interkoncert szervezte az előadók külföldi fellépését, Nyugat-Európa ritkaságszámba ment, főleg az NDK, a Szovjetunió voltak a népszerű úti célok, volt '88-ban szovjet turném is. A kubai utat úgy hozták össze, hogy minden kelet-európai ország egy énekessel képviseltette magát. Szóval magyarként teljesen egyedül voltam – életemben először utaztam a tengerentúlra, ráadásul a 25 órás út után a csomagjaim nem érkeztek meg. És ehhez képzeld el a '80-as évek végének Kubáját, tehát nem az történt, hogy beszaladt az ember egy-két boltba, és gyorsan megvette, amire szüksége van.

És mit csináltál?

Havanna központjában laktunk egy hatalmas, kellőképpen lepukkant szállodában. Volt egy dollárbolt, ott lehetett egyedül értékelhető dolgokhoz hozzájutni, amúgy sehol semmit nem lehetett kapni. A kubai tolmácsunk segített, amiben csak tudott, végül három nap után érkezett meg a két bőröndöm. Szanaszét szakadva. A két-három száz dolláros spórolt pénzemen cipőt vettem, de úgy hidd el, hogy még bőröndöt sem lehetett kapni. Az a kedves tolmács fiú adta oda végül a sajátját. Szerencsére az első három napban csak próbáltunk, az ottani zenekarral kellett összetenni a műsort. Mindenki három dalt vihetett.

Te mit vittél?

Egy spanyol számot mindenkinek kellett énekelni a helyiek miatt – nem volt könnyű, egy kukkot sem tudtam spanyolul –, egy angolt, én a La Isla Bonitát választottam, illetve egy saját dalt. A Remete lányt vittem. Egyébként egy teljesen profin leszervezett turné volt.

És nem voltál lelakatolva sehová? Nem figyeltek, hogy nem pattansz-e meg Amerikában az átszálláskor? Fel sem merült, hogy nem jössz haza?

Kubából? Ugyan, dehogy. Ráadásul abban a hónapban jelent meg az első lemezem itthon, amikor kint voltam. Kuba gyönyörű ország, tele mosolygós emberrel, de nagyon szegény. Bár mindenhol nagyon jó bulit csináltunk, alig vártam, hogy hazajöjjek. A csapatból egyedül én tudtam angolul és németül is, így csak az NDK-s énekessel tudtam beszélgetni, aki nem volt túlságosan szimpatikus férfi, elég nyomulós volt. Szóval magányosan telt az egy hónap, de csodaszép helyeken jártunk.

Azért elképesztő, még mai szemmel nézve is, mennyit utaztatok, turnéztatok akkoriban.

Rengeteget. A szovjet turné például zseniális volt. Az utolsó állomása Tbiliszi volt, a grúz főváros. A helyi focicsapat stadionjában volt a koncert, úgy voltam beharangozva, hogy „a kelet-európai Madonna". Elképesztő telt ház volt, mint mindenhol, de hihetetlen körülmények. Több olyan stadiont is végigjártam azon a turnén, ahol közel húszezer ember állt előttem, és egy 4×5 méteres faszínpadot ácsoltak össze a műsorhoz, arra kellett felpréselnünk magunkat a zenekarral. De a tbiliszi stadion 50-60 ezres volt, egy hatalmas katlan. Ahhoz, hogy mindenhol rendőri biztosítás mellett zajlottak a koncertek, hozzászoktunk, de ott elképesztő mennyiségű rendőr volt. Elindult a buli, nagyon jó volt a hangulat, a rendőrök a színpaddal szemben álltak félkörben. Aztán föntről elkezdtek az emberek egyre lejjebb és lejjebb jönni, de úgy jött közelebb a rendőri félhold is a színpadhoz. Aztán egyszer csak ott tartottunk, hogy a rendőrök állták körbe a kis tákolmányt, majd hirtelen egy férfi felpattant a színpadra a nézők közül, elkapta a gitáros mikrofonját, és elkezdett valamit hadarni...

Erre te?

Engem egy pillanat alatt lekaptak a rendőrök a színpadról. Vége is szakadt a show-nak azonnal, bevittek mindenkit, aki a színpadon állt, aztán lövöldözést hallottunk kintről. Elég félelmetes volt. Jó két óra múlva buszba tettek és elvittek minket a város főterén lévő húszemeletes szállodába, mindjárt a legfelső szintre, és ott voltunk egy hétig. Egy egész hétig! De úgy hidd el, hogy még az emeletről sem engedtek le. Mondogatták ugyan, hogy visznek majd a reptérre (először Moszkvába mentünk volna, aztán onnan haza), de csak nem indultunk el... Telefonálni sem tudtunk, még az itthoniaknak sem lehetett üzenni. Tévét nézni sem volt lehetőség, úgyhogy rádiót hallgattunk meg kártyáztunk egy hétig. Néhány nap után már enni sem igen tudtak adni nekünk, teljes volt a vesztegzár. Végül egy olyan helyközi járatra tudtunk felszállni, ahová kecskét, libát, mindent hoztak, hogy a hazaút se teljen unalmasan. Aztán hogy Moszkvában nem várt minket senki, végképp megkoronázta ezt a lehetetlen helyzetet, hosszas telefonálás után egy tolmács jött értünk, aki kénytelen volt az egész zenekart és a stábot a saját lakótelepi lakásában elszállásolni. Három napig!

Jól vetted az ilyen váratlan nehézségeket? Laza fiatal csaj voltál?

Persze. Hát mi mást is tehettünk? Ráadásul ott volt az első férjem is, szóval nem voltam teljesen egyedül.

Ő volt a menedzsered, Joós István. Ezt engedték? Jó szemmel nézte a kiadó?

Nem kellett erre engedélyt kérni. A magyar könnyűzenei életnek ez volt az az időszaka, amikor mindenki mindent tanult, próbálgatott...

De Erdős Péter (a korabeli kultúrpolitika nagy hatalmú ura, a popcézár) mondhatta volna, hogy ez a magánszervezés, ez a családi vállalkozás nincs ínyére, nem?

Ő a kiadó igazgatója volt, és már akkor is főleg a Neoton ügyeivel törődött. Nekem, sokakkal ellentétben, kifejezetten jó tapasztalataim vannak vele kapcsolatban. A férjemet ismerték régebbről – icipici szakma volt ez –, tudták róla, hogy igazi menedzseralkat, meg lehet bízni benne. Inkább segítségképpen tekintettek rá és a munkájára.

És azt, hogy a hazai lemez után Ausztriában is megjelentél, szinte egyből, egy angol nyelvű albummal, az sem szúrta a szemét senkinek?

Épp ellenkezőleg. Hiszen az itthoni karrieremet csak erősítette, hogy a kinti is szépen beindult. És praktikusan is jól jött például egy-egy klip forgatásakor, amit Ausztriában angolul és magyarul is felvettünk.

A saját önéletrajzodban kétszer is említed, hogy a világhír küszöbén, de legalábbis a nyugati piac nyitott kapujában álltál, és olyan döntést hoztál, hogy azon az áron inkább köszi, mégse...

Három ilyen lehetőségem volt. Az első '88-ban, amikor az osztrák menedzsmentemen keresztül sikerült eljutni Dieter Bohlen (a Modern Talking egyik énekese, producer) hamburgi irodájába. Ott éreztem azt, hogy ha a tehetségem mellett a nőiségemmel, a bájaimmal is élnék, az, hogy is mondjam, igencsak célravezető lenne a siker érdekében. Ezzel akkoriban is sokan éltek – világsztárok is – ezen a pályán, de kell hozzá bizonyos karakter. Abszolút ítélet- és ítélkezésmentesen mondom: ehhez is érteni kell, érdekkapcsolatokat ügyesen fenntartani. Nekem nem ment soha.

Hogy könyvelted ezt el magadban? Hogy ügyetlen vagy, gyáva, végleg elszúrtad a pályád, vagy úgy, mint egy döntést, amellyel a későbbiekben is békében együtt tudsz élni?

Választottam. Azt éreztem, hogy elment egy nagy lehetőség, igen, de ilyen áron nem kell. Megtörtént ugyanez '91-ben is, jött egy újabb, egy ugyanilyen helyzet egy másik német irodán keresztül, akkor sem haboztam. És a '95-ös ázsiai MIDEM-en (egy hatalmas nemzetközi vásár), az elsőn, amelyet Hongkongban rendeztek, is valami hasonló történt. Azzal az irodával mentünk, amelyik a lemezeimet akkor kiadta – már a mostani férjemmel, Kátai Robival, aki '90 óta van mellettem –, és ott is egy ugyanilyen szituáció jött szembe. Ha nőként is odateszem magam, még több kapu ki tudott volna nyílni. Biztosan nagyon régimódi vagyok, de nekem nem kell egy pasi sem, akibe nem vagyok szerelmes. Az összes ilyen helyzetben vagy az első, vagy a második férjem mellett voltam. És így is nagyon elégedett vagyok a pályámmal, a hazai karrieremmel, van egy gyönyörű 19 éves lányom és nagyon szép sikereim. Kiskorom óta arról álmodoztam, hogy a színpad legyen a munkahelyem – onnantól, hogy valóra vált, ennek élek.

Nem nőtt a fejedre, nem gyűrt be a sztárság itthon?

Én csak annyit mondhatok, hogy igyekeztem nem beleszédülni ebbe. De inkább olyanokat kéne megkérdezni, akik közel álltak hozzám. A saját emlékeim alapján azt mondhatom, hogy szerintem tök normális és hétköznapi tudtam maradni a legnagyobb sikerek idején is. Ma Magyarországon ismert és népszerű emberek vannak, nem sztárok – ezzel jó tisztában lenni. Nekem nem esik nehezemre udvariasnak és kedvesnek lenni azokkal, akik megszólítanak, vagy közös fotót kérnek.

Kit hallgatsz manapság?

Jelen pillanatban Bruno Mars az abszolút favorit – már megvan a koncertjegyünk.

És annak idején, amikor hiphopot kezdtetek táncolni?

MC Hammer, Snap, Bobby Brown... Nagyon nagy r'n'b-, soul- és funkyrajongó voltam. Képzeld el, hogy úgy énekeltem annak idején slágerzenét, hogy a slágerzenét a legkevésbé sem szerettem. A Szerelemre születtem például nem is állhatott volna távolabb a saját zenei ízlésemtől – de tudtam, hogy ezt akarom. Jó előadóművész akarok lenni. Volt pár álmatlan éjszakám, de ezt lejátszottam magammal, és elhatároztam, hogy profin megcsinálom. Nekem akkor Chaka Khan, Stevie Wonder, Michael Jackson volt a csúcs. Aztán eljött az én időm is: '93-ban Angliában elkészíthettem a saját funkyalbumomat, a Bluepearlt.

Gondolom, a nagykoncert az összes ilyen állomást feleleveníti majd. Készültök keményen?

Nagyon-nagyon keményen. Annyira szeretném, ha tényleg mérföldkő lehetne az életemben! Nagyszerű zenészbrigád jött össze, és tényleg hatalmas show-val, egy csomó zenei meglepetéssel készülünk. Rengeteg vendégművész és táncos lesz – jó sokan azok közül, akikkel valaha együtt dolgoztam: DJ Dominique, Lofti Begi, Szikora Robi, Vastag Csaba, Lola, Bardóczi Gyula... A show egy részét, reméljük, külföldre is el tudjuk majd vinni. Azt hiszem, ez most tényleg kivételes lesz.

  • Szerző(k):
  • Fiáth Marianna

Galéria