Felejthetetlen pillanatok (második rész)

2012. január 18. |

Mindannyiunk életében vannak megható, megrázó, sorsfordító események és emlékezetes pillanatok, amelyek megváltozatták az életünket, vagy amelyek után másképpen kezdtünk el gondolkodni. Öt olyan nőt kértünk meg, hogy meséljenek a feledhetetlen pillanataikról, akik nekünk és az olvasóinknak is különösen fontosak. A sorozat második részében Palya Bea énekesnő mesél az ő felejthetetlen pillanatáról.

Ájgát szonsájn oni klári déj… ezt énekelgettem az iskolából hazafelé jövet, az útszéli csipkebogyót már megcsípte a dér. Miközben a tüskés ágakat hajlítgattam magam felé, azon gondolkodtam, mit jelenthet ez a sor. Nem volt világos, de én a közepénél mindig a Klári nénire gondoltam, aki az utcánkban lakott. Meg azt is tudtam, hogy a szonsájn az napsütés, hasonlít az oroszra, énekeltük pusszik dá búgyet szonce, na, hát ezt mondom, szon-szon, csak más a vége, de nagyra vannak magukkal ezek a világnyelvek, hogy ők milyen különlegesek.  Közben azért mind hogy hasonlít egymásra, mondtam én a New York-i Central Parkban is, miközben néztem a nagy házakat, hogy jé, hát ilyen épületet már láttam, Moszkvában a Lomonoszov Egyetem, na, az pont így néz ki, mit kell itt háborúzni, versenyezni az első Hold-léptekért?

Adják a Moonwalkert az aszódi moziban, a népi táncos lányok közt futótűzként terjed a hír. Megyünk, megnézzük, másnap próbálgatjuk a figurákat az öltözőben a gyereklagzis előadás előtt. Mert jó dolog a népi tánc is, na de hát ahogy ő csiszatolja a lábát, fehér kesztyűs kezével fogja a kalapját, na az, meg ahogy a fejét hirtelen mozdulattal le-föl rántja, hármat pördül sebesen, villan a rövid nadrágszár alatt a gyémántzokni, repül a kalap, sikít-visít a tömeg.

Á, mondom a lányoknak, tuti mágnes van a cipőjében, amúgy nem tudna úgy előrehajolni majdnem a földig a Smooth Criminalban sem.

Palya Bea

There comes a time, when we heed a certain call, na, itt már jobban tudok angolul. Mikor először látom a videoklipet, a tévé képernyője elé tapadok, a refrénnél sírok, We are the world, we are the children… Jackson számaira táncolok reggelente, és nézem a korai felvételeit, kis fekete gyerekként úgy táncol, úgy énekel, hogy a napra lehet nézni (szonsájn), de őrá meg kell nézni, mert nem lehet nem. Úgy akarok énekelni és táncolni, ahogyan ő.

Később megnézem az összes filmet a gyermekmolesztálással kapcsolatban. Azt gondolom, hát ez hülyeség, nincs itt semmiféle molesztálás, egyszerűen túl sikeres, ennyit már nem bír el a köz, kell valami, amivel leszedik. Később megnézem azt is a YouTube-on, ahogy James Brown fölhívja a tömegből a színpadra egy koncertjén, I love you, ezt énekelgeti, összevissza díszítgeti, csavarintja a dallamot, aztán kiperdül a mikrofon mellől, a lábát is összevissza csavarintja, követhetetlen.
Te, figyelj már, meghalt a Michael Jackson.

Még több Blog

Megjelent az októberi Marie Claire go green

Megjelent az októberi Marie Claire