2013. július 22. | marieclaire.hu

„Hálás vagyok az anyaságért”

Ha negyven felett kezdünk rendet tenni az életünkben, sietnünk kell, ha az anyai örömöket is szeretnénk átélni. Szerzőnk névtelenséget kérve osztotta meg velünk küzdelmekkel teli történetét – és a boldogságot, amelyet egy szerető társnak és az örökbefogadásnak köszönhetően élt át.

„Ugye most elvarázsoltalak…” – nézettrám egy büszke árnyalatú félmosollyal Tünde, ahogy sétáltunk kifelé a kórházhatalmas téglaépületei között. Ekkor láttam rajta először és utoljára eztaz anyai árnyalatot. És tényleg elvarázsolt. Kislányt vártunk. Azultrahangos vizsgálatokat futószalagszerűen végző orvos számára két nő voltunkcsupán. Rokonok vagy barátnők. Pedig két anya leste a monitort. Egy életet adóés egy örökbefogadó. 45 éves voltam, és gyermektelen. Soha nem estem teherbe,sem akarattal, sem véletlenül. És boldog voltam, mert napról napra közelebbkerültem egy tündérmese beteljesüléséhez.

Hét mérföldes szerelem
Ez a mese pár évvel korábbankezdődött. A napi 10–12 órás munka, az évekig tartó szinglilét jobb ésárnyasabb oldalai között lavírozva, a rosszul vagy sehogy sem működőkapcsolatok energiát felemésztő küzdelmeiben elfáradva végre nekiláttam rendettenni az életemben.  Negyvenévesen idejevolt elkezdenem a saját döntéseim alapján a saját életemet élni. Ésnemsokára megismertem azt az embert, aki mellett nem voltak megválaszolatlankérdések, önmagunk lehettünk.
Az egész egy levelezéssel indult, ésmég mielőtt személyesen megismerkedhettünk volna – ő akkor Londonban élt ésdolgozott –, biztos voltam benne: ő az, akire vártam. Egyszerűen éreztükegymást. Éreztük 1700 kilométer távolságból, és éreztük azon az esős októberiestén is, amikor másfél hónap levelezés és skype-olás után előszörtalálkoztunk. Működött. A szerelem lassan, középről indulva itatta át atestünk-lelkünk. Ez a harmónia, az egymásban való hit és bizonyosságsegített át minket azon az időszakon, amelyet ide-oda repkedésseltöltöttünk a két ország között. És ez a bizonyosság vezetett oda, hogy kétévvel később Isten előtt is összekötöttük az életünket.

Jó osztályzattal
A gyerekkérdésről még Angliábanbeszéltünk először. A zsúfolt hétvégi vonaton utaztunk, a tömegben talánkönnyebb volt erről beszélni. Odabújni és reménykedni, hogy még nem késő.Hátha. Aztán a párom hazaköltözött, és igazi társakként, valódi, beteljesültfelnőttszerelemben éltünk. A férjem egy akkor tízéves nagylányt hozott aházasságunkba, így lett egy hétvégi lányom is. És persze közben próbálkoztunk ababával. Sikertelenül.
A férjem támogatott ugyan, amikora lombikprogram szóba került, de igazából nem örült neki. Féltett ahormonkezelésektől, féltett a kudarctól. Két évig látogattam az állami és amagánintézetek meddőségi centrumait, mire meghoztuk a döntést: nem próbálkozunka mesterséges megtermékenyítéssel, belevágunk az örökbefogadás egyszerűnekegyáltalán nem nevezhető procedúrájába. Mindegy volt, fiú vagy kislány lesz-e,csak egészséges legyen. Pszichológusi beszélgetések, környezettanulmányok…Nagyjából úgy készültünk ezekre az alkalmakra, mint az érettségire.Reménykedtünk, hogy jó osztályzattal végzünk majd.

Tudok anyaként szeretni?
Miután kézhez vettük a hivataloshatározatot, miszerint alkalmasak vagyunk, jelentkeztünk a dr. Budai Ágnesvezette Fészek Alapítványnál is, hogy nyílt örökbefogadással, lehetőség szerintújszülött kisbabával gyarapodjék a családunk. Az állami rendszersajátosságaihoz ugyanis az is hozzátartozik, hogy hiába mond le egy szülőanya agyermekéről már a kórházban, ha a kicsi bekerül az állami gépezetbe,legjobb eséllyel is csak pár hónaposan kerülhet az új családjához.A civilek által koordinált nyílt örökbefogadásnál viszont más a helyzet.
Sokat beszélgettünk az úgynevezettVárótermi alkalmakon. Feldolgozott és feldolgozatlan veszteségekről,elvárásokról, elfogadásról. Tele voltam szorongással vegyes várakozással.Milyen lesz a kisbabám? Vajon tudok-e majd anyaként szeretni? El tudom-efogadni egy másik anya gyermekét? Nehezen tudtam elképzelni, hogy egyszer csak– ha jön az a bizonyos telefon, amely a babáról értesít – gyökeresenmegváltozik az életem. És amit a legkevésbé tudtam elképzelni, az az volt, hogya férjemmel kevesebbet kapunk majd egymásból. Akkor még nem tudtam, hogy boldoganyukaként annyi szeretet, szerelem és hála lesz majd bennem, amennyiből nekiis bőségesen jut.

Fotó:
Profimedia – RedDot – Corbis

A folytatást keresd a 2013. áprilisi Marie Claire-ben.

[Marie Claire, 2013. április]

Még több Riporter