Dobozolás, takarítás, ételhordás, kertgondozás – ehhez hasonló feladatokat értelmi sérült fiatalokra is nyugodt szívvel rábízhatnának munkáltatók. Közülük ezt sajnos még kevesen hiszik el, a Salva Vita Alapítvány munkatársai viszont készek meggyőzni bárkit, hogy a fogyatékkal élő nem egyenlő a munkaképtelennel.
A kézfejére ragasztott árucímkék közül golyós dezodor kupakjára simít át egyet Anikó. „Az a helyzet, hogy én vagyok itt a legokosabb – súgja a fülembe. – A Csillukának meg a Robinak kevesebbet kell naponta fölragasztaniuk, mint nekem.” „Ez igaz, Anikó majdnem eléri a penzumot, amit a többi dolgozótól is elvárunk: 350 termék fölcímkézését óránként” – helyesel Szűcs Norbert, egy drogériaüzlet-hálózat törökbálinti raktárának műszakvezetője. Hét éve közvetítette ki nekik Csillát, Anitát, Anikót és Robit az értelmi fogyatékosok munkához jutását és integrációját segítő Salva Vita Alapítvány.
„A kétkilós fürdősót, azt utáljuk a legjobban! Tudod, milyen nehéz?” – rikoltja a dobozkupac közepéből Anikó. Próbálnék odafigyelni a cérnavékony hangú Anitára is, de Robi épp egy karórát nyom az orrom alá: „Márkás. Nagyon drága, a cégtől kaptam ajándékba” – feszít a fiú, és visszaballag konzervszószokból emelt barikádja mögé. Miközben a fiatalember már a 248 darabos matchboxgyűjteményével dicsekszik, a Salva Vita Alapítvány pszichológusa, a munkáltatókkal kapcsolatot tartó Csányi Zsuzsa megsúgja: Robinak odahaza nem ment túl jól a sora, azóta könnyebb az élete, amióta egy csobánkai speciális foglalkoztató otthonban lakik. Mit szeretnek a legjobban a munkában, kérdezem, amire kórusban válaszol a négy fiatal: „A fizetést!” Anikó háromhetente műkörmöshöz jár, Anita szépítőszereket és szerelmes regényeket vesz, Csilla Túró Rudit.
Az értelmi sérültek a drogériadepóban tehát kicsit kevesebbet teljesítenek, mint a többiek, ráadásul több türelem kell hozzájuk. Merev kapitalistaként rávághatnánk: ez nem kifizetődő. „Mégis megtehetjük, hogy állást adunk néhány embernek, akik ugyan más tempóban dolgoznak, de a munkával értelmet adunk a napjaiknak” – válaszolja a személyzeti vezető, Sélei Annamária. „Valóban lassabban fogják fel az utasításokat, ezért sokszor visszakérdezek – avat a kulisszatitkokba Szűcs Norbert. – Csilluka dolgait, például, hogy mikor menjen szabadságra, az anyukájával tárgyalom meg levélben. Tudom, ha kevesebbet figyelek rájuk, Anikó kiosztja az egész csapatot, Anita hajlamos elkalandozni, Robika meg körbeudvarolja az egész depót.”
Valamivel szigorúbban telik a munkaidő a ferencvárosi desszertüzemben, ahol három műszakban zakatolnak a celofánozógépek. A Salva Vita segítségével náluk dolgozó Kati megszerette már ezt a zajt, éppúgy megszokta, mint a konyakmeggy illatát. Naponta többrekesznyi bonbont dugdos egyenként a műanyag tálcákba, dátumot bélyegez, vagy ahogy mondja: föladogatja a ládákat a néniknek. Amit többségünk néhány nap alatt elunt volna, az Katinak nyolc éve maga az élet. Biztonság, közösség, sikerélmény. Reggelente négykor fölkel, és fél órával műszakkezdés előtt ott áll a futószalag mellett, hátha besegíthet az éjszakásoknak.
| Tükörtartók „Kevesen gondolnák, de a Salva Vita munkatársainak sokszor nem a sérült fiatal az igazán kemény dió, hanem a családja – mondja az alapítvány legrégebbi munka-társa, Jásper Éva. – Előfordult, amikor segítségünkkel a fogya-tékos fiatal normál munkahelyre került, hogy a szülők ezen felbuzdulva érettségizni küldték a gyereküket. Annak ellenére, hogy tudták: ez a feladat jócskán meghaladja a képességeit.” De az egyik legszomorúbb történet Éva szerint egy huszonkét éves lányé, akit a családja hozott el az első beszélgetésre. Az interjú alatt a lány úgy viselkedett, mint egy tízéves, a szülei pedig egyetlen sérülését voltak hajlandók elismerni: hogy remeg a keze. „Ahogy egy cégnél iratmegsem-misítői munkakörben elhelyeztem a lányt, a szülők között kitört a házassági válság. Amikor a gyerekük kilépett közülük, hirtelen kénytelenek voltak egymást, aztán saját magukat megvizsgálni. Egy évig dolgoztam csak a szülőkkel, mire először ki tudtuk mondani: értelmi fogyatékos.” |
Nemhogy gond nincs vele, a gyárigazgató, Sinka Csaba szerint ezekben a szakképzettséget nem igénylő, monoton feladatkörökben kimondottan jól dolgoznak a fogyatékos emberek, ráadásul gyakran lelkesebbek és lojálisabbak is a többieknél. Ahogy mondja, az ő betanításuk hosszabb a megszokottnál, és nemcsak a munkafolyamatra irányul, hanem a cégen belüli mozgásokra: hol a mosdó, ki a főnök, kitől kell elkéredzkedni, mikor van az ebédszünet? „Hatalmas segítség, hogy a Salva Vita tanácsadója mellettük marad, amíg teljes biztonsággal nem boldogulnak. Azután is többet kell figyelnünk rájuk, de megéri. Egy kicsit úgy vagyunk velük, mint a gyerekekkel.”
Ugyanezt a mondatot másnap Orsolyától hallom újra. Csakhogy ő nem munkáltató, hanem az alapítvány egyik értelmi sérült ügyfele. A Pasaréti úti idősek otthonából, ahol a takarításon kívül mos, ebédet oszt és tálal is, időnként kirándulásra kíséri az időseket. Mosolyogtató és szívmelengető egyszerre, ahogy háborogva mesél a szentendrei múzeumban rakoncátlankodó nyugdíjasokról. Aztán külön-külön a kedvenceiről: Jenőről, akivel néha balesetek történnek, de ő mindig szívesen mossa ki a fehérneműjét, Laci bácsiról, az „angyaláról”, akit reggelente férfias kézfogással köszönt, és Erzsi néniről, aki mindig Júliámnak szólítja őt, és sosem mulasztja el megkérdezni, hol hagyta Rómeót.
Orsinak kerek most a világ. Bár otthon lakik a szüleivel, mégis önálló, felnőtt nő: idősekről gondoskodik, pénzt keres, a barátaival bulizni, kirándulni, moziba jár. Mondhatni, az övé a Salva Vita komplex programjának egyik sikertörténete. Az alapítvány ma már speciális szakiskolás korukban igyekszik „hónuk alá nyúlni” az értelmi fogyatékos fiataloknak. A Munkahelyi Gyakorlat Programjukban részt vevő diákok a hét egy napján közértben, kertészetben, lovardában tanulnak.
A martonvásári Akadémiai Nyomdában épp most indult a legújabb turnus: a helyi készségfejlesztő speciális szakiskola három végzőse, Lajos, Gábor és Sanyi megszeppenve szaggatja még a kemény kötésű szótárakat. A borítótól megfosztott köteteket bezúzzák, hogy „újrapapír” készülhessen belőlük. „Meg kellett nekik magyaráznunk, hogy bár ez a munka valóban rombolás, ami más körülmények között rossz, most mégis ez a feladatuk” – mondja a fiúk kísérője, Poledovitsné Novák Jutka.
| La salva vita „Az alapítvány és értelmi sérült ügyfele közös története akkor kezdődik, amikor a fogyatékos fiatal először kopogtat be a Salva Vita irodájába” – magyarázza az ügyvezető, Végh Katalin. Tanácsadójuk az első interjún képességfelmérő tesztekkel próbál tájékozódni leendő ügyfele adottságairól. A munkakereső és pártfogója ezután személyre szabott tervet készítenek: milyen feladatkörök jöhetnek szóba, hogyan kell állásmegbeszélésre készülni. Ezután következik a munkapróba, a helykeresés, majd a szerződéskötés. A Salva Vita tanácsadója kezdetben hetente, majd havonta látogatja pártfogoltját munkahelyén, később telefonon tartja vele a kapcsolatot. |
A nyomdában gyakorlatozó sérült fiatalok besegíthetnek a gépszerelésbe, a fóliázásba, a kertgondozásba. A csúcs viszont eddig minden fiúnak az volt, ha Lascsik Tivadar gépszerelő odaengedte őket a bálázógéphez. Tivadar úgy magyarázza el Lajoséknak a működését, mintha nyomdában töltött harmincöt éve alatt titokban a pszichológia szakot is elvégezte volna. A srácok egyre bátrabban tömködik a papírkígyókat a gép szájába. A nap fénypontja pedig az, amikor meg lehet húzni a piros gömb végű kart, és a monstrum nyögve-fújtatva préselni kezdi a hulladékkupacot.
A nagy izgalomra épp jókor jön az uzsonna-szünet: Sanyi, Gábor és Lajos asztalánál Jutka tanárnő is falatozik, de közben gyakran elmereng a fiain. „Belehalok, ha elballagnak” – mormolja mellettem. Elérte, amin több mint tíz éve dolgozik – a fiúk viszonylag önállóvá váltak. Reggelente segítség nélkül tisztálkodnak, öltöznek, elhozzák az uzsonnájukat a konyháról. Igaz, ez utóbbiról néha megfeledkeznek, de Jutka az ő érdekükben szigorú: aki nem hoz tízórait, nem eszik. „Persze mindig van nálam dugiszendvics” – mosolyog cinkosan, és átöleli Lajos vállát. „Az összes közül a legkomiszabb gyerek” – néz a fiúra alig hihető rosszallással. Lajos is kuncog a bajsza alatt, és átkulcsolja a tanárnő kezét. Nem engedi el. Huszonéves fiúk a leplezetlen érzelmességnek ezen a pontján szoktak olyan zavarba jönni, hogy rőtvörösen elhagyják a tetthelyet. Lajos még mindig fogja Jutka kezét. Morzsolja az ujjait. Gyűrögeti rajta a bőrt. A fiú tizenkettedikes, hegyes az ádámcsutkája, serken a borostája. Mindennél jobban érdeklik a gépek. A bálázó mágikus indítókarjánál talán nincs is most neki fontosabb. Csak ez a kéz. Az örök kapaszkodó.
Szöveg: Valaczkay Gabriella
Fotó: Reviczky Zsolt
[Marie Claire, 2007. december]
‘),
