A Hold Utca egy – minden szempontból fiatal – zenekar. Maga az együttes is csak bő egy éve alakult, és ti – Fábry Pál (ének, gitár), Darvas Máté (basszusgitár), Darvas Bence (dob, vokál) és Kiss Péter Márk (gitár, billentyű, vokál) – is a húszas éveitek elején jártok. Ehhez képest júniusban megjelent az első, Óriások vagyunk című albumotok, 11 saját számmal. Komoly tempót diktáltok!
Fábry Pál: Először is köszönjük, hogy itt lehetünk! Talán tényleg mondhatni, hogy egy induló zenekarhoz képest viszonylag hamar megjelentettük a nagylemezünket, de ez volt a koncepció az elejétől fogva. Szerettünk volna egy erős kezdést a zenekarnak, és reméljük a jövőben is tudjuk majd tartani az évi 1-2 album/ep megjelenést.
Kiss P. Márk: Igen, viszonylag fiatalok vagyunk, bár azért elég sok velünk egyidős zenekar munkálkodik a magyar zenei életben. Maga az albummegjelenés, illetve, ahogy fogalmaztál, a tempó mögött egyrészt az áll, hogy Potyi (Fábry Pál), aki a számok alapjait írja, nagyon termékeny, már amikor elkezdtük a zenekart is rengeteg félig megírt számkezdeménye volt. Másrészt pedig az, hogy mindannyiunknak volt már korábban zenekara, és a Hold Utcában a kezdetektől fogva megegyeztünk abban, hogy az elsődleges cél egy album elkészítése lesz. Azért döntöttünk így, mert nem szerettünk volna úgy koncertezni, hogy a közönség utána ne tudjon hazamenni, és meghallgatni jó minőségben a számainkat. Illetve, ha van egy ilyen konkrét célunk már a legelején, az nagyon össze tudja fogni a zenekart, és nem csak céltalanul zenélünk.
Az Óriások vagyunk című bemutatkozó albumotok úgy alkot egy kerek egészet, hogy közben sokféle stílusú számot tartalmaz: a gitárközpontú alter daloktól (Te nem, Partra vetett hal) kezdve a szerelmes táncdalon (Megnémultak az órák) át egészen az elektronikus zenei alapra felépített, keleties szaxofon témával dúsított, lefojtott diszkós refrénig (Repülőt hajtogatok), miközben az Inkább lennél megint veszélyben meg olyan, mintha 1994-ben valaki bekapcsolva hagyta volna a tévét és az MTV Unplugged szólna belőle. Tudatosan ilyen sokféle színt akartatok megmutatni magatokból az első lemezen?
F.P.: Próbáltuk valamennyire tágabb zenei világba helyezni a lemezt, mivel a számok témái és a szövegek egy egységes világot alkotnak.
K.P.M.: Nyilván az első album egy zenekar életében legtöbbször útkeresés is, ez nálunk is így volt, ettől függetlenül próbáljuk nem beskatulyázni magunkat egy zenei stílusba, hanem ha valaki hoz egy témát próbán, amiről úgy érezzük, hogy vállalható számunkra, akkor azt valószínűleg ki fogjuk dolgozni. A sokszínűséghez az is hozzátesz, hogy a zenekartagok más stílusok felé nyitottak, ezért mindenki bele tud tenni kicsit saját magából. Szerintem amúgy ez sok zenekarnál van így, de pontosan ez az, ami miatt érdekes zenék tudnak létrejönni.
F.P.: Illetve magunknak is próbáljuk azért izgalmassá tenni a zenéléssel eltöltött időt, és ehhez a legjobb út az, ha minden számhoz megpróbálunk egy kicsit másképp hozzányúlni. Valahol ennek az egész projektnek a célja is, hogy a kreatív energiáinkat szabadon engedhessük. A dalok egységessége úgyis tetten érhető abban, hogy a szövegeket egy ember írja és a kifejezésmód ezért általában hasonló.
K.P.M.: Emellett persze minden számkezdemény valahol azért diktálja, hogy kb milyen szám fog születni belőle, van amiben elfér a zúzás, van amit meg egy akusztikus gitárral kell egyedül elkezdeni. Talán a kezdeti formájától leginkább elrugaszkodott szám a Repülőt hajtogatok, de ott is a számnak a sötét hangulata miatt merült fel, hogy legyen elektronikus hangszerelésű.
A szöveg nagyon hangsúlyos a zenétekben. Kezdettől egyértelmű volt, hogy magyarul akartok számokat írni? Ez bizonyos szempontból nehezebb, mintha például angol nyelvűek lennének a dalaitok. A magyar szöveggel általában sokkal kritikusabb a közönség, nagyobbak az elvárások.
F.P.: Mivel Magyarországon születtem, és a magyar az anyanyelvem, ezért ez az a nyelv, amin keresztül a világot befogadom, értelmezem. Magyarul gondolkodom, magyarul álmodok, úgyhogy ha tényleg valami személyes dolgot szeretnék átadni a zenénkben, akkor nekem szóba sem jöhet más nyelv. Nyilván érdekes lenne angolul énekelni mondjuk, és nem lenne ezzel a világon semmi baj, sok magyar zenekart hallgatok, akiknek angol számaik vannak, de az az érzésem, hogy én sokkal felületesebben tudnám kifejezni magam angolul, mint magyarul, és ezért nekem soha nem is volt kérdés, hogy milyen nyelvű zenét szeretnék írni és játszani.
K.P.M.: Szerintem az is hozzátartozik ehhez, hogy nyilván az angol nyelvű számoknak van Magyarországon egyfajta egzotikuma, vagy akár azt is lehet mondani, hogy „menősége”. Az ok, ami miatt én is a kezdetektől fogva a magyar nyelvű számok mellett voltam, az az, hogy nekem személy szerint az angol nyelven énekelt szövegek,– mivel nem az anyanyelvemen szólalnak meg –, valahol egy instrumentálisabb szerepet töltenek be a zenében, és kevésbé figyelek akaratlanul is a szövegre. A mi zenénkben viszont nagyon fontos szerepet játszik a szöveg, és ezt a számokon belül nem úgy szeretnénk kezelni, mint egy plusz hangszert, hanem mint egy egyenrangú részét a zenének.
A lemezen közreműködnek vendéghangszerek is: hegedű, cselló és szaxofon. Ezek különleges árnyalatot adnak egy-egy számnak és finom zenei intelligenciára utalnak. Így adódik a kérdés, hogy iskolában tanultatok zenélni vagy autodidakta módon sajátítottátok el a hangszertudást?
F.P.: A hangszereinken játszani leginkább autodidakta módon tanultunk meg. Én magamtól tanultam gitározni, de már az elejétől fogva az volt a legfontosabb, hogy dalokat tudjak írni. Nem az volt a célom soha, hogy virtuóz legyek, hanem, hogy a szövegeimhez megfelelő akkordmeneteket tudjak írni. Emellett nem gondolom azt, hogy már célba értem volna, mai napig is próbálom folyamatosan fejleszteni a gitártudásomat. Gitározni Márk is magától tanult, de neki van korábbról zeneiskolai háttere, ami nagy segítség szokott lenni a hangszerelésben, illetve a kreativitásban. Máté amúgy eredetileg gitáros volt, és ebben a zenekarban erről váltott basszusgitárra, ami hallható is elég erősen a basszusszólamokon, amik gyakran szólisztikusak, viszont pont ettől érdekesek. Bence valamennyi ideig tanult dobolni tanárnál, illetve énektanárhoz is jár jelenleg.
K.P.M.: Szerintem a mi zenekarunkban nagyon jó összetétele van a tagoknak, mindenki hozzá tudja adni a saját részét a számokhoz. Ahogy Potyi is mondta, nála a gitározás inkább csak egy eszköz, és sokszor nagyon egyszerű akkordmenetek tudják szolgálni az adott számot, én inkább szeretek melodikusabb dolgokat játszani, illetve hangszerelni a számokat. A ritmusszekciónk tagjai pedig testvérek, szóval nekik a vérükben van az összejátszás. A vendégzenészeink úgy jöttek képbe, hogy amikor a számírásnak az utolsó fázisába értünk és gyakorlatilag már készen voltak a számok, akkor elkezdtünk azon gondolkozni, hogy vannak-e olyan dolgok, amiket a stúdióban pluszként hozzá tudnánk adni 1-2 számhoz, hogy kicsit színesebbé tegyük őket. Ekkor merült fel a vendégzenészek ötlete. A két szám, amibe vonósok kerültek, szinte adták magukat a stílusukból adodóan (Óriások vagyunk, Ki az aki vigyázna rám), ezeket a szólamokat többnyire én írtam meg előre, és aztán adtuk oda Micinek, aki a Képzelt város csellistája, illetve Retzler Zsófinak, aki Máté szaktársa.
A szaxofon pedig úgy jött, hogy van egy nagyon jó barátom, ( akkor még munkatársam) művésznevén Victor Jazz, aki egy nagyon tehetséges szaxofonos. Szintén az utolsó fázisban lehívtuk egy próbára, és írtam két számunkhoz szaxofon szólamokat, amik aztán egyáltalán nem működtek. Ezután teljesen improvizatív jelleggel kipróbáltunk két másik számot, és végül ezek lettek az albumon is (Megnémultak az órák, Repülőt hajtogatok). Ezekkel a szólamokkal próbáltunk úgy egyensúlyozni, hogy élőben kihagyhatóak legyenek a számokból, viszont ha a jövőben úgy alakul, hogy lesz egy nagyobb koncertünk, akkor akár előadhatjuk vendégzenészekkel is őket.
Az album borítója a városban lépkedő óriás sziluettjével tökéletesen illeszkedik a dalok hangulatához. A grafika Lou Kiss munkája, aki több befutott, fiatal bandának (pl. Ivan & The Parazol, Mongooz and the Magnet) is készített már album covert és plakátokat. Úgy tűnik, számotokra kiemelten fontos volt a zenei mondanivaló vizuális rétege is. Hogyan valósult meg ez az együttműködés?
K.P.M.: Lou-ra gyakorlatilag egy szabadúszó művészeket magába foglaló Facebook-csoportban találtunk rá, ugyanis ide írtam ki hogy keresünk egy grafikust az albumborítónk megtervezésére. Erre a felkeresésre nem meglepő módon rengeteg jelentkezés érkezett, 2 nap alatt körülbelül 50-en írtak ezzel kapcsolatban. Nyilván ezeket erősen meg kellett szűrni, és nagy részük nem volt aktuális számunkra. Végül 3 ember közül Lou-t választottuk a korábbi munkái, illetve az albumhoz készített első draft alapján. Igazából azon kívül, hogy egy-két fő motívumot leírtunk, illetve a dalszövegeket elküldtük neki, teljesen szabad kezet adtunk, mivel szerettük volna, ha ő is jól érzi magát munka közben, ebből kifolyólag az, hogy a borító tökéletesen illeszkedik a számok hangulatához, teljesen az ő érdeme, de mi is 100%-ig elégedettek vagyunk vele, én úgy gondolom, hogy minőségében, stílusában és üzenetében is egy tökéletes borítót kaptunk.
A zenélés mellett mindannyian dolgoztok vagy suliba jártok, sőt a dobosotok egy másik együttesben is zenél. Mikor jut időtök próbálni, új zenéket írni, összejárni?
K.P.M.: Ezt nem egyszerű megoldani néha, de szerencsére mindenki eléggé komolyan veszi a dolgot a zenekarból, és tud időt szakítani rá. Hetente egyszer próbálunk, akkor viszont elég hosszan, a napnak a nagy részét rászánjuk. Úgy tapasztaltuk meg, hogy így sokkal produktívabbak tudunk lenni, mint mondjuk heti két próbával, ahol az idő fele azzal megy el, hogy összerakjuk a cuccainkat, így viszont kényelmes tempóban tudunk zenélni, hosszabb szünetekkel.
F.P.: Igen, ahogy Márk is mondta, a hosszabb próbák hívei vagyunk, ilyenkor jobban ki tudjuk zárni a külvilágot, képesek vagyunk belefeledkezni a zenélésbe, szóval tényleg produktívabb, viszont a próbákon kívül nehezen tudunk időt szakítani egymásra, ezért a „szakmai” kapcsolataink mellet, a barátságunkra is ilyenkor tudunk időt fordítani. Persze ezen kívül néha elmegyünk koncertre, meg mondjuk tavaly nyaraltunk is egyet közösen, amit félig viccesen alkotótábornak hívtunk, de aztán írodott is ott egy szám, ami végül felkerült az albumra (Megnémultak az órák). Reméljük, ilyen programra idén is sor kerül.
Facebook-oldalatok van, menedzseretek nincs. Mennyit foglalkoztok az önmarketinggel? Egyáltalán kell ezzel foglalkozni?
F.P.: Menedzserünk van, igaz, hogy nem zenekaron kívüli ember, hanem zenekartag. Általában Márk végzi az ilyen jellegű feladatokat.
K.P.M.: Igen a zenekarnak ezzel a részével többnyire én foglalkozok, amit egyébként nem bánok egyáltalán, mert mindig is szerettem szervezkedni, sőt lehet, hogy ez furán hangzik, de imádok Excel-táblázatokat csinálni, erről a többi tag is tudna mesélni. Mivel ez az első ilyen komolyságú projektem, ezért én is út közben tanulom a dolgokat, de mindenképp fontosnak tartom a zenekar marketingjét. A mai világban olyan szintű információ önt el mindenkit, hogy nagyon toppon kell lennie egy zenekarnak ilyen téren is, hogy megragadja ismeretlen emberek figyelmét. Nyilván a zenénk a legfontosabb, de ahhoz, hogy ez eljusson másokhoz, fontos jelen lenni a közösségi médiákban, illetve hirdetni is a zenekart. Bár még emellett is azt tartom, hogy a jó koncertek, a megfelelő közönség előtt nagyobbat dobhatnak a zenekaron, mint egy Facebook-hirdetés mondjuk.
Most csak élvezitek, hogy kijött az első lemez, vagy máris új dalokon töritek a fejeteket? Van olyan, amit biztosan máshogy fogtok csinálni a következő albumnál?
F.P.: Az új számokat folyamatosan írjuk, amikor véglegesítettük a lemezre kerülő számok listáját, voltak olyan számok, amik végül nem kerültek fel, de mégis félreraktuk őket. És voltak félkész számok, amiket nem sikerült időben befejezni a lemezfelvételre, de azóta dolgoztunk rajtuk, illetve voltak még teljesen kidolgozatlan ötletek, amikkel szintén kezdeni fogunk valami a jövőben. Egyébként pont a napokban próbáltam újra belemerülni a dalszerzésbe, ami egyelőre még elég nehéz, mert úgy érzem, hogy az az időszak, amit ez az album jelent, még nem ért véget. Ahhoz, hogy lezáruljon, és belevághassunk valami újba, még kelleni fog pár koncert. Egyébként nagyon várom, hogy ez megtörténjen, mert nagyon szeretek próbálni, és koncertezni is, de legalább ilyen fontos számomra az introvertáltabb, csöndes légkörben történő, elmélyült alkotás is.
K.P.M.: Az új számok folyamatosan készülnek, nem álltunk le egy pillanatra sem az album után, már a lemezbemutató koncertünkön is fogunk olyan számokat is játszani, amik nem voltak az albumon. Tényleg rengeteg félretett, kidolgozatlan számunk van, de ezekből folyamatosan válogatni kell. Ezt jól mutatja az is, hogy már Óriások vagyunk-ra is legalább annyi szám nem került rá, mint amennyi igen. Emellett még azt is számba kell vennünk, hogy ahogy egyre jobban összeszokik a zenekar, egyre jobb számokat tudunk írni, és például van egy számunk, amit a legelsőként dolgoztunk ki együtt, tavaly nyár elején, aztán egy csomó ideig nem is játszottuk, most viszont újra elővettük, újracsináltuk, és ez is hallható lesz a koncerten. Ez a szám egyelőre A farkas és a nyúl címet viseli.
Rengeteget tanultunk amúgy ebből az első albumból, fontos dolog azért egy zenekar életében az első lemez, és mivel sok ideig foglalkoztunk a számok megírásával, nagyon szerettük volna minél előbb kiadni a lemezt, és így kicsit egy idővel való versenyfutásba keveredtünk, ami nem volt túl jó, szóval a következő megjelenésünkre szeretnénk kicsit lazább tempót hagyni magunknak.
Elmentetek már a Hold Utcába?
F.P.: Igen, igen, elnéztünk a Hold Utcába miután már ez volt a nevünk. Én még életemben nem voltam ott korábban, vagy legalábbis ha esetleg mégis arrafele jártam, soha sem tudatosult, hogy éppen a Hold utcában járok. Talán nem is az a fontos, hogy van ilyen utcanév a valóságban is – bár egyébként szórakoztató ténynek tartom -, hanem inkább az, hogy milyen asszociációkat indíthatnak be ezek a szavak. Mikor leokéztam a nevet, fogalmam sem volt, hogy számomra mit jelent, utólag viszont az az elképzelésem, hogy van benne emberi és emberen túli tartalom is, a hold messze van, fent, és egy kozmikus szimbólum, míg az utcák a talpunk alatt. A közelség és a távolság így számomra egyszerre van benne ebben a névben, így utólag nagyon örülök, hogy végül a Hold Utca névre hallgat a zenekarunk.
K.P.M.: Ez az egész névválasztás dolog számunkra elég nagy kihívás volt egyébként, de szerintem ezzel nem vagyunk egyedül, legalábbis nekem nem volt még olyan zenekarom, ahol ez könnyen ment volna. Sok alternatíva volt, mindenképp magyar nevet szerettünk volna, aztán végül a Máté dobta be ezt az ötletet, ami mindenkinek tetszett, és végül a stúdióba vonulás első napján állapodtunk meg ebben a névben. Vicces sztori még amúgy, hogy sikerült Instagramon a @HoldUtca nevet megszerezni, ami tök jó, viszont a Hold utcában van egy Gourmet piac, és elég sok turista szokta megjelölni a zenekarunkat a kajájukat ábrázoló képeiken.
Ha lehetne egy kívánságotok a zenekarral kapcsolatban, mi lenne az?
F.P.: Az lenne hogy minél tovább létezzen a zenekar, legyen közönsége, és képes legyen arra, hogy időnként újjászülessen. Szeretnék egy hosszú periódust eltölteni a zenekarral úgy, hogy nem fásulunk bele egyáltalán, és újabb és újabb dolgokat csinálhatunk. Ez az, ami most leginkább előttem van, és ami úgy érzem, hogy boldoggá tenne a zenélés kapcsán.
K.P.M.: Számomra nagyon fontos ez a zenekar, és most érzem először igazán úgy, hogy ebből akár lehet is valami. Nyilván a zenélést egy kicsit önző okokból is csinálom, mivel teljesen egyedi érzés a színpadon állni, és elfelejteni a hétköznapok gondjait, szóval mindenképp szeretném ezt minél tovább csinálni. De hogyha kicsit konkrétabb dologra gondolok, akkor ha elképzelem magunkat sikeres zenekarként, akkor mindig egy teltházas Budapest Parkot képzelek el. Nyilván ez bőven a jövőben van, így az első lemezbemutatónk előtt, de azért szép jövőkép.
A Hold Utca lemezbemutató koncertje július 28-án lesz a Hunnia Bisztróban.
Fotók: Szabó Saci, Szabó Dániel
