Volt B terved, amikor a Színművészeti Egyetemre jelentkeztél?
Hét éves korom óta színésznő akartam lenni. Amikor ez a döntés megszületett bennem, onnantól nagyon tudatosan ezzel az elgondolással éltem, ez volt a hitem, a reménységem, minden ezért történt ezután az életemben. Mivel általában kevés az esély, hogy elsőre felvesznek, ezért a miskolci Bartók Béla konziba is jelentkeztem. Aztán úgy alakult, hogy mégiscsak bekerültem elsőre. A kezdet azonban nehezebb volt, mint gondoltam. Tizennyolc évesen elég naiv voltam. Hatalmas volt bennem az akarás, a megfelelni vágyás, ami jó adag önbizalomhiánnyal is párosult; mindez görcsösséghez vezetett. A tanáraim állandóan tükröt tartottak elém, melynek az volt a célja, hogy minden sallangtól, rossz beidegződéstől megtisztítsanak. Folyamatos önismeret, önkeresés vette kezdetét, amely igaz, rengeteg nehézséggel és fájdalommal járt, de akkor is éreztem, és ma már biztosan tudom, hogy abszolút szükséges volt. Az osztályfőnökeim, Zsámbéki Gábor és Zsótér Sándor természetesen gondoskodtak az „Emi puzzle-ok” összerakásáról is.
Milyen előnyei és hátrányai voltak annak, hogy egy vidéki színházban kezdted a pályádat?
Csak előnyöket tudok mondani. Az akkori igazgató, Csizmadia Tibor fantasztikus szerepekkel látott el. Lépésről lépésre haladtunk, de előfordult olyan szituáció is, amikor a mély vízben találtam magam. Az a négy év, amit ott töltöttem, nagyon megerősített, és sokat gazdagodtam. Ahhoz is hozzájárult, hogy később könnyebben oldottam meg olyan szituációkat, mint például a gyors szerepátvételeket, beugrásokat a Bárkában.
Hogy telt a szabadúszó egy éved, miután eljöttél Egerből?
Voltak benne egészen jó, eseménydús időszakok, játszottam a Tháliában, a Szputnyikban, a Bárkában, Tatabányán, zenés és prózai főszerepeket kaptam Székesfehérváron, és a szinkronizálás is elindult. Aztán persze volt olyan is, hogy alig volt munka. Megtanultam teljes mértékben felelősséget vállalni saját magamért. Sokszor van például önbizalomhiányom, ebben az időszakban mégis sikerült ezt leküzdenem: volt bátorságom felemelni a telefont, és felhívni szakmabelieket, hogy itt vagyok, ez és ez vagyok, szabad vagyok. Így kerültem a Bárka Színházhoz. El kellett kezdenem hinni abban, hogy ha van tehetségem, akkor megmaradok ezen a pályán. Ez alatt az egy év alatt, bár szakmailag jól alakult, kiderült számomra: a szabadúszás és én nem passzolunk össze. Számomra nagyon fontos, hogy tudjam, gondolkodnak bennem, és hogy én is lássam az évadomat, hogy hogyan osszam be az erőmet. Másrészt nagyon szeretem azt az összetartozást is, ami egy társulatban jelen van, hiszek a közösség teremtő erejében. Szóval megértettem magammal kapcsolatban azt, hogy ha biztos hátterem van, akkor szárnyakat kapok.
Hogyan alakul a közeljövőd?
A Jászai Mari színház igazgatója, Crespo Rodrigo nagyszerű szerepeket, főszerepeket ajánlott, amelyekre nem lehetett nemet mondani. Így 2014-es évadtól társulati tag leszek Tatabányán. Boldog vagyok, hogy végre valaminek a születésében vehetek részt. Rodrigo egy erős, klassz társulatot hozott létre, nagyon jó rendezőkkel fogunk együtt dolgozni.
Nem bánod, hogy megint elkerülsz Budapestről?
Igazából nem kerülök el, hiszen itt lakom, és Tatabánya elég közel van. Szóval csak a munkámat tekintve leszek kétlaki, amit nagyon élvezek. Itt is, ott is játszani felszabadító, üdítő és tanulságos egyben.
A Bárkás szerepeiden túl jelenleg milyen munkáid vannak?
Most éppen az Átriumban Bodzsár Márk rendezésében a W. úr üzen című darabot próbáljuk. Május 7-én lesz a bemutató. Nyáron pedig a zsámbéki bázison fogok dolgozni. Ezen túl szinkronizálni is járok, amit nagyon élvezek, jelenleg ez egy újfajta kihívás az életemben.
Érezhetően a mély drámai karakterek állnak igazán jól neked. Lelkileg mennyire terhel meg egy ilyen szerep?
Hogy mennyire állnak jól ezek a karakterek azt nem tudom, de valóban a drámai szerepek foglalkoztatnak leginkább, talán a lelki alkatomból adódóan is. A Közelebb! című darabban például olyan karaktert játszottam, ami lelkileg is iszonyatosan igénybe vett. Abban az időszakban ezzel a szereppel keltem és feküdtem, valamiféle meditatív állapotban voltam végig a próbák alatt. Egy ilyen mély tartalmú előadás után a színpadról is egészen más érzés lejönni. Felemelő fáradtság. Az adrenalin általi izgalom és a kimerültség kettőssége, összességében mégis nagy boldogság. Azért az ritkán fordul elő, hogy az ember tényleg teljesen elégedetten jön le a színpadról, de az nagyon jó, amikor érzem, hogy át tudtam adni valamit nem csak magamból, hanem egyúttal létre tudtam hozni valakit.
Van olyan dolog az életedben, amit hasonló szenvedéllyel csinálsz, mint a színészetet?
Az éneklést. Kiderült, hogy hangfajomat tekintve lírai koloratúrszoprán vagyok, vagyis a legmagasabb hangfekvésben tudok énekelni. Tanárommal, és egyben nagyon kedves barátommal, Gradsach Zoltánnal nemcsak a hangképzésre fektetjük a hangsúlyt, hanem arra is, hogy hogyan tudnék még inkább „Emibbé” válni. Arra tanít, hogy soha ne magam mögött, hanem mindig önmagamban álljak: akkor leszek képes megérteni és élni azzal a tudással, és tehetséggel, amit Istentől kaptam.
A párod, Reich Dániel is szakmabeli.
Igen, operatőr. Nyolc évvel ezelőtt találkoztunk. Felkértem táncolni, és azóta együtt vagyunk, sőt, most már menyasszony vagyok. Egymás szeretete, megértése és a köztünk lévő bizalom nagyon sokat jelent nekem. Ő a másik felem. Nagyon ideális az is, hogy valamennyire szakmabeli, de mégis más perspektívából látjuk a dolgokat. Kiegészítjük egymást. Nagyon büszke vagyok rá, már két nagyjátékfilmet csinált. A legutóbbi filmnek, az Isteni műszaknak külföldön nagyon jó fogadtatása volt.
Mi az, amit a legjobban szeretsz a munkádban?
Mindent! De nemrég fogalmazódott meg bennem egy érzés, ami újra és újra előbukkan bennem. A mindennapokban olyan sok bizonytalanság vesz körül, de ha bemegyek a színházba, valami furcsa nyugalom tölt el: azt hiszem azért, mert egyszerűen tudom, hogy ott mi a dolgom. Tudom, hogy honnan hová kell eljutnom, és ez olyan jó érzés. A játszás és a próbák folyamatos önanalizálásra késztetnek, amitől közelebb kerülök önmagamhoz. Nekem ez az utam az önmegismerés felé.
Elégedett vagy?
Igen is, meg nem is. Elégedett vagyok, mert világ életemben színésznő akartam lenni, és ez az álmom valóra vált. Jó érzéssel tölt el, hogy rengeteg munka vár még rám. A magánéletem is teljes: szerető, támogató család és barátok vesznek körül. Az érem másik oldala viszont, hogy nekünk, fiatal színészeknek, alkotóknak nemcsak az önmegvalósításról, önkifejezésről szól a pályánk, hanem az életben maradásról is. Színházak kerülnek bizonytalan helyzetbe, társulatok szűnnek meg, ez személyekre lebontva is romboló hatású. De én hiszem azt, hogy a nehézségek is eszközök a célok eléréséhez. Nem szabad engedni, hogy a pillanatnyi rossz helyzet, a negatív lelkiállapot leblokkoljon, megbénítson. Ezért ha valami kevésbé jól, fájdalmasan, vagy rosszul alakul az életemben, akkor igyekszem nézőpontot váltani, vagy egy kicsit eltávolodni, és kívülről nézni az adott helyzetet, vagy problémát. Türelemmel elfogadni az esetleg meg nem változtathatót, szerintem nem jelent megalkuvást, mert utólag megláthatjuk a nehézségeink fontosságát és megérthetjük, miért történtek a dolgok úgy, ahogy. Szóval, nem is elégedett, inkább boldog vagyok, mert érzem és tudom, hogy vezetve vagyok.
Fotók: Dudás Szabolcs, Garamvári Gábor
