A Wings, a Twins vagy a Seven című előadásokkal közel sem teljes az év végi Frenák-repertoár. A pécsi premier után december 16-án a Trafóban mutatják be a k.Rusht, amely maga a sűrített filmművészet, többgenerációs tolmácsolásban. Igazi kísérleti munka: egy road movie a tánc nyelvén.
Sűrű az év vége itthon. Párhuzamosan Párizsban és Európa-szerte is vannak előadásaik?
Mindig Budapesten dolgozom, de közben megállás nélkül biztosítjuk a nemzetközi fellépéseket. Rengeteg minden van most egyszerre, valóban nem kis szervezést igényel összehangolni ennyi előadást – de hát ettől más a mi együttesünk, folyamatos és intenzív a nemzetközi jelenlét is.
A k.Rush erőteljesen építkezik a filmszerűségre – ami az eddigi koreográfiáitól sem állt távol. Miben lesz ez más?
A munkáimra eddig is hatott a filmművészet, de most a koreográfiai munkát közelítem meg más szemszögből: elsősorban nem táncelőadást, sokkal inkább egy filmet szeretnék láttatni. David Lynch például különösen erős hatással van rám, de az előadásba a Született gyilkosok, a Thelma és Louise vagy a Hitchcock-figurák nyújtotta inspiráció is bele van fonva – a darab erőssége, hogy olyan, mintha 60 perc alatt legalább 16 filmet látna a néző. Asszociatív módon rengeteg mindent megidéz, ugyanakkor el is emel a „direkt” utalásoktól. Mintha millió snittből építkezne, amelyek egymásból bomlanak ki, egymást táplálják. Generációk, kultúrák és évtizedek jelennek meg egy időben.
Nagyon illusztris vendégekkel dolgozik a k.Rushban – idős művészekkel is.
Csodálatos feladat. 50 év fölötti balettművészek, Uhrik Dóra, Lőrinc Kati, Lovas Pál vagy én a fiatalokkal… Ez a generációs sokszínűség is erősíti a darab tematikáját, ahogy dialógusba lépnek egymással. Nem azt láttatja, hogy az öreg öreg, a fiatal pedig fiatal, ellenkezőleg: csak az számít, amit a kibomló, közös energiák létrehoznak. Ez a „message” is: hogy amíg élünk, addig alkotunk. Ne becsüljük se le, se alá a kort vagy az időt.
Mik a tervei a jövő évre?
Temesvárról kértek fel egy színházi előadásra, amely a női identitást járja körbe. Nagyon kemény téma, óriási kihívás nekem is. A ráncokra, a gyerekvállalásra, a 21. századi nőszerepekre ugyanúgy rákérdez majd, mint a felelősségre, a létfenntartásra vagy a szerelemre. Remélem, itthonra is meghívják a darabot.
Mindig Budapesten dolgozom, de közben megállás nélkül biztosítjuk a nemzetközi fellépéseket. Rengeteg minden van most egyszerre, valóban nem kis szervezést igényel összehangolni ennyi előadást – de hát ettől más a mi együttesünk, folyamatos és intenzív a nemzetközi jelenlét is.
A k.Rush erőteljesen építkezik a filmszerűségre – ami az eddigi koreográfiáitól sem állt távol. Miben lesz ez más?
A munkáimra eddig is hatott a filmművészet, de most a koreográfiai munkát közelítem meg más szemszögből: elsősorban nem táncelőadást, sokkal inkább egy filmet szeretnék láttatni. David Lynch például különösen erős hatással van rám, de az előadásba a Született gyilkosok, a Thelma és Louise vagy a Hitchcock-figurák nyújtotta inspiráció is bele van fonva – a darab erőssége, hogy olyan, mintha 60 perc alatt legalább 16 filmet látna a néző. Asszociatív módon rengeteg mindent megidéz, ugyanakkor el is emel a „direkt” utalásoktól. Mintha millió snittből építkezne, amelyek egymásból bomlanak ki, egymást táplálják. Generációk, kultúrák és évtizedek jelennek meg egy időben.
Nagyon illusztris vendégekkel dolgozik a k.Rushban – idős művészekkel is.
Csodálatos feladat. 50 év fölötti balettművészek, Uhrik Dóra, Lőrinc Kati, Lovas Pál vagy én a fiatalokkal… Ez a generációs sokszínűség is erősíti a darab tematikáját, ahogy dialógusba lépnek egymással. Nem azt láttatja, hogy az öreg öreg, a fiatal pedig fiatal, ellenkezőleg: csak az számít, amit a kibomló, közös energiák létrehoznak. Ez a „message” is: hogy amíg élünk, addig alkotunk. Ne becsüljük se le, se alá a kort vagy az időt.
Mik a tervei a jövő évre?
Temesvárról kértek fel egy színházi előadásra, amely a női identitást járja körbe. Nagyon kemény téma, óriási kihívás nekem is. A ráncokra, a gyerekvállalásra, a 21. századi nőszerepekre ugyanúgy rákérdez majd, mint a felelősségre, a létfenntartásra vagy a szerelemre. Remélem, itthonra is meghívják a darabot.
Szöveg: Fiáth Marianna
Fotó: Erdőháti Áron
[Marie Claire, 2010. december]
‘),