Tying-tyü, avagy a jótékony kultúrsokk

2012. július 23. |

Édes-savanyú csirke helyett végre hamisítatlan kínai, avagy színháztörténeti előadás a Magyar Állami Operaházban.

Nem hiszek a véletlenekben: épp a Marie Claire júniusi számában készítettem interjút Váradi Vikivel, aki előkelő helyezést ért el egy kínai tehetségkutató-műveltségi vetélkedőn, és most saját műsora van az egyik kínai tévécsatornán. Operarajongóként Viki varázslatos történetének legérdekesebb mozzanata számomra az volt, amikor a vetélkedő egyik részében pekingi operát kellett előadnia versenytársaival. Operát énekeltetni hétköznapi emberekkel eleve alattomos tett volna egy verseny szervezőitől – ám a pekingi opera még ennek is a hatványra emelt változata. Magyar ember még sohasem láthatott élőben pekingi operát, hacsak nem zarándokolt el érte Kínába, így én is csak videófoszlányokra és a szakirodalomra hagyatkozhattam. Egészen júliusig – pár napja ugyanis végre én is átélhettem ennek a különös és izgalmas műfajnak a csodáját a Magyar Állami Operaházban.


A pekingi jelző az opera előtt nem csupán olyasmit jelöl, mint, mondjuk, a verista kifejezés Puccini műveinek esetében: a pekingi opera külön műfaj, és talán nem is a legszerencsésebb operának titulálni. A több ezer éves hagyományokkal rendelkező műfaj egészen sajátos rendszer szerint épül fel: jelentősége van minden egyes hangnak, hangsúlynak és mozdulatnak, de még a jelmezek is szigorú rendszer szerint készülnek, hogy a néző azonnal átláthassa, ki kivel van a színpadon. A karakterek, hasonlatosan a commedia dell’arte szereplőihez, állandóak. Az énekes részek mellett európai fül számára idegen hangzású, jellegzetes énekbeszéddel kommunikálnak a szereplők, és persze a zenekari árokban lévő hangszerek közül csak néhány az, ami ismerős lehet számunkra. Érthető módon be voltam hát sózva, amikor sikerült jegyet szereznem a Pekingi Operaház Vörös szikla című vendégjátékára.
Kicsit beleástam magam a témába, és ismerőseimet már napokkal az előadás előtt sokkoltam néhány videóval – gyorsan kiderült, hogy nem fogunk csapatosan vonulni az Operába, csak a legbátrabb barátnőmre számíthatok. Olyan ritkán van az embernek lehetősége ilyesfajta történelmi pillanatokat átélni (sohasem volt még látható pekingi opera Magyarországon vagy a környező országokban), hogy teljesen bezsongtunk, kinyomtatott szinopszissal érkeztünk, és úgy vártuk az előadás kezdetét, mint két tinilány az első randevút. Rudolf Péter konferálta fel a társulatot, és adott néhány meglehetősen hasznos támpontot a mű megértését elősegítendő. A közönség lelkesen ízlelgette a pekingi opera kínai elnevezését (tying-tyü), és a tapsrendre vonatkozó instrukciókat – szerencsére számos kínai vendég is helyet foglalt a nézőtéren, és segítettek abban, mikor és hogyan kell tetszést nyilvánítani. (Néha nem könnyű: a tapsnak és a bravózásnak szinte minden nagy operaházban saját hagyományai vannak a világon. A Scalában például tilos áriát ismételni, akármekkora is az őrjöngés a nézőtéren.)

Nos, a kínai zene nagyjából olyan hatással van még a legedzettebb európai fülre is, mintha, mondjuk, nagymamámnak Skrillexet játszanék. Ismeretlen harmóniák, disszonancia, fél- és negyedhangok, glissandók (amikor csúsztatva érik el az énekesek vagy zenészek egyik hangról a másikat) – és sokkolóan hangos ütősök. Érdekes, hogy az egyezményes mozdulatok közül néhány minden nehézség nélkül felismerhető (például a remegést, a félelmet kézrezegtetéssel demonstrálták), mások viszont tökéletes talányok maradnak a számunkra.

A tekintélyes díszletek és a jelmezek felfoghatatlan részletgazdagsága volt a legkevésbé meglepő, a New York-i Metropolitan Operában jelenleg is futó, Zeffirelli által rendezett Turandot kosztümjei szinte tökéletesen hűek a kínai viseletekhez. A csatajeleneteket azonban nem aprózzák el Pekingben: az énekesen különféle (kardos és botos) vívási technikákat mutattak be elképesztő akrobatikus elemekkel, az ember néha nem tudta, hogy kapkodja a fejét, hogy végig tudjon követni egy mozdulatsort. Ezért van az, hogy aki pekingiopera-színész szeretne lenni, annak nem csupán a különös énektechnikát kell elsajátítania, hanem kiváló táncosnak és akrobatának is kell lennie, így kiskorától ennek a célnak rendeli alá mindennapjait.
A hat rövid felvonásból álló darab története A három királyság című könyvből, egy XIV. századi (!) kalandfüzérből származik: a két kisebb királyság egyesült erővel legyőzi Cao Cao, a megalomán harmadik király grandiózus hadseregét – felfoghatatlan módon százezrek vesztek csoda a Vörös Szikla előtt lezajlott csatában. A győztesek, természetesen, örülnek a diadalnak és ünnepséghez készülődnek – meglepő módon azonban az opera nem ezzel fejeződik be. Csinnadratta helyett azt látjuk, ahogy az egyik főszereplő bort áldoz a Jangce folyónak, a harcban elesettek lelkéért. Hát nem gyönyörű ez a furcsa-ellentmondásos lezárás? Épp olyan disszonáns, mint az opera hangzása maga. Édes-keserű – majdnem, mint a csirke a büfében. Csak ez tényleg hamisítatlan kínai.
Szöveg: Csepelyi Adrienn

A képek forrása: Grace China Tours, NCPA

Még több Blog

Indul az 1 óra jóga Johannával Facebook-oldalunkon ingyenes jóga

Indul az 1 óra jóga Johannával Facebook-oldalunkon

Megjelent a decemberi Marie Claire címlap

Megjelent a decemberi Marie Claire

Megjelent a novemberi Marie Claire! beauty extra

Megjelent a novemberi Marie Claire!