Összetett figura, akiben remekül megfér a visszahúzódó és a kitárulkozó énje – néha gyermetegnek tűnő apróságokkal fűszerezve. Az alkotói szünetet tartó Amber Smith együttes frontembere legutóbb szólólemezzel jelentkezett. A címe egyszerűen csak Poniklo.
Ezek a dalok egyszerűen kikívánkoztak belőlem, és annyira személyes a hangvételük, hogy nem is aggathattam rájuk más címkét, mint a sajátomat – de így a balhét is egyedül viszem el, akármilyen kritika éri. Másrészt azért született meg ez a lemez, mert kényszeresen menekülök a monotonitás elől: évekig például egyre nagyobb kerülőkkel sétáltam haza.
Mennyiben más a mostani album hangvétele az Amber Smithhez képest?
Felszabadultabb és viccesebb, miközben ironizáló, szarkasztikus élű. Hangzásában pedig rockosabb, karcosabb.
Az angolszász indie- és beat pop hatás nem maradt el.
Mégiscsak azon nőttem fel. Ennek egyszerű oka volt: itthon a ”90-es évek elején nem volt olyan popzene, amellyel azonosulni tudtam volna. Azt az urbánus érzetű zenét hiányoltam, amelyben személyes mondanivaló is van, és ezt akkoriban csak a briteknél láttam. Őszinte, önfeltáró tartalmat kerestem, azóta is ehhez tartom magam. Lehet, hogy ez a visszahúzódó, bizonytalan énem állandó megerősítésre való igénye a másik énem exhibicionizmusa által.
Sokat koncerteztetek külföldön. Gondolkodsz nemzetközi távlatokban?
Szakmailag egyelőre ide kötődöm, bár magánemberként Berlint – a csakis rá jellemzően otthonos, mégis ízig-vérig nagyvárosi multikulti hangulatával – nem tudom, nem akarom kihagyni. A legszívesebben kétlaki életet élnék.
Bírnád az állandó utazást?
Biztosan. Másokat, főleg így 35 körül, talán fáraszt az ezzel járó nyűg, de én imádom a check-in hangulatát, sőt a fedélzeti kosztot is. Ez talán gyermeteg, de nem bánom. (Április 25-én a Zöld Pardonban, 30-án a Tabánban lép fel.)
[Marie Claire, 2010. május]
‘),
