Sorozatunkban öt olyan nőt kértünk meg, hogy meséljenek a feledhetetlen pillanataikról, akik nekünk és az olvasóinknak is különösen fontosak. Most Goda Krisztina filmrendező mesél az ő felejthetetlen pillanatáról.
2004. december 26-án történt a nyílt vízen. Bőröndöket, kerti székeket, faházakat, deszkákba kapaszkodó embereket sodort a víz. Ekkor még nem tudtam, hogy az emberiség egyik legpusztítóbb természeti katasztrófájába csöppentem bele, de azt már éreztem, hogy valami nagyon nincs rendben.
Egy perccel később az óceán elkezdett visszafelé folyni. Óriási területről tűnt el egyetlen perc alatt a tenger, a fenéken színes halak dobálták magukat. A látvány annyira lenyűgöző volt, hogy félni is elfelejtettem. Csónakméretű hajónk ekkor nagy reccsenéssel megfeneklett, a motor felbőgött, teljes erőből elindultunk a nyílt tenger felé, épphogy elkerülve, hogy felboruljunk. A szigethez vezető móló úgy omlott össze, mint a dominósor.
 |
| Goda Krisztina |
A helyiekből álló legénység, egy hordár fiú és a kormányos rádión próbáltak segítséget hívni. A cunami szót ismételgették, és akadozó angolsággal közölték, hogy a szökőárt egy a Richter-skála szerinti kilences erősségű földrengés váltotta ki.
A rádiókapcsolat egyik pillanatról a másikra megszűnt, a mobiltelefonok nem működtek. Próbáltam SMS-t küldeni a testvéremnek, de nem ment át, egyúttal megértettem azt is, miért fontos végrendelkezni akkor, amikor az embernek lehetősége van ezt húsz karakternél bővebben megtenni. Elképzeltem, mi lesz, ha elvisz a víz, mennyi ideig tudok majd a felszínen maradni, és milyen hamar telik majd meg a tüdőm. Furcsa módon ettől valahogy megnyugodtam.
Hat órán keresztül himbálóztunk a tűző napon, a benzin kifogyott, dobáltak minket a hullámok. Az első mentőhajó, amely ránk talált, nem vett fel, csak vizet hozott, aztán egy újabb jött, és végre átszálltunk. Felvettük a sebesülteket, csupa sokkos, vérző embert. Egy távoli szigetre vittek minket, amelyet nem ért el az ár. Jó volt végre földet érni.
Másnap reggel már a parti kávézóban hallgattuk a híreket a sok ezer halottról. Örültem annak, hogy élek, hogy kaptam egy „ráadást”, amelynek minden pillanatáért hálás vagyok. Próbáltam magamban rögzíteni ezt az érzést, mielőtt elmúlik, mielőtt újra természetessé válik, hogy vagyok. Lefényképeztem a kávémat, később évekig ez volt a képernyővédő a laptopomon.
Fotó: Europress – Getty Images, Sárosi Zoltán
