Az elmúlt másfél-két évtizedben egyre többször hódította meg a nyugati világot egy-egy dél-koreai film: együtt hökkentünk meg az Oldboy számtalan fordulatán, szurkoltuk végig A szobalány történetét, ültünk fel a Snowpiercer járatára és a busani expresszre. Idén aztán az Élősködők feltette az i-re a pontot azzal, hogy a legjobb idegen nyelvű film és a legjobb film Oscar-díját is elvitte.
A filmdráma sikere a témaválasztás és a megvalósítás tökéletes összhangjának köszönhető. A történet két pólusát a gazdag Park család és Kimék, a lecsúszott munkásfamília adja. Előbbi a szöuli felsőosztály eseménytelen luxuséletét éli, utóbbi egy aprócska szuterénben nyomorog napról napra, ahol még a vécén is alig tudnak egyenes háttal ülni. A sztori előrehaladtával természetesen a két család élete szépen összefonódik, ami nagyszerű alapot nyújt egy okosan végigvitt, de nem szájbarágott, társadalomkritikus parabolához.
Ez a szatirikus él az, ami a film igazi hangulatát garantálja, na meg a tökéletes vizuális kivitelezés. Az operatőri munka leleményes és izgalmas, a társadalmi ellentét pedig a narratíván túl filmnyelvi eszközökön keresztül is végig jelen van. Arra, hogy ezt mennyire szervesen építi bele az író-rendező Pong Dzsunho a történetbe, tökéletesen jó példa a film azóta már-már ikonikussá vált fogása, a marhahússal felpimpelt ram-don.
Koreai gyorskaja luxuskivitelben
Nagyjából az Élősködők játékidejének felénél kerül sor arra az ominózus jelenetre, amikor a gazdag Park asszony hazatelefonál a házvezetőnőnek, hogy dobjon össze a gyereknek egy kis instant tésztát vacsorára, a tetejére pedig tegyen egy kis hanwu marhahúst, ha már épp van a hűtőben. Na mármost, a hanwu marháról azt kell tudni, hogy az európai szarvasmarha dél-koreai luxusváltozata, aminek a tökéletes zsír-hús aránytól gyönyörű márványos mintázata és igen borsos ára van.
Ezzel szemben az instant tészta – akárcsak nálunk – filléres alapanyag, ami rendeltetését tekintve nem annyira a kulináris élvezetek, mint inkább a gyorsan olcsót ligájában játszik. Szóval erre rárakni az aranyárban mért szín marhahúst nemcsak istenkáromlásnak tűnhet egy vaskalapos gourmet szemében, de felesleges rongyrázásnak nagyzolásnak is. A történet szintjén persze ez egy remek eszköz, amivel a rendező érzékelteti, Parkéknak olyan szinten nem számít a pénz, hogy fel sem tűnik nekik a luxusmarhás ram-don kettőssége.
Maga a ram-don szó egyébként teljes egészében a film angol fordítójának találmánya, mivel az eredeti elnevezés, a jjapaguri, magyarázat nélkül nehezen ültethető át más nyelvre. A filmben elkészített tésztaételhez ugyanis kétféle instant tészta, ramen és udon keverékét használja Kim mama – a ram-don pedig e két tészta nevének összevonásából született meg. Az eredeti elnevezés azonban nem a tészta típusából, hanem a használt márkákból ered: ez a Jjapaghetti és a Neoguri.
A film kedvelőjeként persze nekünk is ki kellett próbálnunk a legújabb dél-koreai szenzációt, így a minap össze is dobtam egy szép adag ram-dont. Hanwu marhát sajnos nem szereztem, valószínűleg nem is lennék elég hitelképes hozzá, de azért a bélszínnél nem illett lejjebb adni, ha már a Parkok ízélményére voltunk kíváncsiak. Viszont igencsak sírt volna a szívem, ha a drága húst csak a filmben látott módon lepirítottam volna, így összedobtam hozzá egy gyors pácot. Pont kaptam szép shiitakét is, így abból is került bele pár szem, a kétféle tésztához pedig a hozzá csomagolt zacsis fűszer mellett (azt is tegyük bele, nátrium-glutamát nélkül nem az igazi!) egy kevés kocshudzsangot, vagyis koreai chilipasztát is adtam.
És hogy milyen lett a végeredmény? Bitang finom, háromszor ennyi is elfogyott volna itt a szerkesztőségben. Persze semmi értelme tízezres kilóárú marhahússal készíteni, arra viszont szuper példa, hogy némi továbbgondolással milyen remek ételeket lehet kihozni az olyan faék egyszerűségű alapanyagokból is, mint az instant tészta. De erről már korábban is írtunk.
A receptért kattints a Nosalty oldalára!
