A Kárpátalján született Esztella igazi világutazó. Nem csak magyar színházakban játszik, a világ több városában is bemutatkozott már színésznőként, most épp New York-ból tért vissza, ahol az első magyar színházi fesztiválon fizikai színházi workshopot tartott.
A Szürke kertekben egy nálad ötven évvel idősebb nőt játszottál. Hogy készültél a szerepre?
Rettegtem. Nagyon sokszor megnéztem a filmet, volt két hónap, amikor minden este azzal feküdtem le. Először megtanultam a gesztusokat. Nagy szerencse ezzel a karakterrel kapcsolatban, hogy jellegzetes a gesztusrendszere és a világa. Utána a hangját kezdtem el tanulmányozni, mert az is nagyon jellegzetes és teljesen más mint az enyém. Amikor elkezdtük a próbákat, úgy terveztük, hogy rajtam öregítő maszk lesz, de ahogy haladtunk előre, rájöttünk, hogy ez fölösleges, mert igazából, ha én meg tudom érteni ennek a karakternek a miértjét és a hogyanját, hogy ő nyolcvan évesen miért ott tart, ahol, akkor teljesen mindegy, hogy ősz-e a hajam, és hogy van-e rajtam ezer ránc.
A darabot színésznő társaddal, Balogh Orsolyával rendeztétek. Milyen volt egy rendező, egy harmadik személy nélkül, aki titeket kordinál, színpadra vinni a történetet?
Úgy kezdtünk el dolgozni, hogy lehet, hogy majd bejön egy rendező, de végül olyannyira kialakult bennünk egy kép ezzel kapcsolatban, hogy úgy gondoltuk, nem szeretnénk hirtelen berántani valakit, akinek lehet, hogy teljesen más elképzelései vannak. Úgyhogy megmaradtunk ketten.
A Szürke kerteknek egy dokumentumfilm az alapja. Mennyiben volt más ezt adaptálni, mint például egy regényt?
Abban az értelemben könnyebb volt, hogy a szövege nagyon adott. Nem kellett dramatizálni annyira, mint egy regénynél. Nem akartunk hozzáírni a szöveghez, egy az egyben lefordítottuk azt, ami elhangzott a filmben. Hihetetlenül eredeti ennek a két nőnek a szövege, mintha előre megírták volna.
Emlékszel arra, amikor eldöntötted, hogy színésznő leszel?
Igazából gyerekkorom óta erre készülök, ez egy régi szerelem. Talán az olvasmányaim is hatással voltak rám, mindig beleéltem magam ezekbe a történetekbe. Nagyon sok orosz regényt és novellát olvastam, ami mindig elrepített valamerre, és beleképzeltem maga, hogy milyen jó lenne átélni ezeket a történeteket, utakat, szerelmeket.
Álomszereped van?
Nincs tulajdonképpen. A nálam ötven évvel idősebb Big Eddie szerepe mondjuk elég nagy kihívás volt.
Úgy látom, szereted, ha egy karakterrel meg kell küzdened.
Persze, az is egyfajta a kihívás, de mostanában nagyon érdekel az a fajta színház is, ahol nincs karakter, ahol én vagyok, a performanszszerű létezés, mert szerintem ott sok minden kiderülhet az emberről: hogy milyen energiákkal dolgozik, hogy mennyire erős, mennyire kifejező, mert nem tudsz semmi mögé bújni, csak te vagy.
Színésznőként rengeteg helyen megfordultál a világban, többek között Angliában, Lengyelországban, Moszkvában, Oroszországban és Japánban is. Hogyhogy végül Magyarországon kötöttél ki?
Most öt évet voltam Magyarországon, de megyek is megint fél évre Iránba. Nem terveztem, hogy hazajövök, véletlenül alakult így. Külföldön sokféle technikával találkoztam. Moszkvában a klasszikus, Sztanyiszlavszkij-féle pszichológiai realista színházzal. Londonban és Lengyelországban inkább mozgással foglalkoztam, de igazából, ami nekem profit ebből az egészből, hogy a mai napig élő kapcsolataim vannak, és ennek köszönhetően rengeteget tudok utazni, és talán lassan itthon úgy tekinthetnek rám, mint egy kapocsra külföld felé.
Nehezebb kifejezned magad idegen nyelven, mint a sajátodon?
Angolul nehezebb, viszont ami nagyon érdekes, oroszul vagy lengyelül például nem. Nagyobb szabadságom van. Értem a nyelvet, de nem azon a szinten, mint a magyart. Ezért sokkal nagyobb a játékterem, tudok a nyelv zeneiségével játszani. Ha az anyanyelvemen beszélek, lehet, hogy egy csomó minden nem jut eszembe, mert nem úgy mondjuk azt a szót, vagy más ritmussal beszélünk. De ha nem az anyanyelvemen beszélek, nem köt meg a megszokás, ezért szabadabb vagyok. Aztán a rendező feladata, hogy ha egy picit elszálltam, visszahozzon a realitásba.
Szerepeltél filmekben is. Mennyire a te világod ez a vonal?
Egyre inkább. Ha megtehetném, csak filmeznék, persze mást is csinálnék mellette, a kutatásaimat, az írást, de nagyon közel került hozzám a film világa. Ott is ugyanazt érzem, ott sem lehet elbújni semmi mögé, ott is az őszinteség, a tisztaság számít, és ez a közvetlen energia, amit az ember vagy át tud adni vagy nem. Számomra ezért nagyon vonzó ez a világ. Az első nagy filmes élményem az volt, amikor Skóciában egy börtönben forgattunk, és bemehettem egy sorozatgyilkos cellájába. Annyira erős volt az az atmoszféra, hogy a karakterem megértésében és megformálásában nagyon sokat adott. Tavaly egy orosz rendezővel forgattam Verőce környékén, egy elzárt környezetben. A történet szerint egy harminc éves nő visszamegy abba a házba, ahol született, és megpróbálja feldolgozni azt, ami addig történt vele. A sötét éjszakákon ott van egyedül az ember a saját gondolataival, félelmeivel és traumáival, amivel meg kell birkózni egy idő után. Ez nem csak szakmai, hanem személyes élmény is volt.
Mindemellett még a doktoridat is csinálod az ELTE szociológia szakán. Mennyire tudod összeegyeztetni a munkádat az egyetemmel?
Nehezen, de szerintem szerencsés vagyok, mert a tanáraim támogatnak és bátorítanak. Érdekli őket, amit csinálok, a színház és az Iránban végzett kutatásom. Talán valamilyen szinten itt is egy kapocs vagyok, mert azt tapasztalom, hogy nyitottak arra, hogy van valaki, aki egy kicsit más szemszögből közelíti meg ezeket a tudományos kérdéseket. A jövő félévre nyertem egy EU-s pályázatot, visszamegyek Iránba és a társadalom különböző szegmenseiben megtalálható underground mozgalmakat kutatom majd. Már írtam egy viszonylag nagy tanulmányt az underground színházról meg táncról, és kutattam a Magyarországon élő meleg iráni férfiak körében. Felmerült az is, hogy még fél évig kint maradhatok, és egy fordítással kapcsolatban is megkerestek kintről.
Mielőtt kimész, láthatunk még valamiben?
Vetítik majd a filmet, amit Verőcén forgattunk, és rendezni fogok. Augusztusban elvonulunk egy alkotótáborba, elkezdtünk dolgozni egy előadáson, aminek szeptemberre tervezzük a bemutatóját, de ez még kialakulóban van. Egy orosz filmrendezővel is dolgozom majd, mint első asszisztens, szóval van munkám bőven egész nyárra.
Fotók: Sara Mosa
