2014. február 11. | otvos-veronika

Nemes Szilvia: néptánc Európa szívében

A magyar néptánchoz nem kell „csimbumm cirkusz, fényjáték vagy varázslás". Mert olyan sokrétű és érzelemmel teli ez a műfaj, hogy egy-egy előadás alkalmával Európa teljes kultúrtörténete megelevenedik a színpadon. Állítja Nemes Szilvia, az Állami Népi Együttes fiatal táncosa. Vele beszélgettünk táncról, műfajról és tervekről.


Fotó: Bege Nóra

Bár sokan néptáncoltunk gyerekkorukban, ahogy felnövünk, a tánc valahogy elkopik mellőlünk. Te hogy lettél hivatásos néptáncos?

Amikor az első próbára elmentem, az még nem volt tudatos döntés. Tízévesen egyszerűen beleszerettem a néptáncos ruhákba. Persze nagyot csalódtam, amikor rádöbbentem, hogy a próbákon nem a „sokszoknyában” táncolunk. Ruhák és sikerélmény hiányában abba is akartam hagyni azonnal, de némi erélyes anyai ráhatásnak köszönhetően visszakullogtam. Szerencsére rövid idő után megjött az a bizonyos sikerélmény, és a szoknyák is a helyükre kerültek. Végül magával ragadott a műfaj. Tizennégy évesen jelentkeztem a balettintézetbe, a szüleim nagy bánatára, akik nem érezték túl biztos alapnak a néptáncos hivatást, de ez a felvételi akkor nem sikerült. Aztán amikor tizennyolc évesen megint felmerült a „mi leszel, ha nagy leszel kérdés”, és én még mindig azt válaszoltam „táncos”, a szüleim beletörődtek, és bár végigaggódták az utam, hagyták, hogy menjek a saját fejem után. Tizenkilenc évesen végül megtörtént az áttörés: felvettek az Állami Népi Együtteshez, ahol a mai napig táncolok.

Mielőtt találkoztam veled, a néptáncról – valószínűleg gyerekkori táncóráim miatt – a kopogóscipők, az alsószoknyák, és a kurjongató fiúk jutottak az eszembe. Aztán elmentem a Szarvasének című előadásotokra, ahol a magyar néptáncot teljesen új megközelítésben, modern köntösben tálaltátok.

Az amatőr néptáncot külön kell választani a hivatásos színpadi néptánctól. Mert amit mi csinálunk a Magyar Állami Népi Együttesben, az bizonyos műsorokban már elszakadt a megszokott, népviseletbe öltöztetett külcsíntől. Ha a néptáncra úgy tekintünk, mint például a balettra, vagyis mint mozgásnyelvet, technikát használjuk, akkor megnyílnak a lehetőségek, hogy a jelenkor kérdéseivel foglalkozhassunk. Az ilyen „táncszínházi” előadásokon a mozgást a mondanivaló alá rendeljük, de ehhez kicsit át kell értékelni a műfajt: és sok esetben a sokszoknyát szó szerint le kell venni.

Ezek szerint a mai kor emberének nem veszi be a gyomra a sokszoknyát?

Nem is kell, hogy bevegye, a néptánc már jócskán túlmutat ezen. Én azt tapasztaltam, hogy az átlag magyar nagyon kevés ismerettel rendelkezik a népi kultúránkról, sok negatív címke, sztereotípia ragadt a műfajra. A szakmán belül is állandó vitatéma, hogy milyen művészi határokig lehet elmenni és feldolgozni a rendelkezésre álló táncanyagot. A mai napig vannak és kellenek is autentikus előadások, amiknek megvan a maga varázsuk, de miért ne lehetne a jelenkor emberéhez közelebb álló problémafelvetéseket megfogalmazni úgy, hogy annak kifejezéséhez nem más, idegen technikákat importálunk, hanem a saját táncörökségünket használjuk? A magyar néptáncból van mit meríteni. Itt vagyunk beékelve kelet és nyugat közé, így a régies, keleti típusú kulturális hatások, és a mindenkori nyugati új divatok is beépültek, és egyedülálló módon meg is maradtak. Míg tőlünk keletebbre a tánckultúra szempontjából a kötött szerkezetű körtáncok a mérvadóak, addig nyugatabbra a mindenkori divathullámok elmosták a népi sajátosságokat, és csak a társasági táncok maradtak fenn. Eközben a magyar néptánc mindent túlélt, fejlődött, és fejlődik tulajdonképpen a mai napig. Egy olyan műfaj, amire büszkék lehetünk.

Most vagytok túl egy három hónapos amerikai turnén. Kint milyen fogadtatása volt ennek a sokszínű magyar folklórnak?

Amerika nagyon jó hely. Nem csak kedvesek, segítőkészek is az emberek. Rajtunk rengeteget segítettek: kihívták a taxit, de volt olyan, is, hogy hazavittek az étteremből. Vagyis azon a minimális emberi szinten, amit megtehetsz, ők segítenek. És ez nagyon jó. De ezen a szinten túl ne menjünk mélyebb érzelmi kérdésekbe. Ebbe a miliőbe érkezett meg a mi néptánc műsorunk. Nem volt semmi extra: ömlött a színpadról a folklór, népzene, néptánc, népviselet. A magyar néptánc iszonyatosan sokrétű, tele van érzelemmel. És ez az amerikaiakat rendesen hazavágta. Egy ilyen mély érzelmi amplitúdóval mozgó tiszta, őszinte műsor hatott. Pedig nem volt csimbumm cirkusz, fényjáték, varázslás, csak a tánc és a zene. Ők pedig egyszerűen imádták.

Ezt a sokszínűséget koreográfusként is sikerrel használod. Az utóbbi években elnyert díjaid, a Zalai Kamaratánc Fesztivál második helyezése és a Szolnoki Országos Néptáncfesztivál első díja is ezt nyugtázzák. Hogyan csöppentél bele a koreografálásba?

Előadóművészként az ember azzal törődik, hogy azt a feladatot, amit kap, a saját gondolataival, tudásával, tapasztalataival kiegészítve a legtökéletesebben interpretálja. De ezek nem a saját gondolatai, ő csak a tolmács, akinek a testén megvalósulnak mások elképzelései. Ezzel szemben a koreográfus színre viheti mindazt, ami igazán foglalkoztatja. Teljesen más műfaj, ezért is szerettem volna kipróbálni magam benne. Azt pedig, hogy végül valóban színpadra vihettem a számaimat, a Magyar Táncműhely-(R)Evolúció nevű szervezetnek köszönhetem. A Táncműhelyt Gera Anitával, a TranzDanz táncosnőjével közösen alapítottuk meg, azzal a céllal, hogy a magukban tehetséget érző táncosoknak lehetőséget biztosítson koreográfiák készítésére. Ezeket aztán bemutatjuk a szakma krémjének, vagyis a projekt a tanuláson túl egy amolyan bemutatkozási lehetőség is.

Alapvetően milyen témákat szeretsz koreográfusként feldolgozni?

Olyan témákat kerestek, amik a ma emberét foglalkoztatják. A 6. nap után című számommal azt a kérdéskört feszegettem, hogy ha Isten az önmaga képére teremtette az embert, és az ember tökéletlen, akkor Isten is tökéletlen? Minden teremtő problematikája ez, hiszen ha valamit létrehozunk, mindig félünk attól, hogy mi történik, amikor az önálló életre kel. Valahol ez a szülők félelme is, hiszen a gyermekeink döntéseit olykor nagyon nehéz elfogadnunk. A második számom a Kórkép volt, ami azt boncolgatta, hogy a mindenkori ember hogyan veszíti el önmaga egyéniségét, és az aktuális trendek mentén hogyan uniformizálódik a világba. Mi történik vele akkor, ha erre rádöbben, és van-e ebből kiút? A visszajelzések szerint mind a két szám nagyon beégett a közönségbe, álszerény lennék, ha nem ezt mondanám. Ez azért jó, mert bent marad, lehet róla gondolkodni, beszélgetni. Nem egy instant kávét készítettem, amit forró vízzel ledöntöttünk, hanem egy olyan dolgot tudtam adni, ami vissza-visszatér.

Azt hiszem nem nagy túlzás azt mondani, hogy kétszáz százalékon pörögsz. De ilyenkor mindig felmerül az ősi kérdés: meddig lehet ezt csinálni?

64 éves koromig. A jelenlegi hivatalos rendelkezések szerint. De akár úgyis fogalmazhatnék, hogy addig, amíg valaki mozogni tud. Ugyanis eltörölték a kedvezményes nyugdíjat, ami azelőtt nekünk, táncosoknak 25 ledolgozott év után léphetett életbe. Mindenesetre, aki a 25 évet mindennap végig mozogja, az tudja, hogy a teste kérlelhetetlenül elkopik. Egyelőre úgy áll, hogy bottal vagy anélkül, de táncolni fogok. Ez a jövő. A szüleim pedig tovább aggódnak…

Szólj hozzá te is!

Kapcsolódó cikkek

Még több Kultúra