A Facebook egyik legnépszerűbb kvíze a „Melyik szereplő vagy a Szomszédokból?” A magyar szappanopera és vele együtt a szereplők is az életünk részévé váltak. Az egykori jóságos mentőorvos a sorozat előtt, alatt és után is a világirodalom legnagyobbjait játszotta és játssza a színpadon. Most éppen az Ármány és szerelem van soron.
Egyszer hívtak, de nemet mondtam. Az volt a kérés ugyanis, hogy kritizálni kell a vacsorákat. Ezt nem szerettem volna, mint ahogyan azt sem, hogy az én főztömre húzza valaki az orrát, csak azért, mert ezt kérték tőle. A magyar emberről olyan sok mindent mondtak meg mondanak, de az biztos, hogy főzni, vendégül látni, a szívvel-lélekkel készült ételt odarakni az asztalra, azt nagyon tudja, és erre joggal büszke. Attól is tartottam, hogy nem őszinte, hanem irányított lesz majd a műsor. Ha egy olyan felvételre hívnának, ahol a saját barátainak főzhetne az ember, lehet, hogy igent mondanék a megkeresésre.
Kiket látsz vendégül az otthonodban?
Főleg a családomat. Nagyon keveset vagyunk együtt úgy, ahogyan szeretnénk: hogy mindenki jelen van, az anyám, a nővérem és az élettársa, a két unokahúgom, az unokaöcsém, a nagybátyám és a nagynéném is. Többnyire ünnepekkor szoktunk összejönni, és karácsonykor a sok közül egy vendégség mindig nálam van. A gyerekkori karácsonyok ízét idézzük meg ilyenkor. Anyám bejglije mellé én a leggyakrabban pulykával vagy bélszínnel kísérletezem, vagy az egyik nagy kedvencünket, kolozsvári rakott káposztát szoktam készteni. Ezt az ételt egyébként Dérynének főzték először, Kolozsváron egy fogadóban, aki egy sokáig tartó előadás után fáradtan és éhesen arra érkezett meg, hogy szinte semmi nincs már a konyhán. Annyira szerették őt a vendéglőben, hogy a konyhában talált maradékokból, kis pörköltből, rizsből, tojásból, szalonnából és tejfölből csak neki készítettek egy vacsorát.
Előadásaid is vannak az ünnepek alatt.
Minden évben így alakul. Amikor először meglátom a műsortervet, morgok egy kicsit, de aztán rájövök, ha nem így lenne, akkor meg hiányozna. A színház része az ünnepnapjaimnak is. Ha a hétköznapokban egy színész megszokja, hogy egy hónapban harminc este színpadon van, és egyszer mégis úgy alakul, hogy nincs előadása, szinte újra kell tanulnia, hogy mit tud kezdeni egy szabad estével. A barátaim is megszokták, hogy este általában nem számolhatnak velem, és mesélik, hogy hol voltak, és hogy milyen jó volt, „persze neked nem szóltunk, mert tudjuk, hogy úgyis minden este játszol”. Még nem szoktattam rá őket, hogy mindig telefonáljanak nekem, ha mennének valahova, mert ha nem játszom épp, egy mozi és aztán egy vacsora is lehet kivételes, sőt akár ünnepi esemény.
Egyéb hétköznapi örömeid?
Banálisan hangzik, de a konditerem vagy a tenisz például annak számít: endorfinébresztés és erő. Ez új felfedezés az életemben.
Hallottam, hogy egyszer kikérted magadnak a recepción, amikor egy edzőteremben valaki beszédbe akart elegyedni veled.
Nem bírom az olyan történeteket, amikor valaki látta, hogy valaki azt hallotta, hogy valaki azt mondta… Maximum megkérdeztem, hogy tudják-e, ki az illető, és gyakran jár-e oda. Az edzőterembe még én is sportolni járok. De ha bárki odajön hozzám azzal, hogy látott a színházban, és tetszett neki, akkor persze örömmel elbeszélgetek vele. Szerencsére ebből van több. Persze, én is ember vagyok, aki lehet, hogy aznap reggel nyűgös, vagy egyszerűen nem esik neki jól, ha valaki „belétolakszik”. Ha meg éppen melegítőben súlyzózik, és a szemébe csorog a verítéke, nem biztos, hogy társalogni is van kedve.
A közönség és a rajongók szeretik a magukénak tudni a kedvenceiket, pláne, ha elérhető közelségbe kerülhetnek hozzájuk.
A hivatásom miatt is kötelességem, hogy senkinek ne okozzak csalódást civilben sem. Mióta újra ismétli a Magyar Televízió a Szomszédokat, megszaporodtak az „ismerős vagy, de nem tudom, honnan” kezdetű „beszédbe elegyedések”. Ez természetes, mint ahogyan az is, hogy egy ismert embert mindenki szívesen megnéz közelebbről. Én is. Kíváncsi vagyok, hogy milyen autóval jár Szávay Ági, izgalmat ébreszt bennem, ha ott áll mellettem Temesvári Andrea egy fogadáson. Sőt: a mai napig egy kis eufóriát érzek, ha meglátom Törőcsik Marit.
Még mindig vannak, akik Magenheim mentőorvossal azonosítják a Nemzeti Színház vezető színészét.
Hálával tartozom Horváth Ádámnak a lehetőségért. Szégyellem magam azért, hogy korábban sokat bántottam a Szomszédokat, fájdalmat okozva ezzel Ádámnak. Ostoroztam magam, hogy miért kellett ezt a sorozatot elvállalnom, az én nagy „magasművészetem” és a kaposvári évek mellé. A tévével együtt járó óriási népszerűséget meg természetesnek vettem. Ma már tudom, hogy nem az, és azt is, hogy a legtöbben, akik szeretnek, még mindig a mentőorvosszerep miatt teszik.
Szöveg: Szűcs Péter
Fotó: Dobos Tamás
Styling: Laczkó Mónika
Smink: Gurics Krisztina
Ruha: Hugo Boss, Boss Orange – Roland Divatház, Dsquared2
A folytatást keresd a decemberi Marie Claire-ben.
[Marie Claire, 2009. december]
