“Az őszinte pillanatokat szeretem fotózni” – interjú Annoni Zitával

2019. március 23. |
Central Médiacsoport Zrt.

Néhány évvel ezelőtt még őt fotózták modellként, ma viszont már ő az, aki fotókat készít másokról. A nagy fordulatról, a fotózás szenvedélyéről beszélgettünk Annoni Zitával, aki saját stúdiójában, a már több mint három éves StudioZ-ben látott vendégül minket.

Mikor kezdtél el fotózni?

Gyerekkoromban rajzfilmkészítő szerettem volna lenni. Imádtam rajzolni, gyurmázni, mindenféle kreatív dolgot kipróbáltam. 11-12 éves lehettem, amikor szolnoki kislányként levelet írtam egy budapesti egyetemnek, valahogy így: ‘Csókolom, Debreczeni Zita vagyok. Amikor elvégzem az iskolát, szeretnék rajzfilmkészítő lenni.’ Képzeld, még választ is kaptam! Az volt az első nekem címzett postám, úgyhogy ezért is örök emlék maradt. Ugyan teljesen más irányt vett az életem, de a rajzolás, mint hobbi, a mai napig megmaradt. Mellette a fotózásról is hasonló élményeim vannak. Amikor iskolásként osztálykirándulásra mentünk, mindig én fotóztam az osztálytársaimat. Éppen ezért nagyon ritkán szerepeltem a képeken (nevet). Idővel ez a szenvedélyem szép lassan közelebb került hozzám, mint kifejezőeszköz. A 26. születésnapomra kaptam az első komolyabb, félprofi tükörreflexes fényképezőgépemet.

Milyen téval, témákkal kezdtél? Úgy tapasztaltam, mindenkinek lesz egy első nagy szerelem.

Kisbabákat és kismamákat fotóztam. Kiskoromban ugyanis óvonó is akartam lenni sok minden más mellett. Rajongtam a gyerekekért, ma is imádom őket! Úgyhogy első körben a barátaim kisbabáiról kezdtem képeket készíteni, aztán kismamákkal folytattam. Aztán volt olyan barátnőm, aki korábban modellkedett, ezért megkértem, hadd készítsek róla pár anyagot. Aztán elkezdtem házalni a fotósorozatokkal, ajtókon kopogtatni különböző magazinok szerkesztőinél. Megmutattam, mi tudok, és érdeklődtem, van-e igény a munkámra, tudunk-e együtt dolgozni a jövőben. Egy női magazin, a Fanny volt az első, amelyik nyitott felém. Fotóztam nekik címlapokat és belső anyagokat is. Egy másik vonalon is elkezdtem gyakorolni, a rendező Indián (Galler András – a szerk.) kedves barátom, akit megkértem, hogy a forgatásokon fotózhassam az előadókat, akikkel együtt dolgozik. Emlékszem, a Magna Cum Laude egyik maxi CD borítóján szerepelt először fotóm, óriási élmény volt!

Tanultad is a fotózást vagy autodidakta módon ismerted meg a gépedet?

Tudtam, mit szeretnék látni a képeken, tudtam, hogyan kell beállítani a gépet, de azt már nem ismertem, hogyan működik az eszköz a kezemben. Idővel rá kellett jönnöm, hogy amit én eleinte hobbinak tekintettem, nem maradhat továbbra is az, ha ezzel szeretnék foglalkozni a jövőben. Szerintem, ha egy szakma felé fordulsz, illik azt tisztességesen megtanulni, és papírt szerezni a tudásodról. Ráadásul anyukám mindig csalódott volt , amiért nem szereztem diplomát. Tizenkilenc évesen eljöttem otthonról és dolgozni kezdtem. Saját üzleteim voltak Szolnokon majd modelltanfolyamokat szerveztem! Gyerekkoromtól kezdve a saját lábamon álltam. Felnőtt fejjel értettem meg először azt, mit akarok az élettől, találtam egy olyan szakmát ami érdekel és meg is szeretném tanulni. Egy fotós tanfolyam után jelentkeztem a Budapesti Kommunikációs Főiskolára (ma már Budapesti Metropolitan Egyetem), ahol diplomát szereztem.

Miért éppen a portréfotózás?

A gyerekfotózás megmaradt egyfajta kikapcsolódásnak. Nagyon hálás téma. Nem is lehet nagyon mellé lőni vele, annyira őszinte pillanatok tudnak születni. Idővel aztán jöttek a különböző felkérések, magazinok, divat-, óriásplakát fotózások. Éreztem, hogy az én utam a portréfotózás, abban tudok a leginkább önmagam lenni. Érdekes, hogy a divatfotózásban nem vagyok jó, pedig modell voltam hosszú évekig. Egyszerűen nem áll rá a szemem. Valószínűleg azért, mert a divatfotózás megrendezett, míg én az őszinte pillanatokat szeretem.

Azért tudnak segíteni a modellkedésből hozott tapasztalataid akkor, amikor fotózol valakit?

Igen, persze! Szerencsére olyan a természetem, hogy fel tudom oldani a kamera elé álló fotóalanyokat. Bedobok egy poént, hülyéskedek kicsit, és ettől megtörik a jég!

Sokan jönnek úgy hozzám, hogy még soha nem álltak kamera előtt, például nem egy magas beosztású nőről vagy férfiról készítettem már képet. De mindig sikerül valahogy oldani a szituációt. Illetve a férfiak nehezebb esetek szoktak lenni. Ha egy párt fotózok, ott a férfiak nehezebben engedik el magukat. A gyerekekkel szoktam játszani, bohóckodni, kérem a szülőket, hogy menjenek kicsit távolabb, hadd tudjunk barátkozni a picivel. Egy fotózás nemcsak arról szól, hogy lenyomod a gombot, hanem irányítanod kell, lemenedzselni az egész napot, mindenkire figyelni, hangulatot teremteni.

Érdekes kontraszt, hogy sokáig te voltál a modell, most pedig te fotózod a modelleket. Mi történt a modellkedéssel, beleuntál?

Sokat változtam az utóbbi években. Amíg nem volt közösségi média, az a kép volt rólad az emberekben, amit az újságok alakítottak ki rólad. Ha az újságírók valótlanságot állítottak, csak úgy tudtad megváltoztatni a helyzetet, ha pereltél és helyesbítést kértél. Ma már más a helyzet. Ha írnak rólam valami hülyeséget, azonnal tudok reagálni a saját oldalaimon. Valós képet tudok kialakítani önmagamról.  Ugyanakkor azt tapasztaltam, hogy minden baklövésre és pofonra szükségem volt ahhoz, hogy mára az legyek, aki. És igen, a mai Zita már nagyon sok dolgot máshogy csinálna. Bár a modellkedésnek nagyon sokat köszönhetek. Az a szolnoki kislány soha nem gondolta volna, hogy egyszer repülőn fog ülni és egyenesen Ázsiáig utazik hosszú hónapokra.

Miben változtál meg?

Nagyon naiv voltam és hiszékeny. Sokan megjegyzik, hogy a vidéki ember más, mint a nagyvárosi és ez tényleg így van. Nem rosszabb vagy jobb, csak más! Rajtam már az is sokat változtatott, hogy felköltöztem Budapestre.  Más barátaim, ismerőseim lettek és itt tapasztaltam meg, hogy  bárki képes  hátba támadni a másikat. Bár ez lehet, hogy annak a közegnek volt köszönhető, ahová én kerültem! Meg kellett tanulni, sajnos sokszor a saját káromon, hogy nem szabad azonnal megnyílni mindenkinek, és igenis meg kell tartani azt a bizonyos három lépés távolságot. Ma már máshogyan állok az emberekhez. Néha meg is kapom, hogy magamnak való vagyok, pedig egyszerűen csak el kell telnie egy kis időnek amíg megnyílok valakinek és a bizalmamba fogadom! Bár a legtöbbet mégis azoknak köszönhetem akik támadtak, annyira felhúztam magam miattuk, hogy lediplomáztam és fotográfus lett belőlem!

Foglalkozol még a negatív kritikákkal?

Eleinte nagyon zavart, ma már egyáltalán nem érdekelnek. Csak az asztalra tett értékekkel, eredményekkel foglalkozom. A StudioZ, ahol most beszélgetünk, három éve nyitott meg. Álmomban sem gondoltam volna, hogy különböző magazinok járnak majd vissza csodálatos anyagokat készíteni és videoklippek, reklámfilmek készülnek nálam…

Milyen terveid vannak idén? Van olyan ötlet, amiről már beszélhetsz?

Ebben az évben a férjemmel, Giannival indított közös Instagram-oldalunkat szeretnénk tovább fejleszteni. A Made in Annoni vegyíti a kettőnk életét, az ételek, a főzés örömét, az utazásainkat és persze a fotózást. Minden közös élményt megörökítünk, és ide töltünk fel. Bármerre járunk Olaszországban, próbáljuk visszaadni a pillanatokat. Én nem mozgok jól a konyhában, cserébe minden ételt lefotózok (nevet). A stúdiómat nyár elején teljesen felújítom, rengeteg munka lesz vele! És a fotózás mellett pár megkeresés erejéig én is újra a kamera elé állok!

Szerző: Czank Lívia

Fotó: Marie Claire

Szólj hozzá te is!

Még több Divat