Műtárgykereskedőként abban hisz, hogy a műtárgy nem pusztán esztétikai élmény, hanem értékteremtő befektetés és kulturális felelősség is. Szenvedélye a felfedezés, legyen szó fiatal tehetségekről vagy elfeledett műremekekről, célja pedig, hogy a művészet közelebb kerüljön mindannyiunk életéhez és méltósággal meg tudjuk becsülni mindazt, amit dédszüleink ránk hagytak.
Mit jelent számodra a „műtárgy” fogalma?
A műtárgynak van egy nagy, hivatalos definíciója, de nekem sokkal inkább személyes dolog. Olyan tárgy, amely valamilyen művészeti vagy történelmi értékkel bír, és hatással van a múltunkra vagy a mindennapjainkra. Egy darabka történelem, amit a kezünkben tarthatunk.
Gyerekkorod óta érdekel a téma. Honnan indult ez a szenvedély?
Nagyon egyszerű történettel: nagymamámnál volt egy régi rádió. Nem volt nagy értékű, de gyerekként leszereltem a hátulját, beleszagoltam, és teljesen elvarázsolt az illata, a hangulata. Onnantól kezdve a tárgyakon keresztül kezdtem el érdeklődni a történelem iránt. Ábrándoztam róla, hogy egy kávédaráló vagy egy szódásszifon mennyi mindent láthatott. A családban nem voltak igazi „műkincsek”, de édesapám rajztudása, nyitottsága, illetve a családunk története – a háborúk és a kommunizmus meghurcoltatásai – mind hozzájárultak ahhoz, hogy egyre mélyebben kezdjek foglalkozni ezzel.
A férfi, aki bejön nekünk: Megyesi Balázs, műtárgyszakértő
A restaurálás is vonzott?
Igen, kipróbáltam. A fa illata, az olajfesték szaga, a politúr – mind lenyűgözött. De sajnos türelmetlen vagyok: nem bírtam kivárni, amíg megszárad egy réteg festék. Az egyik festőművész is azt mondta: „ne legyél restaurátor, legyél művészettörténész!” És igaza volt. Közben pedig rájöttem, hogy kereskedni nagyon szeretek – ez valahol genetika is, hiszen a családomban mindig voltak kereskedők.
Hogyan lett belőled kereskedő?
Már egyetem előtt elkezdtem gyűjtögetni. Az internetes piacterek hajnalán nagyon kis pénzből vettem tárgyakat, majd a nyíregyházi Hatzel téren próbáltam eladni őket. Aztán Budapestre költöztem, és az egyetemi éveim alatt tulajdonképpen „hónaljkereskedő” voltam – a szó jó értelmében. A képet a hóna alá csapó, egyik kereskedőtől a másikig rohanó nepper. A válság évei voltak, vevő kevés, tárgy viszont rengeteg. Így sokszor kaptam meg darabokat bizalomból, pénz nélkül, azzal, hogy majd másnap rendezzük. Ennek köszönhetően tőke nélkül tudtam elindulni, más árukészletével kezdtem el vagyont építeni.
A műtárgyaknak is van divatja?
Igen, abszolút. A lakáskultúra mindig diktálja: volt art deco-korszak, retró, most éppen az eklektika van soron. Generációs váltások is befolyásolják: ami a nagyszüleinknek tetszett, attól mi gyakran elfordulunk, aztán később újra divatba jön.
A férfi, aki bejön nekünk: Megyesi Balázs, műtárgyszakértő
Érzelmileg mennyire kötődsz a tárgyakhoz?
Sokszor kétszer vagyok egy tárgyba szerelmes: amikor megszerzem, és amikor eladom. Hiszem, hogy mi csak őrzői vagyunk a tárgyaknak. Egy több száz éves festmény vagy szobor mellett a mi 50-80 évünk csak apró mozaik. Ha látom, hogy jó helyre kerül a darab, könnyebb elengedni. És persze örülök, ha Magyarországon maradnak.
Van olyan tárgy, amit kifejezetten őrzöl?
Van pár darab, amik elkísértek albérletről albérletre, például egy régi csillár. Nem az értékük miatt fontosak, inkább a történetük és az, hogy mennyi ideje részei az életemnek.
Most a Kincsvadászokat forgatod. Hogyan kerültél a műsorba?
Korábban volt egy másik műsorom, az Antik Hősök Szabó Kimmel Tamással, így kerültem képbe. A Kincsvadászok forgatásai hatalmas élmények. Tillával nagyon jó barátok vagyunk, a kamera előtt és mögött is folyton ugratjuk egymást. A stáb olyan, mint egy óvodai csoport – sok nevetés, sok közös élmény.
Mit csinálsz, amikor nem forgatsz?
Dolgozom a Vigadó kommunikációs osztályán, podcasteket és tartalmakat készítünk. Emellett aukciós házak hívnak szakértésre, hagyatékokat rendezek, gyűjtőkkel találkozom. Rengeteg műtárgy vesz körül nap mint nap, és ezt nagyon élvezem.
A férfi, aki bejön nekünk: Megyesi Balázs, műtárgyszakértő
A közösségi médiában is aktív vagy. Te kezeled az oldalaidat?
Sokáig magam csináltam mindent, de ma már nem tudnám kezelni a napi száz feletti üzenetet. Van egy csapatom, aki segít a háttérben, de a tartalmakat még mindig én gyártom, és igyekszem személyes maradni.
Mi az, amit szeretnél közvetíteni a csatornáidon?
Leginkább azt, hogy figyeljünk az értékeinkre. Az elmúlt 70 év sok mindent elpusztított ebből a kultúrából, de fontos, hogy amit lehet, mentsünk meg a jövőnek. Nem kell mindenkinek művészettörténésznek lennie, elég, ha nyitott szemmel járunk, és értékeljük, ami körülvesz minket.
Mit tanácsolsz azoknak, akik hasonló pályára készülnének?
Keressenek meg! Sokan írnak, kérdeznek, és én szívesen segítek. Ez egy nagyon személyre szabott szakma – nincs két egyforma út. Valaki a kortárs művészetben találja meg magát, más kutat, ír vagy kereskedik. A legfontosabb: tanulni kell, csinálni kell, és szeretni kell.
És végül: ha nem műtárgyakkal foglalkoznál, mivel töltenéd az életed?
Mentős lennék. Gyerekkoromban ez volt az álmom, és a mai napig foglalkoztat a gondolat. Nem félek a vértől, jól kezelem a stresszt, és azt hiszem, sikeres is lennék benne. Most tárgyakat mentek – de szívesen mentenék embereket is.
Fotó: Szalontai Zoltán Szerző: Bárdossy Adrienn
