A kezdetben botrányzenekarnak titulált csapat új lemeze mondanivalójában a hőskor szókimondását idézi, hangzásában viszont egyedülállóan friss anyag. Tóth Szabi lassan tizenöt éve tartja össze a Sugarloafot.
Egyszerűen nem akartunk beállni a mesterségesen összehozott fiúcsapatok sorába. A meztelenség viszont csak egyike volt a polgárpukkasztás eszközeinek – ez azóta leginkább a szövegeinkben jelenik meg. Jellemzően ironikus, sorok között olvasós, társadalomkritikai élű számokat írunk.
A kezdetek óta jó néhány stílus felé elkalandoztatok – hol tartotok most?
Klasszikus rockzenekarként indultunk, de játszottunk reggae-t, sőt skát is, végül a poposabb hangzásnál maradtunk. A hamarosan megjelenő albumunk hangszerelésében hoz újat, hatásában az élő zenéhez közelít. Hangnemében viszont szokás szerint vegyes, hol lírai, hol szarkasztikus – éppen ettől kerek.
Jön a turné, hogyan készültök?
Mániákus aprólékossággal. Egyes koncertelemeket szinte körzővel-vonalzóval szerkesztünk. Sokat elemezzük a fellépéseinket, törekszünk a tökéletesebb színpadképre, fénytechnikára és összhangra. Az élő zene így üt igazán.
Ti különösen nagy hangsúlyt fektettek arra, hogy népszerűsítsétek az élő zenét.
A tehetségkutatók által kitermelt sztárokat belekényszerítik abba, hogy élő zene helyett megbízható, előrecsomagolt műsort adjanak – csakhogy ez a közönség igényeire is visszahat. A „haknival” más baj is van: egy koncerten az első két sor mindig tombol, nekünk viszont azokat kell megfognunk, akik karba tett kézzel állnak a középmezőnyben, és azt várják, hogy meglepjük őket – playbackkel ez nem megy.
Nem szélmalomharc ez?
Nem. A közönséget kell ráébresztenünk erre, és itt elsősorban a mostani fiatalokra gondolok – jó lenne, ha számukra újra az élő zene lenne a természetes. Készülünk egy programra: általános és középiskolákban tartanánk rendhagyó zeneórákat közös zenéléssel, hogy megérezzék a hangszeres zene erejét. És hogy a fiúk rájöjjenek, gitárral sokkal egyszerűbb csajozni.
Forgattok egy dokumentumfilmet. Rajongói mozi lesz?
A legkevésbé sem. Nem arra megy ki a játék, hogy adrenalinnal teli hangulatképeken ünnepeltessük magunkat, hanem hogy rámutassunk arra, mennyi őrületet, feszültséget, örömöt vagy áldozatot igényel minden egyes fellépés. Az operatőr lassan egy éve követi a zenekart, és sokszor az összezördülések, kitárulkozások, mély beszélgetések pillanatait is elkapja – ez a fajta pszichodráma ugyanúgy része az együttélésnek. De egy biztos: nem öncélú valóságshow-val készülünk, hanem arra a pluszra hívjuk fel a figyelmet, amit a színpad eltakar.
Szöveg: Orosz Sára
Fotó: Trunkó Bálint
Smink: Békefi Zsóka
Styling: Molnár Anikó
Ruha: Levi”s, Armani Jeans – Coin, OVS, H&M, Intimissimi, Guess
[Marie Claire, 2010. november]
‘),
