Az Ökumenikus Segélyszervezet ismét csatlakozott az Adventi Ünnephez és a cselekvő szeretet szellemében ünnepi közösségi teret hoztak létre a Bazilika előtti téren. Az Adománypontokon a szervezet önkéntesei mézeskalács szívvel várnak mindenkit, aki szeretne hozzájárulni nehéz sorban élő embertársaik megsegítéséhez. A mézeskalácsokat helyben sütő önkéntesek mellett Wolf Kati is sokszor feltűnik.
Mióta dolgozol önkéntesként az Ökumenikus Segélyszervezetnél?
Hat-hét éve. Nagyon hirtelen futottam be az X Faktorral és szerettem volna felhasználni a gyorsan jött népszerűségemet, egy jó ügyet támogatni. Olyan szervezetet kerestem, amelyik hiteles. Így találtunk egymásra az Ökumenikus Segélyszervezettel. Elsősorban a kommunikációs csapattal vagyok kapcsolatban, de mostanra már sok szociális munkást is megismertem személyesen, sőt családokat is, akiket segítenek. Iszonyú lelkes, odaadó társaság. Nem azért dolgoznak itt, mert éppen ez a munkahelyük, hanem mert elsődleges az életükben, hogy segítsenek. Valódi segítséget nyújtanak. Mindig célirányosan megy a segítség, oda, ahol tényleg szükség van rá.
Miből áll az önkéntes munkád?
Sok mindent csinálok. A kommunikációs munkatársakat segítem a munkájukban. Amikor kampányaik vannak, megyek velük a sajtótájékoztatókra, helyszínbejárásokra. De van, hogy ételosztásokra is elmegyek, vagy meglátogatok rászoruló családokat. Az egyik fontos kampány, ami a nevemhez kötődik, és aminek minden évben én vagyok az arca, az az iskolakezdő kampány. Ez két-három hetes munka, ilyenkor együtt pakolunk a kollégákkal, gyűjtjük az adományokat, dobozoljuk a tanszereket és visszük ki a rászorulóknak. Ebben aktívan én is részt veszek. De ne felejtsük el, hogy az ismert arc, aki valamilyen jó ügy mellé áll, nem szociális munkás. Nem akarom eljátszani, hogy reggeltől estig jótékonykodom. Nekem az a feladatom, hogy segítsek eljuttatni az információkat a nagyközönség felé.
Szerinted egy ismert embernek kötelessége segíteni?
Azt gondolom, hogy minden felnőttnek kötelessége körbenézni, hogy körülötte mi a helyzet. Én ebben a szellemben nőttem fel. A szüleim mindig odafigyeltek másokra. Soha nem zárták magukra az ajtót. Tudták például, hogy a harmadik szomszédban van egy család, akiknek nincs munkája és nehezen élnek. Bekopogtak hozzájuk és megkérdezték: mit segíthetnek. Természetes része volt az életünknek. Én is ezt gondolom normálisnak. Főleg, ha az ember szerencsés sorsot kapott és nem szorul mások segítségére.
