Móga Piroska: Rengeteget kell még tanulnom

2014. március 18.
Szinte a ruhatárból került anno be az Aglaja című filmbe, és meg is kapta érte a legjobb női alakításért járó Arany Hársfa díjat, pedig még csak gimnazista volt akkoriban. Az ezt követő kaposvári évek keserédes emlékként élnek benne, de a Radnótiban megtalálta "családját". Móga Piroskával beszélgettünk.

A Bolha a fülbe című előadáson (Fotó: Dömölky Dániel)

Gimnazista korodban még jegyszedőként dolgoztál a színházban, most pedig itt vagy! Mesébe illő a történeted.

Ez úgy volt, hogy a végzős évem előtt, augusztus végén eszembe jutott, hogy szeretnék valamit dolgozni, és ha már dolgozom, jó lenne, ha volna valami köze a színházhoz. Bár akkor én már játszottam néhány helyen, például egyetemi színpadokon, de szerettem volna még közelebb kerülni a színházhoz. Szóval sétálgattam augusztus végén a Ferenciek terén a Katonánál (talán műsorújságért ugrottam be), és ha már ott voltam, gondoltam megkérdezem, hogy nem akadna-e valami munka. És akadt. Onnantól kezdve három évadot dolgoztam ott. Az első év után váratlanul csöppentem az Aglaja forgatásába. Szó szerint a ruhatárból kerültem egy nagyjátékfilmbe, ahol Ónodi Eszterrel, Kamarás Ivánnal, Keresztes Tamással és Jordán Adéllal játszhattam együtt.

Ijesztő volt?

Meg voltam ijedve, az tény. De közben a rendező, Deák Krisztina nagyon kedves volt velem, amivel megkönnyítette a dolgom. Persze az, hogy ekkora stáb vesz körül nagyon is új élmény volt akkor az életemben. Először azt sem tudtam, hogyan kellene viszonyulnom Ónodi Eszterhez, de ahogy elkezdtünk dolgozni, magától értetődő lett minden.

Számítottatok rá, hogy ekkora siker lesz az Aglaja? És különösen te számítottál rá, hogy ekkora sikered lesz a filmmel?

Egyáltalán nem, persze reméltük, hogy szép karriert fut majd be. Én most már nem is tudom követni, hogy épp merre jár, de tényleg döbbenetes, hogy milyen sok mindent sikerült elérnünk, főleg, ha azt nézzük, hogy volt, mikor csak álmodoztunk róla, hogy valaha elkészül ez a film.

Közben téged felvettek a Kaposvári Egyetem színész szakára. Számított, hogy mögötted már van egy ekkora szerep?

Én erről nem is beszéltem egészen addig, míg a film el nem készült. Szerintem egy forgatás minden színésznek a privát élménye, amit szépen elrak magának, aztán később, amikor a film elkészül, az már olyan, mint a múltjának egy része. Nehéz egy idegennek mesélni egy filmforgatásról, pláne úgy, ha nem is láthatja a filmet, szóval inkább nem emlegettem. Persze amikor látták a végeredményt, sokan gratuláltak.

A Kaposvári Egyetemet érintő átalakítások milyen hatással voltak rátok, az ott tanulókra?

Az én osztályom ezt az egészet nagyon telibe kapta, másodévesek voltunk ekkor. Döbbenetes élmény volt, néha azt éreztük már túl sokat tudunk, olyanokat, amikről nem is akarunk tudni, néha meg azt, hogy semmivel nem vagyunk tisztában, ami a fejünk fölött zajlik. A régi tanáraim sem igen tudták, hogy mire számíthatnak, bizonytalanságban éltünk, nem kívánom senkinek ezt az egészet. Bár ez a mi osztályunkat összekovácsolta, de olyan törések árán, amit nagyon rossz volt megélni.

Az egyetemi dresszkód elleni vetkőzős akcióban te is benne voltál?

Nem, az az alattunk lévő osztály projektje volt. Mi már nem igen vagyunk lenn Kaposváron, csak vizsgázni járunk le, mert mindenki gyakorlaton van valamilyen színháznál. Mi annak idején belülről próbáltuk megoldani a problémákat, azt hiszem, hogy ez a megmozdulás, amit a mostani harmadévesek csináltak már azért kellett, mert előtte voltak belső próbálkozások, amelyek kudarcba fulladtak. Mi rengeteget próbálkoztunk, hogy az egyetem vezetőségével létrejöhessen egy párbeszéd.

Az Anatol és a nők című előadásban (Fotó: Bálint Dániel)

Kaposváron kezdtél dolgozni Jeles Andrással, aki az egyik vizsgaelőadásotokat rendezte, és akivel nagyon megkedveltétek egymást.

Igen. Az Auschwitz működik című darabot a Bálint-házban játszottuk. Nagyon fontos előadásnak tartom, és hatalmas élmény volt csinálni. Remélem, összehoz még bennünket az élet.

Filmes és színpadi tapasztalatot is szereztél már. Hol mozogsz otthonosabban?

A kamera előtt úgy érzem könnyedebben, ösztönösebben létezem, de nehéz összehasonlítani. A színpad teljesen más, ott minden egy hosszú próbafolyamat eredménye, ott talán a csapatmunka az, ami erősebb. Én egy filmforgatáson mindig azt érzem, hogy nem tudok úgy segíteni a film készítésének mechanikus folyamatában, mint amennyire a színházi produkciókban, ahol ráadásul egyetemi, vagy független előadáson gyakran mindent mi, színészek csinálunk. Talán a film jobban izgat, de lehet, hogy csak azért, mert már régen forgattam. De, ha nem lennének színházi munkáim, akkor biztosan azt hiányolnám.

Jelenleg a Radnótinál vagy gyakorlaton. Ez pontosan mit jelent?

Hogy az utolsó két évemet a Radnóti Színházban töltöm, ők rendelkeznek velem. Most négy előadásban játszom, aztán jövőre majd meglátjuk. Nagyon élvezem. A családias viszony nagyon sokat segített nekem abban, hogy feldolgozzam, elkerültem Kaposvárról. Hiszen ott ugyanúgy volt egy „családom”: az osztályom, az a tíz-tizenkét ember, akik mellettem álltak három évig.

Mivel töltöd az időd a színházon kívül?

Még csak most szembesülök vele, milyen érzés, amikor egy megterhelő próbaidőszak után, túl a bemutatón, hirtelen az embernek csomó ideje lesz. Amit nem árt, ha értékesen tölt el. Az én életemben most rengeteg olyan családi esemény történt, aminek nagyon örülök, hogy részese lehettek: például az unokaöcsém születése. Nagyon jó, hogy megint Pesten vagyok a családommal együtt. És persze közben folyamatosan próbálom fejleszteni magam: énekórára járok és táncolni, mozogni. Úgy érzem, még egyáltalán nem vagyok kész színész, rengeteget kell még tanulnom…