Mégis mit jelent az a különös szó, hogy künofilozófia?
Úgy látom, az emberiség egy nagy fordulat előtt áll. Próbálunk kilépni az antropocentrikus világnézetből, és ebben az állatok kulcsszerepet játszanak. A künofilozófia, vagyis kutyabölcselet számomra annak a lehetőségét vizsgálja, hogyan tudunk kilépni a megszokott, emberközpontú gondolkodási kereteinkből, és hogyan tudunk egy tágabb, nem kizárólag ránk szabott világértelmezést kialakítani. Amikor azt állítom, hogy a 21. század kutyatartói korunk sétáló filozófusai, akkor arra utalok, hogy az ember és a kutya együttléte egy sajátos tudásformát hoz létre. Egy olyan egységet, amelyben nem elméleti fejtegetések zajlanak, hanem testben, cselekvésben megvalósuló gondolkodás. Ebben az együttélésben nem a kimondott szavaké a főszerep, hanem a jelenlété, a figyelemé, a közös mozgásé. Úgy látom, hogy a kortárs nyugati ember társállattal való kapcsolata már magában hordoz egy poszthumán szemléletet: azt, hogy az ember nem a világ középpontja, hanem egy kapcsolatban létező lény. Ennek a tapasztalatnak kívántam megadni a fogalmi keretét.
Csonka Liberta, a künofilozófia megalkotója
Honnan jött be az életedbe ez a filozófiai irányvonal?
A kutyám, Lujza által. Egyetemista voltam, angol szakra jártam a Pécsi Tudományegyetemen. Rengeteg lehetőség és hatalmas szabadság vett körül, mégis nagyon kerestem, hol tudnám igazán megélni önmagamat. Az emberi kapcsolataimban valahogy nem találtam meg ezt a helyet, pedig sokféle szerepben kipróbáltam magam. Voltam szépségkirálynő, a Diákjóléti Bizottság elnöke, Erasmus-ösztöndíjjal külföldön is éltem – folyamatos mozgásban voltam, bolyongtam… És akkor belépett az életembe egy kutya. Egy pár napos kiskutya, édesanyám talált rá egy ceglédi állatorvosnál. Két hetesen nyílt ki a szeme, és én voltam az első, akit meglátott. A gondoskodás, az élet konkrét, kézzelfogható ápolása, az a közvetlen kapcsolat az élővel, a felelősség – és az a lehetőség, hogy valami igazán valódi köré szervezhetem az életemet – mélyen meghatározóvá vált számomra.
2007-et írtunk, 24 éves voltam akkor. Nem gyerekem született, hanem egy kiskutyám lett. Amikor 2022-ben meghalt, úgy fogalmaztam meg: egy kislányom született, és a nagymamám halt meg. Ebben a mondatban benne van minden, amit Lujza adott nekem. Alapvetően azt a gyöngéd finomságot, gondoskodó, puha, kedves, feltétel nélküli jelenlétet élhettem meg vele, ami akkoriban nagyon hiányzott az életemből. Később a szakmai életutamat is inspirálta: amikor Pestre költöztem vele, az volt a megélésem, hogy nem kutyázhatok szabadon vele köztereken. Számomra nyilvánvaló volt, hogy egy egészséges kutyalét – és egy egészséges ember–kutya kapcsolat – nem működhet ilyen szigorú korlátozások között. Írni akartam valakinek, hogy jelezzem a problémát, de rá kellett jönnöm, hogy nincs olyan szervezet, amely ezzel foglalkozna: így aztán létrehoztam az EB OVO Egyesületet. Rájöttem, hogy ha én szabadon szeretnék Lujzával sétálni a köztereken, akkor ezt közösségi kérdésként kell megfogalmaznom: nem egyéni problémaként, hanem társadalmi ügyként. Az EB OVO egy olyan tér lett, ahol kibontakoztathattam a kreatív gondolataimat arról, hogyan lehet ezt a kapcsolatot megfoghatóvá, megfogalmazhatóvá és integrálhatóvá tenni a mai magyar társadalomban. Tíz éven át ez volt a misszióm, és azt gondolom, sikeres volt. Rengeteg programot szerveztünk, hogy erősítsük a kutyások identitását és megmutassuk: kulturált keretek között természetes részei a városi életnek. Konferenciák, fotókiállítások, iskolai és nyugdíjas programok, piknikek a Szabadság téren…2019-ben aztán lezártam életemnek ezt a meghatározó szakaszát. Úgy éreztem, amit lehetett, megcsináltuk: új közösségek születtek, önkormányzatok építettek be költségvetési sorokat a kutyás infrastruktúrára. Közben az életem is kiteljesedett: párom lett, gyerekeim születtek, kiköltöztünk Hollandiába. Lujza kutyám még Hollandiába is elkísért, majd két és fél év után együtt jöttünk haza. Azt mondanám, hogy a filozófiához is ő vezetett el. Amikor ugyanis lezártam az egyesületi munkát, úgy döntöttem, tudatosan ránézek arra a folyamatra, amit addig csináltam, és ebből született a doktori kutatásom. Az a gyöngédség, amit vele megélhettem, tette lehetővé, hogy kibontakozzon az az ember, aki ma vagyok. Azt hiszem, most már bennem él tovább.
Mennyire új vagy szokatlan a filozófiának ez a vonala, amit képviselsz, és miként ültethető át a gyakorlatba a kutyabölcselet?
A kutatás során vettem észre, hogy valójában egy nagyobb, nemzetközi folyamat része voltam. Nyugaton az ember–állat kapcsolat, az antrozoológia egyre hangsúlyosabban jelent meg, és rengeteg analógiát találtam. Ezek segítettek ráismerni a bennem rejlő filozófusra – arra a nőre, akinek mély kapcsolata van az állatokhoz, a természethez, és végső soron az emberekhez is. A filozófia által gondolkodótársakat is kaptam, akikkel együtt bontakoztatjuk ki egy olyan gondolati világ fogalmait, amelyek még most születnek.
Úgy vélem, hogy mindannyiunkban ott él egy kutya, aki vágyik egy mosolyra, egy jó szóra, egy kedves érintésre, a feltétel nélküli elfogadásra. A praxisomban is erős alap, hogy az ember és az állat nem szétválasztott létezők. A kutyával való együttélés során olyan egyszerű, de mély gyakorlatokat őrzünk – figyelem, ritmus, érintés, közös térhasználat –, amelyeket ha tudatosan visszaemelünk az emberi kapcsolatainkba, azok élőbbé, természetesebbé és közvetlenebbé válhatnak. Egyszerűen fogalmazok: egészen más minőséget hoz egy emberi kapcsolatba, ha a másikra úgy tekintünk, mint ahogyan a kutyánkra tennénk. Ilyenkor természetessé válik a gyengédség, az érintés, a kedves hang, és mindaz, ami az emberi kapcsolatokból mára nagyrészt kikopott. Ma sokszor még egymás szemébe sem igazán nézünk: a kapcsolódás beszűkült, felszínessé vált, és ezzel együtt az emberi lét is magányosabb lett. Ebben a helyzetben a kutya különös szerepet kap. Ha engedem, hogy vezessen, akkor nem elszigetel, hanem épp ellenkezőleg: közelebb visz más emberekhez. Kapcsolódásokat hoz létre, beszélgetéseket indít el, közösségeket formál. Sokan a társállatukkal alkotnak szoros egységet, és ebben élik meg azt az intimitást és közelséget, ami az emberi kapcsolatokból hiányzik.
Fotó: Unsplash
