1988, Barrow, Alaszka. Három kaliforniai szürke bálna. Lecsengő hidegháború, Greenpeace, amerikai közösség- és hivatástudat, természetvédelem a köbön, eszkimók, embertelen mínuszok és szívmelengető emberi tettek. Hogy mindez hogyan kapcsolódik össze? A Drew Barrymore és John Krasinski (Office, Szerelem kölcsönbe, Egyszerűen bonyolult) főszereplésével készült Mindenki szereti a bálnákat (Big Miracle) című filmből minden kiderül. Ez a mozi nemcsak akkor nekünk való, ha „zöldlelkületűek” vagyunk (bár akkor mindenképp), hanem akkor is, ha szeretjük az igaz történeteket, amelyekben még helyet kap az önzetlenség és az összefogás erejét sem söprik a jég alá.
Háromtagú bálnacsalád reked a jég fogságában az északi sarkkörnél, és csak egyetlen lyukon keresztül tudnak levegőhöz jutni, amely azonban bármikor befagyhat, és végzetes következményekkel járhat számukra. A Barrow városában évek óta tudósítóként dolgozó Adam Carlson véletlenül fedezi fel a bajban lévő állatokat, riportja pedig szép lassan bejárja a világsajtót. A Drew Barrymore által alakított Rachel Kramer a Greenpeace aktivistájaként vállalja fel az ügyet, és egyre többen követik a példáját, olyannyira, hogy a hagyományosan bálnákat vadászó inuit törzs, az olajcégek, a szovjet és az amerikai haderő is félreteszi a nézeteltéréseit a mentőakció sikeréért. A világ tetején játszódó történet a hidegháború „olvadásának” egyik nagy momentuma volt.
Ha nem tudnánk, hogy a történet igaz, feltehetően mindannyian csak legyintenénk, ilyet is csak az amerikaiak tudnak kitalálni. Azonban a film végén megjelenő fényképek is tanúságát adják a megtörtént eseményeknek és a létező karaktereknek, egy nagyon kellemes lezárást adva a vászonra vitt sztorinak. Egy kicsit betekintést nyerünk az inuit törzs hitvallásába és abba, hogyan voltak kénytelenek alkalmazkodni a modern kor kihívásaihoz. Másrészt viszont a „nagyvilágból” érkező emberek (a média és az olajipar mágnásai) is rájönnek, hogy a hagyomány nem ódivatú dolog, hanem olyan felhalmozott tudás, amely tiszteletet érdemel. Két korszakból és két világból érkezett emberek találkoznak és működnek együtt, hogy aztán megtörjön a jég.
Bár az állatvédelem jegyében nem igazi bálnákkal dolgoztak a filmesek, nem igazán volt észrevehető a mesterséges technika. Ami azonban többször is elgondolkoztatott, hogy a rettentő mínuszokban miért nem látszódott a hideg az arcokon is? Egyetlen helikopteres jelenetet kivéve ugyanis még csak egy kis pirosság sem jelent meg rajtuk, ami mégiscsak furcsa, tekintve, hogy Alaszkában forgatott a stáb. Ettől eltekintve nagyon is szerethetőek a karakterek és maga a film is, ezért bátran üljünk be a moziba baráttal, barátnővel, családdal vagy akár egyedül is – így is lesz min elgondolkodnunk a teremből kilépve.
Egy inuit kisfiú is megjelenik a filmben, méghozzá az első és utolsó képkockák erejéig narrátorként is, így aztán garantált a siker. Nathan (Ahmaogak Sweeney) sajátos gyermeki látásmódból szemléli a történéseket. Ironikusan jegyzi meg, a törzse hogyan emlegeti azóta is, mekkora „problémát” csináltak az odaérkező „fehérek” és mégis: a történet végére abba a kis lyukba hogyan fért bele az egész világ.
Premier: 2012. február 23. Forgalmazó: UIP-Duna Film
Szöveg: Gönczi Petra
