Kislányként újságíró akart lenni a Vogue-nál vagy a Marie Claire-nél. Azután szinkronúszó, énekes, modell és régész. Sokféle álma volt, míg végül néhány vargabetűt követően a Színház- és Filmművészeti Egyetem Novák–Selmeczi zenés színész osztályában kötött ki. Onnan már szinte egyenes volt számára az út a Vígszínház színpadára és a filmvászonra is. Varga-Járó Sára úgy érzi, hogy az itt és most a robbanás előtti pillanatok egyike, ezért igyekszik minden porcikájával jelen lenni benne – és arra is ügyel, hogy időnként megmerüljön a Balaton-parti csendben.
Színpad, forgatás, magánélet… Hogy bírod ezt az őrült tempót?
Úgy, hogy imádom, amit csinálok! Az a stratégiám, hogy mindig csak az adott feladatra koncentrálok, és arra törekszem, hogy a tudásom legjavát nyújtsam. Noha a munkám néha tényleg megterhelő, hiszen érzelmekkel dolgozom, fantasztikus kollégák támogatnak, így mindig van miből töltekezni. És ha lehet, néhány napra kicsekkolok a rohanásból, és a számomra a legfontosabbakkal vagyok.
A színpadon és a vásznon is sokféle erős nőt formálsz meg. Te találod meg a szerepeidet, vagy ők téged?
Is-is. A Szegedi Szabadtéri Játékokon bemutatott A 3 testőr esetében például Anna királynő szerepére hívtak, de miután egy másik projektben együtt dolgoztam Szente Vajkkal, a musical rendezőjével, felmerült benne, hogy Miladyre is castingolhatnék. Végül enyém lett a bakancslistás lehetőség, amelyben végre antagonistaként is megmutathatom magam, Anna királynőt pedig Csobot Adél kolléganőm, barátom formálhatta meg – és kiválóan alakította. A Szenvedélyes nők Zsófiját a hagyományos úton kaptam: teljesítettem a kétkörös kiválasztási folyamatot. A feszes forgatásból aztán rengeteget profitáltam, hiszen a filmbéli nagymamám és anyukám, Básti Juli és Balsai Móni egyszerűen csodálatosak, én pedig sokat tanultam tőlük a színészetről, a karakterformálásról, a profizmusról.
Mi alapján döntöd el, hogy melyik szerep az igazán neked való?
Mindig is tartottam attól, hogy a megjelenésem miatt felcímkéznek, és beleszorulok valamilyen dobozba. Így aztán a szerepválasztásaimban megfontolt vagyok – és szerencsés is, hiszen csak magamért és a döntéseimért kell felelősséget vállalnom. Ha akarok, bátran mondhatok nemet. Mondok is. Csak akkor játszom például szép lány karaktert, ha az a nő számomra valamiért érdekes, és úgy érzem, tanulhatok tőle, belőle. Ez bizonyos értelemben azt is jelenti, hogy tudatosan a fizikai adottságaim ellenében dolgozom, de hála az égnek, a Vígszínház partner ebben, és Rudolf Péter (a Vígszínház igazgatója – a szerk.) lehetőséget ad arra, hogy több legyek egy szép arcnál.
Gyakran hangsúlyozod a tudatosság fontosságát. De mi mindent értesz alatta?
A tudatosság számomra azt jelenti, hogy megfontoltan hozunk döntéseket, és rendszerben szemléljük mindazt, amiben élünk, hiszen a világ most már gyorsabban változik, mint ahogy mi adaptálódni tudunk. Például ha csak tehetem, főzök és dobozolok, így olcsóbban és egészségesebben étkezünk a kedvesemmel, később pedig saját kertet szeretnék, hogy amennyire lehet, függetlenítsük magunkat a fogyasztói társadalomtól. A pénzügyekben is igyekszem okosan dönteni: készítettem büdzsét és megfontoltan költekezem. Viccesnek tűnhet, de ha egy-egy feladatért a szokásosnál nagyobb gázsit kapok, megajándékozom magam valami széppel – a Szegedi Szabadtéri esetében például egy csizmával az őszre –, a nagyját viszont félreteszem. A megtakarításaimhoz pedig, legyenek bármekkorák, befektetői szemlélettel közelítek. És a munkámban is tudatosság jellemez: megvizsgálom a lehetőségeimet, felelősen mondok igent, és ha kell, önmagamat választom. Ha nem értek valamit, kérdezek. Ha konfliktusom van, igyekszem kibeszélni – azzal, akit érint, és nem azzal, aki hajlandó meghallgatni a sirámaimat. Ha elakadok, megkérdezem azokat, akik szeretnek és őszinték velem, merre tovább. De közben igyekszem azt is észben tartani, mennyire szerencsés vagyok, hiszen az is egyfajta szabadság, hogy egyáltalán dönthetek.
Mit teszel, ha nem vagy biztos magadban?
Szenvedélyes perfekcionista vagyok, szóval ez sokkal többször fordul elő, mint szeretném. Ilyenkor bekapcsol a „meg akarom érteni”-üzemmód, és arra törekszem, hogy megértsem, a másik fél mit miért tesz, mi vezeti, mit remél, vagy éppen mit akar elérni. Ha ez megvan, sokkal könnyebben kezelem a helyzeteket és a saját érzelmeimet is. És ha mégis kell egy külső szem, akkor érzelmi-magánéleti kérdésekben a szeretteimhez fordulok, hiszen van olyan ember a környezetemben, aki hasonló értékrenddel, azonos szakmai elképzelésekkel és őszinte, pártatlan nézőponttal tudja segíteni a döntési folyamataimat úgy, hogy közben megtartó figyelemmel vesz körül. Szakmai ügyekben pedig annak a segítségét kérem, akit az adott ügy érint. Ha nem vagyok biztos a szerepemben, a rendezőét, majd az általa elmondottak alapján dolgozom tovább annak tükrében, hogy ő mit akar látni a színpadon. Ugyan ritkán fordul elő, de ha bárkivel konfliktusba kerülök, akkor vele is próbálom rendezni azt, mert szerintem az egyenes út nemcsak a legrövidebb, de a legkorrektebb is.
És ha magaddal kerülsz konfliktusba?
Akkor visszavonulok a természetbe a kiskutyámmal és a kedvesemmel. (Nevet.) Ilyesmi egyébként leginkább akkor fordul elő, ha látom magam a filmvásznon. A filmjeimet visszanézve gyakran gondolkodtam azon, hogy elég jó-e az, amit látok. A Szenvedélyes nők egyes jeleneteinél is sokat dilemmáztam, hogy az, amivel mindenki elégedett, de én nem, elfogadható-e, vagy igenis megérné újraforgatni őket. Korábban ezekben a helyzetekben inkább megadtam magam a közízlésnek, hiszen nem akartam fennakadást okozni. Most viszont némi lamentálás után úgy döntöttem, hogy jelzek, és újrafelvételt kérek, ha úgy érzem, tudnék ennél többet is. Azt csicseregték a madarak, hogy megérte.
Herendi Gábor rendezőtől bátor, szinte vakmerő húzás tizenkilencre lapot húzni, és a nézettségi rekordokat döntögető Futni mentem után kijönni egy ilyen filmmel. Nem?
De. A Szenvedélyes nők is egy romantikus vígjáték, hasonló zsánerű, de mind témájában, mind történetvezetésében teljesen különálló film. Önmagában is érvényes alkotás, amelyet a nézők talán a rendező személye miatt először összehasonlítanak majd, de miután látták, vélhetően külön entitásként tekintenek rá. Az volt a célunk, hogy csináljunk egy baromi jó filmet, amelyet szeretnek és szívesen néznek meg. Hogy sikerült-e, az majd elválik. Én mindenesetre büszke vagyok a közös munkánk eredményére, és izgatottan várom a közönség reakcióját.
A teljes címlapinterjút keresd a Marie Claire 2025/05-ös lapszámában, rendeld meg a magazint ITT!
Fotó: Lábady István
Styling: Balogh Viktória
Smink: Kiss Csilla
Haj: Károlyi Márk
Címlapon ruha: Márton Réka Cipő: Kazar Studió
Köszönet a helyszínért a Korda Filmparknak!
