Pura Poesia #22 – Tóth Krisztina: “Nem a valóságot kívánom dokumentálni”

2020. február 15. |

A Pura Poesia új évadának első beszélgetésében Tóth Krisztina író, költő mesél írásról, olvasásról, olyan gyerekkori könyv-élményekről, amik máig vele vannak. Meg olyan történetekről, amiket már ő teremt a gyermekeinek...

Krisztina, neked része a napi rutinodnak, hogy mondjuk minden reggel elolvasol egy verset?

Minden reggel van egy folytatásos mesénk, ezt a fiammal is játszottam anno és ma már a kislányomnak is mesélem. Most már úgy alakul a történet, hogy ő mondja meg, hogy aznap kik legyenek a szereplők. Az egésznek a kiinduló pontja egy nagy fa volt, ami a kerítésünkkel szemben áll a Semsey Andor utcában, és a gyökerei közt kis üregek vannak. Ha pedig könyv – most állítottam össze egy gyerekvers kötetet, az a címe, hogy Kígyóuborka – ez jön is könyvhétre, Szalma Edit fogja illusztrálni, és ebben sok olyan vers van, amit Lili inspirált, vagy vele együtt született. Sőt, olyan vers is került bele, amit még akkor kezdtem, amikor a fiam kicsi volt.

Elárulod, gyerekkorodban ki volt az a szerző, aki nagyon fiatalon szíven ütött? Egyáltalán mennyire volt benne az olvasás az életedben?

Általános iskolában kezdtem el olvasni. Akkoriban volt egy sorozat: Pöttyös könyvek, azt nagyon szerettem. A nagy kedvencem Az utolsó padban kötet könyv, film is készült belőle később, Halasi Mária volt a szerző, és mivel én periférián voltam kisgyerekként, nem igazán tudtam beolvadni az osztályközösségbe, ez a könyv nagyon eltalált. A történet egy olyan roma kislányról szól, aki vidékről fölkerül egy városi iskolába és más a ruhája, meg csúfolják, nehéz neki. Egyébként nagyon sok humor volt a könyvben, tehát nem egy patetikus történet.

A másik meghatározó élményem hetedikes koromban volt, amikor a rádióban hallottam Arany balladákat. Ezután a nagy irodalmi sokk középiskolában ért, mert el kellett olvasnunk elsőben az Antigonét. Az akkori dacos, kamasz kívülállásom hirtelen nagyon találkozott a dráma szellemiségével, és azzal az öntudattal járkáltam utána az iskolafolyosón, hogy le kell győzni a zsarnokot – én vagyok Antigoné. Végül Thomas Mann Tonio Krögerét említeném,  azt már gondolom, magyaráznom sem kell…

Igen…

Az volt az első alkalom, hogy egy irodalmi mű azzal az érzéssel ajándékozott meg, hogy nem vagyok egyedül a világban. A mai napig azt gondolom, hogy a legtöbb, amit elérhet egy mű az az, hogy az olvasót arról győzi meg, hogy te a történeteddel nem vagy egyedül, minden történet megesett már.

Tóth Krisztina életében mikor volt először, hogy leült és nem olvasott, hanem írt?

Nézd, én az írásban ugyanazt az örömet találtam meg, mint a rajzolásban. Kamaszkoromban szobrászatra készültem és később a Kisképzőben szobrász szakon végeztem. Nekem az, hogy elkezdek egy történetet, az nagyon hasonlított ahhoz az örömteli és céltalan tevékenységhez, amikor az ember rajzolgat egy felületen és nem tudja pontosan, hogy merre megy a dolog. Van valami halvány elképzelése, de őt magát is meglepi aztán az, ami a papíron alakul.

Van valami belső képem arról, hogy mit szeretnék viszont látni a papíron. Viszont, ha csak azt tükrözi, akkor nem izgalmas. Ha hirtelen kibontakozik valami a szemem előtt, amire én magam sem számítottam, akkor kerül valami csavar a történetbe. Általános iskolában kezdtem el verseket írni és történeteket. Sokszor hallottam valamit az osztálytársaimtól és azt tovább költöttem. Legtöbbször azt mondták, ezeket olvasva, hogy nem szabad hazudozni. Már akkor sem értettem, hogy miért nincs átjárás a valóság meg a történeteim között, hiszen számomra az egy tökéletesen érvényes, párhuzamos valóság volt. Azt gondoltam, hogyha Szabó Lőrinc beleírt a világba, akkor a világba bele lehet írni történeteket, és azok is párhuzamosan érvényesek lesznek. Később mindig azt mondtam a fiamnak, hogy nekem nagyon jó szakmám van, mert én nyugodtan hazudozhatok, sőt, engem azért fizetnek, hogy történeteket találjak ki.

Nem olyan rég pont a Marie Claire-es olvasóknak írtam a Fehér farkasról, ami nekem nagyon szívenütő könyv volt – abban is látszik, érződik, hogy neked az élet a forrás. Van, amikor nem Tóth Krisztina az ember, hanem valahogy már átalakul és egy író figyel belőled és tudod, hogy ebből lesz-e történet?

Én ezt nem igazán tudom különválasztani. Éppen azért nem, mert ez a figyelem nem valami tudatos tevékenység, nem olyanfajta figyelem, ami arra irányul, hogy anyagot gyűjtsek, inkább valami nyitottság. A legkedvesebb szórakozásom például általános iskolás koromban az volt, hogy sötétedéskor bebámultam az ablakokon. Tudom, hogy ez nagyon illetlenség, de mégis úgy éreztem, hogy ilyenkor pillanatnyi felvételeket kapok mások, idegenek életéből, és ezek mini történetek.

A Pixel című könyvemnek például az első története úgy született, hogy ültem a metrón és szemben utazott velem egy nő, akinek egy fehér bot volt a kezében és napszemüveg volt rajta. Néztem őt, és rájöttem, hogy van valami zavaró a látványban. De micsoda…? Colombo megkérdezné, hogy mi nem stimmel ezen a képen. Karórát viselt a nő. És akkor elkezdtem hipotéziseket gyártani arról, hogy nem volt mindig vak, a férjétől kapta korábban, és ezért fontos neki, majd elérkeztünk a végállomáshoz és fölállt. Egy IKEA szatyor volt mellette, és kiderült, hogy egy függönyrúd van kezében. De a sötét szemüvegből én automatikusan arra következtettem, hogy az egy fehér bolt. Tehát valahogy így építjük fel a történeteket, hogy egy pici részletet kiegészítünk és egy komplett sztori van a végén. Irodalmi művekről beszélünk, tehát nem a valóságot kívánom dokumentálni, hanem…

Ami benned megszületik egy helyzet kapcsán.

Pontosan! A hitelesség, az nem ott van, hogy megtörtént-e valami. A hitelesség ott van, hogy megtörténhetett-e…

A hitelesség, az te vagy és a te nyelved, ahogy te megmutatsz nekünk valamit. A történet Tóth Krisztina nyelvén születik meg, ami fogja a kezünket…

Nagyon érdekes, hogy ezt mondtad, hogy „fogja a kezünket“… Sok olvasó attól riadt vissza, hogy valóban fogom a kezét, majd a történet egy pontján elengedem. És ezt nagyon nehezményezték az olvasók. Nekem pedig éppen az volt a célom a Fehér farkas esetében, hogy megmutassam, hogy a történetek nem feltétlenül a megoldás vagy a feloldozás felé haladnak. Tehát szándékosan hagytam nyitva ezeket a történeteket.

Pura Poesia #21 - Tenki Réka: „Mostanában példaképeket keresek”

Pura Poesia #21 - Tenki Réka: „Mostanában példaképeket keresek”

A Pura Poesia sorozat másfél éve az olvasás, irodalom kapcsán szólítja meg hazánk neves alkotóit, íróit, színművészetit, zenészeit. A legutóbbi Pura Poesia adásban Juhász Anna irodalmár Tenki Rékával beszélgetett, aki Pilinszkyről, Kondor Vilmosról és Péterfy-Novák Éva megrendítő könyvéről is mesélt nekünk.

A szereplés egy írónak, egy költőnek ma már az élete része. Ez minden, ami nem az alkotás, a négy fal között levés. Neked ez egyáltalán nem tűnik idegennek, tehernek.

Ez nagyon sokat változott az utóbbi években, és hát én most már 30 éve publikálok. Tehát az első könyvem 30 évvel ezelőtt jelent meg, akkor nagyon másképp nézett ki az irodalmi szcéna és más volt egy könyv utóélete, mint most. Mára a szerző személye sokkal fontosabbá vált. A könyvkiadók elkezdték ösztönözni a szerzőiket, hogy személyesen jelenjenek meg és kerüljenek kapcsolatba a közönséggel. Nekem ez kezdetben nagyon komoly problémát jelentett, mert alapvetően introvertált vagyok. Nekem az igazi öröm a négy fal között az írás. Minden, ami ezen túl volt, azt jelentette, hogy ki kell lépnem a komfortzónámból. A tanítás nagyon sokat oldott ezen, mindig úgy éreztem, hogy nem az a lényeg, hogy a diák valamit reprodukálni tudjon, mondjuk a szerző életéről, hanem hogy találkozzon művekkel és legyenek olyan találkozások, amelyek kifordítják magukból őket. Hogyha egy-kettő van, amelyik mélyen megérinti és örökre vele marad, akkor én elértem a célomat.

Nekem az egyik ilyen szerzőm, hogyha mondjuk a 10-es szerzői listámat nézem, akkor Nemes Nagy Ágnes. Fontos neked az ő nyelve?

Nagyon fontos és ne felejtsd el, hogy amikor én elkezdtem a pályát, akkor a magyar irodalomban kevés női szerző volt látható. Ő egyike volt a példaértékű, ismert női szerzőknek. Belőle írtam egyébként a szakdolgozatomat az egyetemen. Nagyon mélyen hatott rám a hangja, és egyáltalán az „Új Hold“ nagyon mélyen hatott rám.

Meséltél a kislányodról, Liliről. Én most egy másfél éves mellől képzelem el, hogy milyen lehet egy napi rutin nálatok, de valahogy azt gondolom, hogy te egy fegyelmezett nő vagy. Van napi penzum?

Egy anyukának nagyon nehéz tervezett napi rutint tartani. Ha el is gondolnám, hogy hogyan akarom beosztani a hetemet, biztos, hogy az élet fölülírja. Vagy a gázszerelő, vagy egy megfázás vagy bármi egyéb, és akkor otthon kell maradni.

Én is azt gondolom, hogy fegyelmezett vagyok, mindig tudom, hogy merre tartok és mi az, amit feltétlenül szükséges ahhoz elvégezni, hogy ne tévesszek irányt. Ez viszont nem azt jelenti, hogy naponta oda tudok ülni az asztalhoz. Nem tudom egyébként, hogy van-e olyan női szerző, aki napi penzumot tud tartani. Ehhez olyan együttműködés kellene, ami szinte megvalósíthatatlan még egy működő családban is. Nekem van egy 22 éves fiam, akit javarészt egyedül neveltem föl, és van egy kislányom, aki most 8 éves – tehát olyan soha nem volt, hogy én bevonultam egy dolgozó szobába és azt mondtam, hogy bocsánat, én most írok. Viszont fejben mindig dolgoztam. Most az történt egy hosszabb prózával, hogy újraolvastam, ami elkészült és egy nagyon hosszú részt ki kellett vágnom belőle, mert nem voltam elégedett, és most sokkal könnyebb lesz továbbdolgozni vele.

Most mondtál egy gyerekkötetet, ami majd a könyvhétre megjelenni, és most beszélünk egy prózakötetről?

Igen, most egy prózán dolgozom, az a címe, hogy A majom szeme. Már jelentek meg részek belőle a Jelenkorban, Alföldben is.

És lesz utazás is?

Igen, ez is része a munkának. Egyrészt sokat járok országon belül vidékre felolvasni, másrészt, és ez szerencse, nagyon sok fordítás születik a szövegekből és megyek könyvbemutatókra. Most a legközelebbi Londonban lesz, a Pixel jelent meg, utána pedig Olaszországba megyek, ahol szintén a ennek a kötetnek az olasz fordítását mutatják be.

Nézd tovább a sorozat korábbi részeit!

Szólj hozzá te is!

Még több Kultúra

5+1 zseniális mesekönyv a rossz evő gyerekeknek gyerekek

5+1 zseniális mesekönyv a rossz evő gyerekeknek