Leblanc Gergely – Nincs karácsony A diótörő nélkül

2013. december 10. |

Fiatal, sikeres és jóképű. Korát meghazudtolóan művelt, igazi úriember. Mindezek mellett pedig született tehetség. Leblanc Gergely, a Magyar Állami Operaház magántáncosa büszke lehet eddig elért eredményire, ő mégis a mára és jövőre koncentrál. A fiatal balett-táncos egy decemberi délután fogadott minket.

Emlékszel arra, amikor először léptél be a Magyar Állami Operaházba?

Nagyon homályosak az emlékeim, de úgy rémlik, A diótörő volt az első darab, amit itt láttam. Ez volt egyben az első színházélményem is. Ha magára az előadásra nem is, de az érzésre tisztán emlékszem, teljesen elvarázsolt, ahogy minden gyereket. A történet itt nem központi elem, inkább a figurák, a zene, a hangulat, amik dominálnak. Valószínűleg nekem is ez tetszett meg ebben az előadásban.

Már akkor vágytál a színpadra?

Nem voltak ilyen ambícióim. Ez a vágyódás akkor alakult ki, amikor már táncolni tanultam. Az első pár év keservesebb, nyögve nyelősebb volt, aztán ez szép lassan változott át egy olyan rutinná, amikor már tudatosan mentem a balettiskolába.

A szüleid döntése volt, hogy kezdj el táncot tanulni?

Ezen a történeten mindenki nevetni szokott, amikor elmesélem. Mint a legtöbb fiút, engem is édesanyám vitt el felvételizni. Kérdezte, hogy Gerike, szeretnél balettozni? Én mondtam, hogy nem. Erre ő azt mondta, hogy jó, akkor beíratunk a Magyar Táncművészeti Főiskolára. Szeptemberben már ott is voltam a balettintézetben. Ez egyébként egy szokványos történet. A fiúkat általában a szülők motiválják az elején, a lányokban pedig már a felvételin is megvan a vágy, hogy balerinák legyenek.

Barátokon keresztül valamennyire ismerem az MTF világát, a szokásokat. Ezek a tanulóévek a lányok számára talán egy kicsit keményebbnek tűnnek önsanyargatás szempontjából.

Én inkább úgy fogalmaznék, hogy a lányok sokkal többen vannak. Az MTF-en is és a szakmában is. A fiúk terén mindig egyfajta hiány van. A lányoknál így sokkal nagyobb a verseny, a rivalizálás. Be kell, hogy valljam, a fiúk a kezdeti tanulóévekben ezt az egészet nem veszik olyan komolyan, a versengés nálunk sokkal később alakul ki. Talán mert később válik náluk tudatossá, hogy hivatásszerűen is ezzel szeretnének foglalkozni.

Benned is volt egyfajta lázadó ösztön az elején, például a szombati gyakorlati órák kapcsán?

Valahol mélyen mindenképp. Bennem is megvolt a tudat, hogy hétvégén mégiscsak pihenni kellene, ahogy minden „normális” embernek. De aztán jönnek a sikerek, a pozitív visszajelzések, a taps, nem csak az önsanyargatás, az éhezés, a szombat reggeli felkelés. Akkor elkezdi az ember úgy érezni, hogy megéri. Egy idő után látszik az eredmény, és elfogadod, hogy ez kőkemény áldozatokkal jár.

Volt valami olyan meghatározó pont, ahonnan elkezdted érezni, ez számodra tényleg hivatás?

Sok kicsi siker sarkallt arra, hogy tovább csináljam. Ilyen volt, amikor az iskolai házi versenyen első helyezést értem el, vagy amikor a Thália Színházas, MTF-es A diótörőben főszerepet kaptam. Ez például vízválasztó volt.

A diótörő fontos visszatérő pont.

Így van. Végigkísérte a tanulóéveimet, a mostani karrieremet is. Megszoktam, ha karácsony van, akkor A diótörő. Idén is 24-én és 25-én délelőtt is a színpadon leszek, illetve a két ünnep között is vannak előadásaim.

Laikusként úgy hiszem, A diótörő hercege egy álomszerep minden fiatal balettos fiúnak.

Abszolút. Gyerekként, mint kiskatonák, kisegerek néztük az idősebbeket, a felnőtteket. A herceg meghatározó karakter volt számunkra. Etalon. Ez egy nagyon fontos pontja a balett művész életének.

Következő álomszerep?

Fel sem tudom sorolni őket. (nevet) Hosszú a lista, nagyon sok mindent szeretnék eltáncolni, nem tudnék egyet kiemelni. Egy táncosnak egyébként minden szerep ajándék, mindent szívesen táncolok én is, legyen az kisebb vagy nagyobb feladat.

 

Az, hogy művészcsaládba születtél mennyire határozza, vagy határozta meg a te működésedet?

Nagyon sokat jártam színházba gyerekkoromban. Sok operettet, operát láttam. Biztos sok minden ragad egy gyerekre, ha klasszikus zenét hallgat, vagy van lehetősége barátkozni a színpad látványával. Sokat jártam a kulisszák mögött, így az sem volt titok, mi zajlik hátul.

Karácsonykor itt van veled a család, megnézik, ahogy táncolsz?

Igen. Édesanyám hűséges néző, az összes előadásomra eljön. Egyet sem hagyna ki.

Utána közös karácsonyi vacsora?

Olyasmi. De mivel másnap is lesz előadásom, vissza kell fognom magam étkezések terén. Sajnos nem ehetek bármit. A klasszikus balettnél nem elég, ha a táncos alkatilag néz ki jól, bírni kell szuflával is. Mindennek a toppon kell lenni. Sok odafigyelést igényel, de azért remélem, egy kis bejgli belefér majd.

Igényled a mozgást a munkán kívül is?

Nekem ez bőven elég. Ha nem fizikai munkát végeznék, igényelném természetesen. Eleve már reggel egy kemény gyakorlattal indítok. Így a szabadidőmet, ha tehetem, másra fordítom.

Mire például?

Szeretek olvasni, kávézgatni. Konkrét hobbim nincs, de keresem a lehetőségeket. Nagyon irigylem az olyan embereket, akik horgásznak vagy teniszeznek – van, ami kikapcsolja őket. Persze mindig lekötöm magam, programokat szervezek, csak úgy elmegyek valahova.

Egyszerűen sugárzol, szinte szerelemmel mesélsz a szakmádról, az életedről.

Örülök, hogy így látod. Mindig jönnek új feladatok, lehetőségek. Ezek bearanyozzák a hétköznapjaimat. Sok önbizalmat adnak, kiegyensúlyozottnak érzem magam.

Fotó: Kirschner Anna

Szólj hozzá te is!

Kapcsolódó cikkek

Még több Kultúra