Részlet Ozsvárt Tóth Rita BABINDA – A macska és a babszemek című meséjéből.
I. Az ajándék
Babinda macskaköves főutcáján egy piros kerékpár gurult és rajta három babszem ült. Elől egy szőke hajú kislány, Mici fészkelődött, hátul nővére, Lula kapaszkodott, középen anyjuk, Joli tekert. Hazafelé siettek a nevelési műintézményekből.
– Boldog szülinapot, Lula! – kiáltotta Joli aznap már sokadszor. – Mondd csak, hogy érzed magad a bőrödben így nyolcévesen?
– Micsoda? Én ezt nem értem. Bőröndben? Hogy érzi magát a bőröndben? –hüledezett Mici.
A család másik két tagja úgy nevetett, majd lefordult a bicajról.
– Most rajtam nevettek? – görbült máris sírásra Mici szája. – Ez egyáltalán nem vicces.
– Micikém, semmi ok a hisztire! Kíváncsi voltam mit jelent ez a nyolc év Lulának. Boldog-e, elégedett-e a kis életével. Ezért kérdeztem meg, hogy érzi magát a bőrében.
– Értem – enyhült meg Mici. – És milyen abban a híres bőröndben?
– Igazán remek – zárta le a témát Lula, ugyanis egy sokkal fontosabb kérdés foglalkoztatta. – Tekerj gyorsabban, mami, repüljünk! Most csak arra bírok gondolni, hogy milyen ajándékot kapok, ha hazaérünk! Hé mazsolák, haladjatok már! – intett az autósoknak.
[Miféle hely Babinda? Leginkább olyan, mint a mi világunk, épp csak sokkal kisebb. Az ember és a szúnyog (!) kivételével piciben itt is minden megtalálható. Babinda Földünk egy eldugott pontján fekszik, még a műholdak sem érzékelik egy különleges védelmi szervezetnek köszönhetően. Ez egy láthatatlan burok, amit moszatok termelnek napfényből és vízből.
S hogy kik élnek Babindában? Természetesen a babok. Testük babszerű, végtagjaik rövidek, de hasonlítanak az emberekre, kivéve, hogy szinte csak jó tulajdonságaik vannak. Szeretik és élvezik az életet. ]
Lula évek óta egy kutyára vágyott, és rettenetesen, szörnyen, elmondhatatlanul reménykedett, hogy most végre megkapja.
Egy akadálya volt a dolognak: Joli eddig hallani sem akart róla. Hiába esküdöztek a gyerekek, hogy gondját viselik, Joli hajthatatlan maradt. Mert egy kutyát sétáltatni kell, és napközben sem lehet egyedül hagyni a lakásban. Ilyenkor a gyerekek az oviban, iskolában vannak, Joli pedig fényképeket készít szerte Babindában. Oda mégsem viheti magával az ebet! De az utóbbi időben mintha már nem ellenkezett volna annyira…
– Mami, tekerj gyorsabban!
– Nyugi, Lula! Látod, hogy csurog rólam a víz. Nem tudok gyorsabban hajtani. De ami az ajándékodat illeti, a meglepetésed igazán különleges, ezért azt kérem, hogy ne a megszokott őrületben essünk be a lakásba, hanem síri csendben osonjunk fel a lépcsőn, és óvatosan, halkan nyissuk ki az ajtót.
– Jaj, sejtem mit kapok! Bárcsak az lenne! – Lula nem bírt magával. Lehet, hogy a mami megenyhült? Lehetséges, hogy otthon egy kutya várja?
– Bizony, egy elefánt az ajándékod – kacsintott hátra Joli –, és nem akarom, hogy ráijesszetek, mert még összetöri a lakást, és aztán leszakad az egész a mennyezettel együtt egyenesen Koszovszki bácsihoz.
[Az alsó szomszédnak egyébként nem Koszovszki volt a becsületes neve, de minden okuk megvolt , hogy így emlegessék. A lakása szörnyen piszkos volt, ráadásul állandóan kopácsolt, amitől meg lehetett őrülni. Kiváltképp az esti órákat szerette barkácsolással felpezsdíteni, amikor a gyerekek lefekvéshez készülődtek. És ha a felbőszült anyaoroszlán, Joli, lerobogott, hogy jelezze mennyire zavaró a kalapács és szög brutális találkozása, egyszerűen nem nyitott ajtót, csak a levélnyíláson lesett ki. Úgy tett, mintha ott se volna. Szó szerint átlátszó trükk volt ez, mivel az ajtó közepén tejüveg volt, mögötte pedig felsejlett Koszovszki bácsi körvonala, amint négykézlábra ereszkedve kukucskál a nyíláson. Jolit ilyenkor elkapta a harctéri ideg
– Miféle bab képes ilyenkor kopácsolni? Szegény gyerekeim sírva alszanak el. Már ha egyáltalán elalszanak. Többnyire ugyanis nem sikerül nekik.
– Ez igazán szörnyű. Tényleg – motyogta az ajtó mögött a szomszéd.
– Hát igen. Remélem most már megérti mit érzek itt belül? – Joli teátrálisan mellére tette kezét és elindult a lépcsőn felfelé. Még hallotta, ahogy Koszovszki bácsi morogva lecsapja a levélnyílás ajtaját..]
– Ná nánná ná ná! – Joli a Smoke on the water című számot énekelte a Deep Purple-től. A gyerekekkel tollalslabdázás közben gyakran ezt dalolták és az ütőkön kísérték gitárral, amíg a labda után ment valaki. A lányok kacagva kapcsolódtak be az éneklésbe. Joli még elégedetten tekerte a kétkerekűt a Sóház utcába fordulva.
Még.
Egyelőre.
Tavaszhoz képest melegen sütött a nap. A kávézók dugig voltak vendégekkel, a babpincérek alig győzték teljesíteni a rendeléseket. A csíkos napellenzők kellemes árnyékot adtak az asztaloknál ücsörgő baboknak. Babinda korosodó vagánya, Manfréd fel és alá tekert biciklijével az úttesten. Kihúzta magát, hogy felkeltse a babcsajok érdeklődését. Az egyik asztalnál kávézó babnők mosolyogva köszöntek neki és Luláék is lelkesen integettek. Mennyi vidámság! Mintha mindenki Lula szülinapját ünnepelte volna.
Megrendelheted itt.
