Marie Claire Art by HER: képekre álmodott valóság

A Marie Claire számára kiemelten fontos a női művészek támogatása, így az Art by HER  kampánya (HER: having everything revealed) is tehetséges női alkotókra fókuszál. A sorozat célja, hogy teret adjon azoknak a nőknek, akik újszerű és inspiráló műveikkel gazdagítják a művészeti világot, művészetükön keresztül pedig megmutatják egyedi hangjukat és kreatív látásmódjukat. Art by HER nemcsak a figyelemre méltó művészeket hozza közelebb az olvasókhoz, hanem inspirációként is szolgál – a női alkotók friss és egyedi perspektívájából bepillantást enged a magyar művészeti piac aktualitásaiba, annak jelenét és jövőjét formáló trendjeibe.

Képekre álmodott valóság panelbeszélgetés

Robitz Anikó fotóművésszel, Tihanyi Anna fotóművésszel és Jenei Anna festőművésszel
A beszélgetést vezeti: Kránicz Dorottya szerkesztő-újságíró

október 18. (péntek) 17 óra Art Market Budapest
Budapest, Millenáris Nagycsarnok (B épület)
Javasolt érkezési idő: 16:30
Jegyár: 4000 ft
Regisztráció és jegyvásárlás: marieclaire@centralmediacsoport.hu

Idén október 17–20. között rendezik meg az Art Market Budapest nemzetközi kortárs képzőművészeti vásárt, amely a befutott alkotók mellett fiatal, feltörekvő tehetségek számára is bemutatkozási lehetőséget kínál. A kiállítók közül három olyan művészt kérdeztünk, akiknek szokatlan és izgalmas látásmódja lenyűgöz bennünket.

ROBITZ ANIKÓ, fotóművész: „A fotózás nálam belső kényszer”

Főként fekete-fehér képei vannak, mostanában nyit óvatosan a színek felé. Az elmúlt közel két évtizedben épületeket fényképezett, néhány éve engedte be a növényeket és az állatokat is a kamerája elé. „Még a végén embereket is fogok fotózni…” – tűnődik, ahogy nézegetjük az otthona falát díszítő munkáit.

Szeretsz együtt élni a képeiddel?

Igen. Az első lakásomban üresek voltak a falak. Akkor kezdtem el a fotózást, meglett az első kiállításom, utána hazajöttek a képek, és azokat valahova tenni kellett. Aztán elindult a cserebere a művész kollégákkal, tőlük is őrzök munkákat.

Mióta fotózol?

Későn kezdtem, huszonhét-huszonnyolc éves voltam. Addig kerestem a helyem. Aztán megismertem egy csomó képzőművészt és iparművészt, és éreztem, hogy én is ilyesmivel szeretnék foglalkozni. Már kisgyerekkorom óta megragadtak a fejemben képek: családi polaroidok, divatmagazinok fotói. Úgyhogy megpróbáltam a fényképezést.

Egyből érezted, hogy ez lesz a te utad?

Nem, sőt. Azt éreztem, hogy ez nem megy nekem. Aztán egyszer kaptunk egy olyan feladatot a fotóssuliban, hogy textúrákat, anyagszerűségeket keressünk témának. Megtaláltam a városban a betont, az épületeket az árnyékokkal, a vezetékekkel, és elkezdtem ezeket képekbe komponálni. Mindig meghagyom a képeken a „hibákat”: a falak repedéseit, a malterfoltokat vagy az esőcseppeket, mert ezek jelentik a kapcsot a valósághoz.

Ennek lassan húsz éve. Hogyan változtak a témáid, technikáid azóta?

Három éve újra elkezdtem filmre fényképezni, berendeztem egy sötétkamrát, és magam hívom elő a filmeket, nagyítom a képeket. Az újabb munkáim a prekolumbián – közép- és dél-amerikai ősi – kultúrákkal foglalkoznak, különösen a maják érdekelnek. Idén voltam Peruban és Bolíviában, most Mexikóba készülök. Újabban növényeket is fotózok, de ezeknek is inkább a struktúrája, a geometriája érdekel.

Ezt a buja világot sem akarod színesben megörökíteni?

Lucien Hervénél olvastam, hogy azért nem színesben fényképezi az épületeket, mert a színek elvonnák a figyelmet. Ez szerintem is sok esetben igaz. Az újabb képeim különösen sötétek, feketék. De nem azért, hogy nyomasztó vagy félelmetes hangulatot keltsek, hanem egyszerűen így izgalmasak.

Milyen a laborban dolgozni?

Olyankor a teljes napot erre szánom, mert amíg kész nincs az adott fotó, nem lehet abbahagyni. Minden mozdulat pontosságot kíván, hogyan teszed be a képet a vegyszerbe, mikor szeded ki. Ez az egyetlen dolog, amihez van türelmem. Nem leszek ideges, nem esek kétségbe, ha valami nem úgy sikerül. Ha kell, újrakezdem.

Ez egy magányos munka?

Abszolút. A laborban lenni fizikailag is egy bezárkózott helyzet. Nincs légkondi, és az elmúlt nyarakon előfordult, hogy harminc fokban dolgoztam odabent. A vegyszerek húsz fokra vannak optimalizálva, úgyhogy elkezdett minden máshogy működni. Végül olyasmik is történtek a képeken, amiket nem tudnék megismételni, de a szerencsés véletlennek köszönhetően jó dolgok születtek. Munka közben az ember elfelejt enni, inni, semmi másra nem figyel, csak erre. De én ezt élvezem.

És a kiállítás-megnyitóidon hogy érzed magad?

Olyankor nagyon jólesik a figyelem. Kell is. Azért nem lehet minden napot egyedül tölteni.

Milyen a közönség viszonya a fotó műfajához? Kevésbé tartanak tőle, mint mondjuk egy kortárs festménytől?

Talán igen, mert mindenkinek van dolga fényképekkel, maga is készít, illetve van egy halom családi képe. De ez azért a fotótól is függ. Az én képeimre például szokták mondani, hogy festményszerűek, és valahol a fotó- és képzőművészet határán lebegnek, emiatt lehet, hogy nehezebb hozzájuk kapcsolódni. De aki rászán pár másodpercet, és próbálja kicsit megfejteni, akkor azért már könnyebben megy.

A fotóiddal törekszel valamilyen hatás kiváltására? Egyáltalán gondolkozol azon, hogy mit fognak jelenteni a közönségnek, vagy egyszerűen csak csinálod?

Szerintem nem érdemes ezen agyalni, mert vagy megtalálja a kép a közönségét, és a közönség ezt a fajta fotográfiát, vagy nem. Nálam a fotózás belső kényszer, mert mi a francot csinálnék, ha nem ezt. Ha nem mutathatnám meg a képeimet kiállításon, valószínűleg akkor is ezt csinálnám.

Hol találunk meg az Art Marketen?

Nagyjából tizenöt éve a ljubljanai Photon Galériával dolgozom, amelynek van egy bécsi egysége is, a Photon Vienna – most ez utóbbi égisze alatt kaptam egy önálló standot. Javarészt fekete-fehér fotóim lesznek kint, de készülök három nagy méretű plexiképpel is, ahol már színek is feltűnnek.

TIHANYI ANNA,  fotóművész: „Engem a szürreál izgat”

Nyúlfejű járókelők New York utcáin, Roy Lichtenstein-féle képregénykockák valódi emberekkel, a női létezés körforgása álomképekben. Bármi legyen is a téma, Tihanyi Anna filmszerű, megrendezett fotókon tárja elénk.

A képeid láttán felmerül a kérdés, miért nem lettél te filmrendező.

Vagy inkább operatőr. Az operatőr gondolkozik mozgásban, én viszont úgy nem tudok, engem a kimerevített pillanatok érdekelnek. Egy pici momentum a nagy egész történetben. Mondhatjuk, hogy „fotórendező” vagyok, de még az is lehet, hogy egyszer megpróbálkozom a filmrendezéssel is. A film mindig is fontos volt az életemben, tetszik a megrendezett, paralel világ. A gimit ellógtam, mert állandóan a moziban voltam. Az egyetemen kommunikáció szakra jártam, de láttam egy Diane Arbus-kiállítást Amerikában, ami után elhatároztam, hogy beiratkozom egy fotósiskolába is. Ő ugyan streetfotókon keresztül, de nagyon bizarr, nyomasztó helyzeteket mutatott be, elég deviáns karakterekkel. Ez tetszett meg borzasztóan.

A film pedig megmaradt inspirációs forrásnak?

Igen, főleg az ötvenes-hatvanas évek filmjeit szeretem, Fellini, Godard és Hitchcock nagy kedvenceim. De a régi Disney-filmeket is kedvelem, és az Óz, a nagy varázslót, a meséket.

Te nem az a fotós vagy, aki csak úgy elkap egy kínálkozó pillanatot, a képeidet komolyan megkonstruálod. Hogy néz ki nálad a munkafolyamat?

Nem tudom pontosan meghatározni, mikor indul el. Van egy dolog, ami feszít, és nem tudok vele mit kezdeni. Ilyenkor elkezdek írni, referenciákat gyűjteni, vizuális asszociációkat keresni. Moodboardot készítek, fölépítem, hogy mit szeretnék látni: általában olyasmit, ami elemelkedik a mai kortól és a realitástól, engem a mágikus realizmus és a szürreál izgat. Aztán rendes gyártási folyamat következik, mint egy filmnél: helyszínt kell keresni vagy építeni, meg kell találni a megfelelő karaktert, a ruhát, a kellékeket. Tulajdonképpen a fotózás a legkisebb része a folyamatnak. A tíz képből álló berlini sorozatot például egy évig készítettem elő. Az általam megálmodott és létre­hozott szituáció bármennyire is irreális, tulajdonképpen megtörtént, hiszen lefotóztam. Számomra fontos tényleg megkreálni ezeket a kis valóságokat.

Meghatározó témád a nőiség és a női létezés különböző aspektusai. Ez személyes ügy, vagy pont hogy a világra reflektálsz?

Ez a téma egyszerűen azért jött, mert nővé értem − ezt vizsgálom és próbálom megérteni. Azzal dolgozom a fotóimon, ami velem történik, minden képem valamilyen személyes tapasztaláson vagy élményen alapszik. Bár a saját kérdéseimmel foglalkozom, a nőiség nem egy szeparált dolog bennem, hanem inkább univerzális kapcsolódási pont.

Egyszer azt nyilatkoztad, hogy nagyrészt terápiás céllal fotózol. Ez mit jelent?

Folyamatosan merítek az életből, az emberi interakcióból, sokat analizálom magam. Ahogy a mindenféle csalódásaimat igyekeztem feldolgozni, kirajzolódott egy csomó olyan szituáció, amelyek a különböző szerepeimet pendítették meg. Azt éreztem, hogy ezeken esett csorba. Az egyéni tapasztalataimból eljutottam egy általános megfogalmazásig, és a női psziché tizenkét „karakterét” építettem föl. Lassan tíz éve dolgozom ezen a projekten, és eddig két karakter fotóanyaga készült el, az egyik Farkas Éva plus size modell, a másik Törőcsik Franciska színész közreműködésével. Az első fotósorozat a női testhez való negatív viszonyt ábrázolja, a második pedig egy olyan nőről szól, aki elveszti a realitással való kapcsolatát, egyfajta őrület, mánia jellemzi. Jelenleg támogatót keresek, aki a többi karakter gyártása mögé be tudna állni.

Milyen technikával dolgozol?

A berlini sorozatot digitálisan csináltam, de nemrég visszatértem az analógra. Most középformátumra dolgozom. Nem könnyíti meg a munkámat, és a nyersanyag is drágább, de a részletgazdagabb végeredmény, az anyagiság sokat ad a vizuális élményhez.

Milyen képeket láthatunk tőled az Art Marketen?

A Berlin bhf. sorozatból lesznek kint képeim a Brody House standján. Ezzel párhuzamosan fut egy kiállításom a P18 pop up galériában, amely a különböző női aspektusokat vizsgálja a korábbi munkáimban, és amelyet meghosszabbítottunk az Art Market idejére. Október 20-án az Art Market kísérőprogramjaként még egy utolsó tárlatvezetést is tartok ott.

JENEI ANITA, festőművész: „Kell a lelki béke, hogy alkotni tudjak”

Belgrádi születésű lány, a Pécsi Tudományegyetemen végzett festészet szakon, most képzőművészeti tanárnak tanul. Akrilfestékkel készíti absztrakt képeit, szemkápráztató geometrikus formái illuzórikus világokba visznek.

Mindig tudtad, hogy festőművész szeretnél lenni?

Gyerekkoromban arról álmodoztam, hogy tanyán fogok élni, lovakat tartok, virágokat termesztek, ikebanákat készítek. Akkor is valamilyen művészeti dolog járt a fejemben, de egybekötve a vidéki élettel és az állatszeretettel. Anyukám navigált afelé, hogy képzőművészeti középiskolába menjek, de annak is csak az utolsó évében rajzolódott ki, hogy festőművész leszek. Ezt jól kiegészítheti a tanári pálya, a tanítás mellett is lesz időm festeni, nem szeretném soha abbahagyni.

Hogy születik egy-egy képed?

Az ihlet bármikor megtalál. Például a buszon ülök, és meglátok egy színkombinációt, ami nagyon tetszik. Engem ennyi is motivál. Miközben egy képet festek, már a következőn gondolkodom, hogy mit fogok majd másképp csinálni. Van, hogy reggeltől estig, evés nélkül festek, annyira bele tudok mélyülni. De az is előfordul, hogy alig tudom rászánni magam a munkára, mert könnyen átveszem a körülöttem lévő emberek gondját-baját, és ez annyira megterhel lelkileg, hogy nem tudok nekiállni egy képnek. Én azon művészek közé tartozom, akiknek kell a lelki béke és a nyugalom, hogy alkotni tudjanak.

Az egyik Instagram-videódban láttam, hogy zenét szoktál hallgatni festés közben. Általában mi szól a füledben?

A stílus mindig változó, a kedvemtől függ. A kemény technótól a lágy zongoraszóig bármi előfordulhat, de akár podcastek vagy filmsorozatok is. Pörögnek a végtelen évadszámú sorozatok részei, és csak hallgatom. Ez azért fontos, mert nem szeretem a hangját annak, ahogy dolgozom. Maszkolószalagot használok, aminek van egy sercegő-súrlódó hangja, ez idegesít, és muszáj valamivel elnyomni. Ez egy nagyon monoton munka. Sokszor a művésztársaimtól is megkapom, hogy „Anita, nem értem, te ezt hogy tudod csinálni, nekem biztos nem lenne ehhez türelmem!”. Ezért is kell hozzá a zene.

A festményeid rendkívül aprólékosan, szekvenciaszerűen épülnek fel. Elkap a flow-érzés, miközben készíted őket?

Igen, el kell hogy kapjon. Ilyenkor hiába jönnek oda megkérdezni, hogy vagyok, annyit se tudok rá mondani, hogy jól, annyira fókuszálok.

Mindig nagy méretű képeket készítesz?

Mostanában a kisebbek felé húz a szívem, aminek az az egyszerű oka, hogy fáj a hátam. Úgy dolgozom, hogy vízszintbe helyezem a vásznat, és ráhajolva festek, ami hosszú távon megterhelő. Százötven centis méretnél nagyobbat már nem bírok festeni.

Victor Vasarelyt szokták említeni a munkáiddal kapcsolatban. Kik hatnak még rád inspirálóan?

Például Molnár Vera. Nüansznyi elmozdulásokkal játszott a vásznon, amelyek véletlennek hatnak, de valójában nagyon is tudatosak. Bullás József a színek tekintetében inspirál. De általában nem nézegetek absztrakt művészeket, a saját utamat igyekszem járni. Az a célom, hogy amikor valaki ránéz a képeimre, egy kicsit elbizonytalanodjon, vajon tényleg két lábbal áll-e a földön. Ne legyen rögtön egyértelmű, mi van elöl, mi hátul, hogyan is működnek ezek a formák.

Olvastam, hogy időnként megálmodod a képeidet.

Az egyetem első évében volt ez gyakori, valójában innen gyökerezik az egész festészetem, hogy álmomban megjelent egy vízmotívum, egy híd és egy út. Ebből indultak az első, leegyszerűsített formavilágok, ebből nőtte ki magát mindaz, ahol most tartok. A mai napig álmodom, ilyenkor azt látom magam előtt, hogy körülbelül milyen lesz egy elkészült munka. Nem emlékszem rá rögtön, amikor felkelek, hanem sokkal később villan be, látomásszerűen, mondjuk, egy szakmódszertanórán, miközben a tanárt hallgatom. Hirtelen megtörténik, mint egy villámcsapás, és akkor gyorsan leszkeccselem abba a füzetbe, ami éppen előttem van.

Milyen munkákat viszel az Art Marketre?

Ez lesz a második év, amikor kiállítok, ezúttal is a Zsdrál Galéria standján. Az utóbbi időben szürkével dolgoztam, de most színes képekkel készülök. Nem lövöm le a poént, milyen színt kell keresni, de szerintem könnyű lesz kiszúrni.

Szerző: Fehérváry-Ménes Anna