Ónodi Eszter 29 szóban

2013. augusztus 08.
A szemünk előtt ért bájos bölcsészlányból nagybetűs nővé, aki a színpadon és a filmvásznon is hosszú ideje nagy kaliber, igazi húzónév. A fia már hétéves. Eszter pedig nemrégiben annyival pipálta ki a negyvenedik szülinapját, hogy vett egy olvasószemüveget.

Elegáns lábbelijét a legtöbb nő sportosra váltja városi biciklizéshez. Ónodi Eszter nem. Piros, magas talpú cipőben vár az Andrássy úti Művész cukrászda előtt, és könnyedén pattan fel a biciklire, mielőtt kitekerünk a Városligetbe – a Kertemben beszélgetünk, ahová néha a családjával is kijárnak. A ligetet imádja, mellette és benne nőtt fel, most is közel lakik hozzá, és nem szívesen költözne odébb.

Hétéves fiát, Zsigmondot ma már könnyedén rábízza a nagyszülőkre – először kétéves korában szakadt el tőle egy hétre, majd egy évvel később, az Aglaja forgatásakor még hosszabb időre. A filmben egy artista bőrébe bújt, vállalva ezzel élete legveszélyesebb alakítását, amelyre anyaként bólintott rá.

Másodszorra vették fel a Színművészeti Főiskolára. Zsámbéki Gábor osztályába került, onnan pedig egyenes út vitte a Katona József Színház deszkáira és a Valami Amerikába. Huszonöt évesen lett Kovácsból Ónodi Eszter, aztán ha újabb huszonöt év elteltével éppenséggel hozzámenne a gyermeke apjához, Keszég László rendezőhöz, biztosan felveszi ő vezetéknevét is. Eszter – akit állítása szerint csak túlzottan illedelmes portások és pincérek hívnak művésznőnek – február 17-én múlt negyvenéves. A „bölcsészlány” szerepéből kinőtt, ma már inkább „nőket” játszik, egy jó filmért pedig örömmel felszedne magára akár húsz kilót is. Ezúttal asszociációs játékra hívtuk. Csak feldobtunk neki egy-egy szót, amelyre néhol reflexszerű őszinteséggel, máskor jóleső bőbeszédűséggel felelt.

Városliget
A gyerekkorom és a gyerekem gyerekkora. Ezért jöttünk ide. Hiányzik, ha sokáig távol van tőlem.

New York
A legjobb hely a világon. Amikor a fiam kétéves volt, jött egy lehetőség, hogy el tudtam menni, mert a párom ott dolgozott. Nagyon-nagyon vágytam oda, és persze mindenki mondta, hogy menjek, mert egy kétéves gyereket bátran ráhagyhatok a nagyszülőkre. Zsigmondnak nem volt idegen a helyzet, előfordult, hogy egy-egy napra leadtuk. Elképesztő, hogy mennyit paráztam előtte, nagyon stresszeltem: oda-vissza foglaltam a jegyeket, hogy most lemondom, nem mondom le, és a gyerek maximálisan átvette ezt az állapotot, ugyanolyan nyűgös és hisztérikus lett, mint én. Aztán egy barátnőm szólt, hogy ennek így semmi értelme, ez Zsigmondnak sem jó, nekem sem, és beláttam én is, hogy a világ legnormálisabb dolga, hogy az ember néha elmegy. És elmentem. Nem mondhatok mást, New York tényleg a világ közepe – nekem az elején szinte kettős látásom volt. Zizgett az egész város.

Házasság
Intézményesült rendszer, amelyhez most nincsen közöm, és jelenleg még abban a kamaszos állapotban érzem magam, hogy ha köteleznének rá, csak ágálnék ellene. A házasság egy papír, egy gyerek azonban sokkal meghatározóbb kötelék két ember között.

Az első csók
Eötvös diszkó, pinceklub. Nem lett semmilyen következménye, a fiúval talán már másnap sem beszéltem.

Városi biciklizés
Szabadság, némi adrenalinnal fűszerezve. Két apró balesetem volt eddig: egyszer enyhén meglökött egy autó, egyszer pedig elütött egy gyalogos, igen, egy gyalogos, amikor az utcánkban tekertem egy építési terület kerítése mellett. Az illető elbambult, és nekem jött. De ennél nagyobb baj sose legyen.

Bölcsész
Alföldi papucs, bőrkabátból kilógó Platón-kötet, a hordozója ügyel arra, hogy a Platón felirat jól látszódjék. A bölcsészkaron egyébként nem találtam a helyem, a közösségi életem egy szépen lefelé ívelő tendenciát mutat: az általános iskolában szuper osztályba jártam, az Eötvös József Gimnáziumban pedig volt egy színjátszókör, amelybe valahogy belekeveredtem. Az nagyon jó volt. Az egyetem viszont közösségileg nulla. Az órarendemet én állíthattam össze, akkor jártam be, amikor akartam, ennek pedig az lett a következménye, hogy szorosabban senkit nem ismertem az évfolyamból. A szülők szokták mondani, hogy hahh, az egyetemi évek, azok a legjobbak az ember életében! Hát nekem véletlenül sem. A bölcsészkar időhúzás volt, hogy hátha kitalálom öt év alatt, hogy mi lesz. A szüleim persze mondták, hogy színpadra szegődni butaság, egy ilyen jó képességű gyerek, mint én, ne menjen a Színművészetire – csak akkor érdemes színésznek lenni, ha az ember mindig a topon van.

Trambulin
Ugrálóvár. Csak a gyerekemmel hozom összefüggésbe, a cirkusz furcsa módon nem ugrik be róla.

Hollywood
Felirat a hegyen. Biztosan jó látni, de én valószínűleg csak turistaként fogom… Színésznőként sosem vonzott Amerika. Sokan akartak kint befutni, és hát valljuk be, nem jutottak messzire. Statisztálni pedig nem mennék, minek, ha itthon rendes, komoly szerepeket játszhatok. Biztosan izgalmas a részesévé válni egy-egy hollywoodi szuperprodukciónak, ezt nem kétlem, a párom például tavaly forgatott a Die Hardban, és akciófilm-rajongóként nagyon élvezte: egy maffiózót játszott Árpa Attila csapatában, valami gázálarcban jött-ment, meg lövöldözött párszor.

Szerző: Fencsik Tamás
Fotó: Emmer László
Styling: Laczkó Mónika
Smink: Somogyvári Dóra
Haj: Herczeg Csaba– Hairclub
Ruha: Burberry, Diane von Furstenberg, Sportmax, Mango
Ékszer: CK, Swarovski, Thomas Sabo
A helyszínért köszönet: Good Bar Good Burger – Budapest, Kecskeméti u. 6.

A folytatást keresd a 2013. júliusi Marie Claire-ben.

[Marie Claire, 2013. július]