Kipróbáltuk: egy hétig negyed órával előbb indultam mindenhová

2018. november 29. |
Central Médiacsoport Zrt.

Notórius késő vagyok. Az az egészben a legviccesebb, hogy pontosan akkor szoktam az órámra nézni, amikor el kellene indulnom. Ekkor általában eldöntöm, hogy a mai nap nem olyan mint a többi, MOST szépen elindulok, hogy elérjem a buszt/beérjek az értekezletre/időben odaérjek a találkozóinkra.

Aztán a következők szoktak történni: a) elindulok, és néhány trolimegállóval arrébb eszembe jut, hogy valami nagyon fontosat nem vittem magammal, b) eszembe jut valami nagyon fontos még otthon, amit azonnal el kell intéznem, aztán túlzottan belemerülök c) elbizonytalanodok azon, hogy egyáltalán el kellene-e mennem arra a bizonyos találkozóra, órára stb.

Egyébként van egy alternatív teóriám arról, hogy miért is szoktam késni. Egyszer, néhány éve elmentem egy buliba – hozzá kell tennem, hogy egy órás késéssel–, és senkit sem találtam a helyszínen. Miután nagyon nehezen sikerült elérnem telefonon a többieket, győzködtek, hogy maradjak, mert érkezni fognak hamarosan, de végül csak két óra múlva szállingózott be az első vendég. Akkor megfogadtam, hogy jobb az az “elegáns késés” mint az órákig tartó malmozás a vicceskedő csaposok társaságában.


Fotó: Unsplash/Rachael Crowe

Most viszont egy hétig kipróbáltam, milyen mindenhova negyed órával előbb indulni.

Hétfő

Hétfőn az egész napomat az egyetemen töltöttem, 9-kor kezdődött egy iszonyatosan hosszú órám. 8:15-kor, ahogy kell, felkaptam a hátizsákomat és berobogtam az órára. Már a metrón is kifejezetten kihúztam magamat, mintha csak a homlokomra lett volna írna, hogy igen, íme egy pontos ember! 8:48-kor értem be az iskolába. A folyosón csak egy laptopozó csoporttársam gubbasztott. Leültem hát mellé, átpörgettem a híreken a telefonomon, megittam a reggeli teámat és még volt időm egy kis pletykára is, ugyanis a tanárunk vonata 20 percet késett… Megérte időben elindulni? Dehogy.

Kedd

Kedden csak délutánonként van órám, ezért otthonról szoktam tevékenykedni délelőttönként. Ez nagyon durva veszélyforrást jelent egy a notórius későnek, mert egyrészről nagyon messze lakom a városközponttól, másrészről pedig a délelőttök valamiért napról napra rövidebbnek tűnnek. Aznap, amikor a munka-tanulás-ebédfőzés-pakolászás-készülődés közepette először az órámra néztem, 13:30 volt. Te jó ég, ennyit a pontosságról – gondoltam, és betömtem néhány falatot a tűzhelyen gőzölgő ételből, tesséklássék módra kikentem a számat értékelhető smink helyett, majd elsprinteltem a trolimegállóba,.20 perces késéssel voltam kénytelen besunnyogni a tanterembe. A jelenlétit óvatosan elém csúsztatták, az órának még csak a hiperunalmas elméleti részénél jártunk: megkönnyebbülten nyugtáztam, hogy vétek lett volna egy perccel is előbb indulni.

Este a szülővárosom felé vettem az irányt. A távolsági buszokkal az elmúlt 5 évben rendszeresen meggyűlik a bajom. Ha időben odaérek, richtig előbb indulnak, ha előbb érek oda, még hosszú perceket kell fagyoskodnom vagy éppen aszalódnom a forró aszfalton. Most viszont jó előre összepakoltam az utazótáskámat, és a 18:54-kor induló buszom megállójában már 18:40-kor ott mosolyogtam. Elképesztő szélvihar támadt, könnyeimmel küszködve tűrtem a pontos emberek kálváriáját.

Szerda

A napot egy távolabbi rokon temetésén kezdtem. A már-már para módon pontosságmániában szenvedő családommal érkeztem a szertartás helyszínére, több mint fél órával a szertartás előtt. Mintegy 40 perc ácsorgás, idegeneknek integetés és masszív csend alatt ontológiai kérdésekkel foglalkoztam, és bosszankodtam, hogy miért nincs toll és papír (a telefonozgatás ugye illetlen lett volna) nálam a feljegyzésükhöz.

Csütörtök

Egy recenzióm leadásának a napja. Hihetetlenül büszke voltam magamra, hogy – a hetem szellemisége jegyében– ezt a feladatot jóval előbb elkezdtem, mint ahogy azt normálisan szoktam volna, az éjféli határidőt viszont csak nem sikerült tartanom. 0:14-kor, véreres szemekkel, sajgó fejjel nyomtam meg a küldés gombot, majd beájultam az ágyba.

Péntek

A szerdai temetés miatt péntekre csúszott a heti szerkesztőségi konzultációm időpontja. A legszörnyűbb a késésben, hogy az egyik késés dominó módjára vonzza a másikat. A túlpörgetett csütörtök éjszakám eredményeképpen álmomban kinyomtam az ébresztőt (!!) és szépen elaludtam. Szaladó kisbabás gifekkel már chaten sűrű elnézést kértem a késésért, majd smink nélkül, kócos hajjal berontottam a szerkesztőségbe. “Jól vagy, Szilvi?” – fordult hozzám a főszerkesztőm. “Igen, csak éppen a nem-késős hetemet csinálom” – fújtam ki a levegőt a forgószékemben, 20 perccel a megbeszélt időpont után.

Délután viszont jött a jól megérdemelt revans. A 15:30-kor, pedáns diákként a megbeszélt kávézóban, az angol órám helyszínén várakoztam. Ráírtam chaten nagyvonalúan (hiszen én tudom, milyen az, amikor késik valaki) a tanáromra, hogy mit kér, rendelnék neki is, amíg nem ér ide. Aztán sorra villogni kezdtek a telefonomon a bocsánatkérő üzenetek, ugyanis a tanárnő “valami nagyon fontosat” otthon hagyott, így késni fog. Nyugodt mosollyal kértem ki a kapucsínóját, visszasétáltam a helyemre és még örültem is a felszabadult időnek, legalább tudok a munkalevelekre válaszolgatni. Aztán 15:10-kor már csak kezdtem türelmetlenkedni. Ne vicceljünk, én nem érek rá egész délután!

Új rovatunkban már kipróbáltuk, milyen leszokni az ok nélküli bocsánatkérésről és azt is megnéztük, milyen egy hét a közösségi média nélkül. Katt a linkekre!

Szólj hozzá te is!

Még több Életmód

Tanulj meg mobillal meditálni applikáció

Tanulj meg mobillal meditálni