Az EMMA Egyesület munkatársai főként Kárpátaljáról érkező nőkkel foglalkoznak, akik között magas a kettős állampolgárok, illetve a roma nők aránya. Kezdetben négyen vállalták magukra a háború elől menekülő édesanyák és kismamák támogatásával járó feladatokat a kelet-magyarországi régióban és Budapesten egyaránt, mára viszont 8 főre bővült a csapatuk. Havonta körülbelül 40-50 nővel foglalkoznak, ami a családtagokkal együtt körülbelül 250 főt jelent. Eddig összesen körülbelül 500 nő tartozott a kedvezményezetti körükbe, ennyi embert segítettek át az egészségügyi ellátórendszer útvesztőin és adták meg nekik azt a támogatást, amire szükségük volt (a pszichoszociális támogatástól kezdve a személyes kíséréseken és tájékoztatáson át az adminisztrációs segítségnyújtásig). Az igény sokkal nagyobb, mint a kapacitásuk, mostanra már várólistát kellett indítaniuk. Az általuk támogatott nőkkel hosszú távon foglalkoznak, a várandósság alatt és a szülés után is kísérik az útjukat.
Milyen feladatokat láttok el az állami egészségügyi ellátórendszer helyett? Milyen nehézségekkel találkoznak a magyar egészségügyi ellátásban azok a nők, akiket támogattok?
Rita: A nők beszámolói alapján nagyon nagy a különbség az ukrán és a magyar egészségügyi rendszer között. Vannak köztük olyanok, akik megtapasztalva a magyar rendszer működését, inkább hazamennek és Ukrajnában járnak orvoshoz, vagy ott szülnek. Otthon, ha fizetnek, akkor egyszerre elintézik az ultrahangot, a vérvételt és a nőgyógyászati vizsgálatot.
Annamária: Ukrajnában továbbá recept nélkül elérhető az abortusztabletta és a nők kérésére elvégzik a császármetszést is. A művi meddővé tételnek sincsen olyan szigorú kritériumrendszere, mint itthon. Az ukrán egészségügyi rendszer merőben más, mint a magyar, ezért elsősorban információt nyújtunk nekik arról, hogy mire és milyen eljárásrend szerint van itt mód. Az információadáson túl segítünk nekik időpontot foglalni az orvosokhoz, felvesszük a kapcsolatot a védőnőkkel, ugyanis sokszor akadályozó tényező, hogy nincs magyar SIM-kártyájuk és nincs is elérhető információ arról, hogy pontosan mi a menete a várandósgondozásnak és hogyan lehet bekerülni a rendszerbe. Minden általunk támogatott nőnek biztosítani tudunk egy saját kísérőt, aki segít neki eligazodni a rendszerben. Sokszor végzünk érdekérvényesítő munkát is, mert még foglalt időpont esetében sincs sima útja egy menekült nőnek az ellátórendszerben. Kimondottan igaz ez a kettős állampolgárokra, akik nem kaphatnak menedékes státuszt, és gyakran kifizettetik velük az ellátást, holott a várandósgondozás és a szülés számukra is teljesen ingyenes. Az ukrán anyanyelvűeknél a mai napig nincs megoldva, hogy ukránul tudjanak kommunikálni az egészségügyi dolgozókkal, pedig van egy telefonvonal, amin keresztül kérhetnek tolmácsot az egészségügyi szolgáltatók. Ennek használatát ugyanakkor gyakran visszautasítják, jellemzően a rendelési idő szűkösségére hivatkozva. Amikor ilyen nehézségbe ütközünk, igyekszünk tolmácsot biztosítani a nőknek, vagy ha erre nincs mód, akkor valamelyik fordítóprogramot hívjuk segítségül. Mostanra azonban elengedhetetlenné vált, hogy legyen olyan csapattagunk, aki beszéli a nyelvet, ugyanis nagyon sok megkeresést kapunk ilyen kommunikációs nehézségekkel kapcsolatban.
Rita: Később, a szülés után is visszatérnek hozzánk más jellegű problémákkal, mert kialakul köztünk egy bizalmi kapcsolat. Úgy érzik, hogy mi vagyunk az a pont, akiken keresztül el lehet indulni, ha nehézség van az életükben.
Mennyire fogadják nyitottan ezeket a nőket az egészségügyi szakemberek?
Annamária: Tudunk védőnőkről és orvosokról is, akik tárt karokkal fogadják és támogatják őket. De sajnos van tapasztalatunk olyan esetekről is, amikor plusz tehernek élik meg a menekültek ellátását. A romák esetében sajnos rasszizmussal is találkozunk. Nem ritka, hogy elítélik őket, amiért háborús időben és fiatalon vállalnak gyereket, és ennek megfelelően bánnak velük a rendeléseken.
Már lassan másfél év telt el az ukrajnai háború kitörése óta. Hogyan tudtak beilleszkedni ezek a nők a magyar társadalomba?
Annamária: A férfiak viszonylag hamar beléptek a munkaerőpiacra, a gyerekek pedig elkezdtek magyarországi óvodákba, iskolákba járni. A hátország, vagyis a kisgyerekes nők azok, akik a legkevésbé tudtak beilleszkedni. A kárpátaljai romák esetében pláne, mert sokuk itt is szegregálva él.
Rita: Fontos kihangsúlyoznunk, hogy ezek a nők nagyon bátrak és kezdeményezőek. Szeretnék megteremteni a feltételeket ahhoz, hogy ebben a kifordított helyzetben is viszonylag normálisan élhessenek. Nem akarnak áldozatszerepben maradni azért, mert el kellett jönniük otthonról. Én úgy látom őket, hogy mindig a legjobbat akarják a gyerekeiknek és a családjuknak, és nagyon sokat gondolkodnak azon, mit hogyan csináljanak. Szerintem csodálatra méltó, hogy várandósan is dolgoznak, elmennek gyümölcsöt, gallyat vagy uborkát szedni, idénymunkákat vállalnak be azért, hogy legyen plusz bevételük és ne napi ötezer forintból kelljen a családot eltartaniuk. Van, aki várandósként karácsonykor kikérte magát a kórházból, hogy együtt lehessen a többi gyerekével.
A háború elől menekült emberek között gyakran megjelenik az ún. „túlélők bűntudata”, amelynek okozója a tudat, hogy míg ők biztonságban eljutottak egy másik országba, sok más embernek erre lehetősége sem volt. Ezeknél a nőknél mennyire van jelen ez az érzés, illetve a háborús sokk miatti poszttraumás stressz?
Rita: Kezdetben több nő is számolt be bűntudatról, amiért ők velünk töltötték az időt a női körökben, amíg a családtagjaik Ukrajnában voltak. Mára a többségnél viszont azt látom, hogy ha a szállást és a napi boldogulást sikerült itt megoldani, egy új életritmust kialakítani, akkor már inkább a velük élők jövőjére koncentrálnak.
Annamária: A nők főként a gyerekeikkel összefüggésben mesélnek a háborús élményeikről. Tudunk olyan kislányról, akinek a családja visszatért tavaly nyáron Ukrajnába, mert nem boldogultak Magyarországon, viszont amikor elkezdődött szeptemberben az iskola, a sok légiriadó sokkolta a kislányt, ezért vissza kellett jönniük. De van olyan óvodáskorú gyerek is, akit annyira megviselt az országváltással, meneküléssel járó bizonytalanság, hogy a pszichológus a lelkiállapotára hivatkozva nem is engedte tavaly szeptemberben óvodába. Van, hogy nem is a traumákkal, hanem a nők tehetetlen dühével találkozunk. Nemrég voltunk egy családnál, akik több mint egy éve itt vannak. Nekik Kárpátalján van egy szép, rendezett házuk, önálló életük, ahova azért nem tudnak hazatérni, mert akkor szétszakadna a család. Tulajdonképpen minden családra igaz, hogy csak úgy maradhatnak együtt, ha nem térnek haza, mert abban a pillanatban elviszik a férfiakat katonának. Az itteni élet érthető módon sok áldozattal és lemondással jár, amiből már sok nőnek nagyon elege van.
A háború kezdete óta több segélyvonalat is indítottak, miközben a szakemberek nem egyszer felhívták a figyelmet arra, hogy ezeknek a nőknek elsősorban nem segítő beszélgetésekre van szükségük. Hogy látjátok, most mi jelenti számukra a legnagyobb támogatást?
Annamária: Igen, a kezdetekkor az olyan primer szükségletek helyeződtek előtérbe, mint az élelem, szállás, munka biztosítottsága és az a szomorú, hogy vannak, akiknél ezek még mindig nem oldódtak meg. Jelenleg is kísérek egy fiatal nőt, aki az elmúlt 6 hónapban az ötödik szálláshelyre került, én pedig most hívtam fel az ötödik védőnőt, hogy összekössem őket. Miután elkezdődött a terhesgondozása, és már tudta, hogy hová kell mennie, kiderült, hogy költözniük kell, ezért pár hónapig új rendelőbe, új orvoshoz és védőnőhöz kellett járnia, majd egy újabb költözést követően egy harmadik körzetben szülnie. Aztán amikor hazavitte a babát és kialakult egy bizalmi kapcsolata a gyerekorvossal és a védőnővel, újból költözni kényszerült és kezdhetett mindent elölről. Ez embert próbáló. A szállás és az, hogy a férjek munkája mennyire van biztosítva, sokuknál a mai napig akut probléma.
A tapasztalataitok szerint mik a terveik ezeknek a nőknek a jövőre vonatkozóan?
Annamária: Zömében haza akarnak menni, mert ott van az otthonuk, jellemzően jobbak az életkörülményeik, nagyobb az önállóságuk és sok (idős) családtagjuk is Ukrajnában van. Én egyetlen olyan családról tudok, aki maradni szeretne. Ők nem is szállóra mentek, hanem lakást béreltek. Az apuka Németországban dolgozik, a gyerekek szépen beilleszkedtek. Sokan viszont nem tudják eladni az ukrajnai házukat, nem tudják pénzzé tenni, amit otthagytak, ezért tőke híján felemészti minden bevételüket a lakhatás és étkezés biztosítása. Ők is, akik egy albérletet legalább fizetni tudnak és azok is, akik tömegszállásokon laknak, mielőbb haza szeretnének térni.
Rita: Szerintem az ukrán állampolgárok legtöbbje egy idő után hazakényszerül, vagy haza is akar menni. Nekem főleg azt hangsúlyozzák – pedig az egyik legrendezettebb szálláshelyen élnek, amit valaha láttam –, hogy „de Rita, ez nem az enyém, itt élek ebben a konténerben, de amire ráhatásom van, amiről én döntök, az otthon van”. Vannak köztük olyanok, akiknek leégett a háza és nem akarnak hazamenni, de inkább a kettős állampolgároknak van több lehetőségük arra, hogy a magyar társadalom tagjaivá váljanak.
Adatforrás: Átlátszó Fotó: Getty Images
