Bereczki Zoltán 50. születésnapja alkalmából ad jubileumi koncertet a Papp László Budapest Sportarénában 2026. május 23-án. A közelgő koncert apropóján beszélgettünk vele pályáról, változásról, apaságról, a közönség elvárásairól és arról, hogyan talál ma már egyensúlyt a múlt sikerei és a jelen önazonos hangja között.
Egy nagyszabású koncertre készülsz. Miért érzed úgy, hogy ez különlegesebb minden eddiginél?
Ez most egyfajta összegzés. Egy piros vonal. Nemcsak egy koncert, hanem egy határ: mi az, amit még elmondok, és mi az, amit már nem akarok ugyanúgy képviselni. Volt már korábban is nagy sikerünk, például a Szinetár Dórival közös Musical Duett idején, de egyedül most először állok egy ilyen volumenű esemény előtt. És talán most először érzem azt is, hogy ennek súlya van.
Hogyan készülsz a koncertre?
Nem egyik napról a másikra. Egy évet adtunk magunknak. Már tavaly tavasszal bejelentettük, és azóta minden erről szól. Sőt, januártól nem vállaltam új fellépéseket. Részben azért, hogy legyen egyfajta hiányérzet, de főleg azért, mert teljes figyelmet akartam adni ennek az estének. Zeneileg sem egy „best of” lesz. Átdolgozunk dalokat, medley-ket készítünk, új hangszerelések születnek. Fontos volt, hogy azoknak is adjon valami újat, akik már régóta követnek.
Bereczki Zoltán
Mit jelent számodra ez a „piros vonal”, amelyet húztál?
Azt, hogy elfogadom: változom. Vannak dalok, amiket húszévesen teljes hitelességgel lehet énekelni. Ötvenévesen már nem ugyanaz az ember áll a színpadon. És nem is kell ugyanazt játszania. Ez nem veszteség. Inkább egy új nézőpont. Egy másik hang.
Mi változott benned az évek alatt?
Talán az, hogy már nem akarok folyamatosan bizonyítani. Régen természetes volt az a fajta energia, az a „kölyökvizslalét”. Most inkább az érdekel, hogy mit akarok mondani. Többször jönnek melankolikusabb gondolatok, lassabb dallamok. De ez nem azt jelenti, hogy eltűnik az energia, csak más formában jelenik meg.
Sokáig a musicallel azonosítottak. Nehéz volt ebből kilépni?
Inkább címke volt, mint bélyeg. De erős címke. A Rómeó és Júlia például országos ismertséget hozott, de közben én mindig is zenekari énekesnek tartottam magam. Már a kilencvenes években funkot, popot játszottunk, például Michael Jackson-dalokat. A musicalben pont azért tudtam működni, mert nem teljesen onnan jöttem. Másképp gondolkodtam róla.
Mennyire határozza meg a közönség elvárása, hogy mit csinálsz?
Van benne igazság, hogy amiért megszerettek, azt várják. Volt időszak, amikor tudatosan elfordultam ezektől a daloktól. Aztán rájöttem: ez egyfajta megállapodás a közönséggel. Nem lehet teljesen figyelmen kívül hagyni, amit ők várnak tőlem, amiért megszerettek. Ez egyensúly. Adni valamit abból, amit ismernek és közben megmutatni azt, ami benned most van.
Bereczki Zoltán
Volt olyan pont, amikor majdnem feladtad?
Igen. A főiskolán egyszer konkrétan kisétáltam. Másfél hétig nem mentem vissza. Aztán elmúlt a düh, és visszatértem. Mintha semmi nem történt volna. Szerintem ezek a törések szükségesek. A szervezet jelez és ha figyelsz, újra tudsz indulni.
Hogyan változott az életed apaként?
Az első gyermekemnél sokszor azt érzem, nem voltam eleget jelen. De ő egészen máshogy emlékszik, sokkal pozitívabban. A kisebbik gyereknél már tudatosabban vagyok jelen. Visszavettem a tempóból. Nem akarom „túlélni” az életet, inkább megélni.
Mennyire tudsz azonosulni a mai online világgal?
Elkerülni nem lehet, ezért természetesen használom. De én még abból a világból jövök, ahol a színpad egy külön tér volt. Ma a kulisszák mögé is betekintést várnak az emberek. Jelen vagyok, de a saját szabályaim szerint.
Bereczki Zoltán
Mi motivál most igazán?
Nem az, hogy megérezzem, merre fordul a világ, mint mondjuk Sebestyén Balázs vagy Majka. Ők nagyon jól ráéreznek a pillanatra. De engem nem ez érdekel. Én inkább hátrébb lépek, és azt nézem: mi van a jelenségek mögött. Mi mozgatja az embereket. Miért működik úgy a világ, ahogy.
Mit szeretnél, mi maradjon utánad?
Ez nem rajtam múlik. Nézd meg Michael Jackson példáját: minden generáció mást emel ki belőle. Engem nem az érdekel, hogy mire emlékeznek. Hanem az, hogy elmondtam-e azt, ami bennem volt. Nem a vihart akarom leírni. Hanem azt, ami mögötte van.
Fotó: Szalontai Zoltán
