Mondták már, hogy hasonlítasz egy kicsit Pokorny Liára?
Nem, ezt még nem. (nevet)
És szerinted?
Hát nem tudom, magamról nehezen tudom megállapítani, de örülök neki, szerintem ő nagyon jó színésznő.
Mikor és hogyan határoztad el, hogy színésznő szeretnél lenni?
Nekem zöldségesek a szüleim, és nagyon sokáig úgy gondoltam, hogy én is zöldséges leszek, nyilvánvalóan mivel ez a példa volt előttem. Aztán később, olyan hét évesen kitaláltam, hogy szülésznő szeretnék lenni, mert nagyon szeretem a gyerekeket, de a vér látványa visszatartott ettől. Aztán elhatároztam, hogy színésznő leszek.
Csak így? Nem volt valamilyen meghatározó színházi élményed a gyerekkorodban?
Igazából ennek valószínűleg az lehetett az előzménye, hogy óvodában mikor verseket kellett mondani, mindig azt éreztem, hogy mindenki gépiesen eldarálja a versét, de senki sem érti igazán, hogy miről szól, és ezért aztán én sem értem meg. Úgyhogy kitaláltam, hogy én úgy fogok verset mondani, hogy mindenki megértse. Az első vers, amit megtanultam a Sün Balázs volt, és úgy adtam elő, hogy a verset közben eljátszottam. Például mikor Sün Balázs „lefeküdt a küszöbre”, akkor én is odafeküdtem a küszöbre, és így tovább. Aztán hatodikos koromban egy véletlen folytán belekerültem a Mondják meg Zsófikának című produkcióba, amit Csáki Csilla rendezett. Ő akkor végzett rendező szakon a Színművészeti Egyetemen, és olyan figyelemmel és kíváncsisággal dolgozott velünk, 10-13 éves lányokkal, hogy a két hónapos próbafolyamat végén szinte magától állt össze az előadás, és a 10 fős csapatból hárman még mindig ezen a pályán vagyunk.
Eliza a Szent György és a sárkány című darabban
A szüleid mit szóltak hozzá?
Nagyon támogattak! Apukám sokat foglalkozott velem gyerekkoromban, amikor versmondó versenyre készültem, de mikor kitaláltam, hogy a Vörösmartyba szeretnék járni, akkor is állandóan hoztak-vittek az előkészítő órákra, ugyanis mi Pilisvörösváron lakunk, és akkoriban féltettek a vonatozástól. Azért hál’ istennek nem kényeztettek el, csak felpattantam apukám mögé a motorra, elhozott, bementem az előkészítőre, aztán hazarobogtunk.
Úgy tudom a színpad mellett a hegedű a másik nagy szerelmed.
Igen, eredetileg gitározni akartam, de sajnos a gitártanár nem tudott több tanítványt vállalni, úgyhogy előbb a fuvola mellett döntöttem, de ahhoz túl picik voltak a kezeim, szóval a zenetanárom javaslatára elkezdtem hegedülni. Kezdetben borzasztóan utáltam, soha nem gyakoroltam, aztán a ballagásomra kaptam egy saját hegedűt, és a Vörösmartyban jöttem rá, hogy a színpadon milyen jól tudom használni a hangszert. Megszerettem. Színészként hihetetlenül nagy előny, hogy tudok egy hangszeren játszani, úgyhogy onnantól kezdve már magamtól is gyakoroltam. Azóta is, mikor egy rendező meghallja, hogy tudok hegedülni, mindig megpróbálja valahogy beépíteni az előadásba.
Egy évet töltöttél Berlinben. Nem gondolkodtál azon, hogy külföldön építs karriert?
Minden nap gondolkodom ezen… Akkoriban a szerelmem után mentem ki, sok mindent csináltam, dolgoztam egy török bárban, a karácsonyi piacon, bébiszitterkedtem – mindig találtam valami munkát. Mostanában gyakran nézem az On the spot című műsort, ami szerintem iszonyú jó, és állandóan eszembe juttatja, hogy annyi látnivaló van ebben a világban, szóval még akár úgy is elmennék, ha nem színészként találnám meg a boldogulásomat. Persze azért már nem szívesen mondanék le erről…
Pedig a hazai szakma nagy tehetségnek tart. Nem fájna ezt itt hagyni?
Tudod, sokat szoktam gondolkodni azon, hogy ha azzal foglalkozom, hogy milyennek tartanak, akkor abba beletörök, úgyis mindig lesz olyan, akinek nem tetszik majd, amit csinálok. Nekem a saját utamat kell járnom, ami én vagyok, az úgyis mindig jön velem. Kivéve a családom, őket akkor itt kellene hagynom. Másfelől hiszem, hogy akikkel barátságot kötöttem ezen a közegen belül, színészek, vagy rendezők, azok akkor is ott lesznek nekem, ha néhány évre eltűnök. Úgy érzem, akkor is fogok tudni játszani, ha elmegyek tizenöt évre akárhová, mert úgyis azokkal az emberekkel szeretnék dolgozni, akik engem izgatnak, és akiket én izgatok, ez pedig egy stabil bázis. A szakmát, a kritikát illetően azt gondolom, hogy én inkább a színházi barátaimnak akarok megfelelni, mint egy arctalan valaminek, ami ilyen értelemben nem is létezik.
A Cudar világ című darabban
Azért csak jól esik a szakma elismerése…
Persze, de ezzel kapcsolatosan mindig olyan bizonytalan vagyok. Például csináltunk egy előadást Szombathelyen, a Cudar világot, szerintem nagyon jó munka volt, rengeteget tanultam belőle. Egyszer volt egy olyan előadás, mikor meghallottam, hogy jönnek rá kritikusok, és olyan rosszul játszottam, mint szerintem még soha életemben. Azt éreztem, hogy ők biztosan rossznak látnak engem, elkezdtem valahogy az ő szemükön keresztül nézni magamat és ez az érzés rányomta a bélyegét a játékomra is. Pedig hogyan is láthatnám magam az ő szemükön keresztül, hiszen én nem ismerem őket, ők sem ismernek engem.
Gondolom, ez az érzés idővel majd elmúlik.
Igen, de én nem azt akarom, hogy úgy múljon el, hogy egyszer csak legyintek, hogy nem érdekel, mert már rutinná vált, hanem azt szeretném, ha tényleg nem ez lenne fontos. Hanem, hogy én most alkotok, és emellett kiálljak a végsőkig. Ha ez nincs, akkor az egészet megette a fene.
Jelenleg Szombathelyen a Weöres Sándor Színházban töltöd a szakmai gyakorlatodat. Hogy érzed most, szívesen maradnál akár hosszútávon is?
Épp most lesz majd a szerződtetési tárgyalásom, amikor kiderül, hogy jövőre miket fogok játszani. Még a külföld is benne van a pakliban, de alapvetően nagyon tetszik Szombathely, szerintem jó a társulat, jó rendezőket hívnak le. Visszatérve a tárgyalásra, mikor gondolkodtam, hogy milyen szempontokat vegyek majd figyelemre, mikor leülök beszélgetni, rájöttem, hogy igazából annyira nem is érdekel, milyen szerepet kapok. Mert eljátszhatom én Júliát egy olyan rendezőnek, akivel a munka közben valahogy elcsúszunk egymás mellett, de közben, ha rám osztanak egy tálcahordó lány szerepet, és olyan a rendező, hogy iszom minden szavát, az sokkal többet ér.
Van olyan konkrét rendező, akivel színesen dolgoznál?
Nem nagyon tudom, mert bár az ember mindig hall ezt-azt rendezőkről… Neked ízlik a csoki fagyi, nekem nem… erre nem lehet alapozni. Azok közül, akikkel eddig dolgoztam, nagyon szívesen dolgoznék még Jeles Andrással vagy Czukor Balázzsal.
Esetleg van valamilyen szerepálmod?
Anyukámnak van. Tudniillik én azért lettem Eliza, mert anyukám kedvenc filmje a My Fair Lady, úgyhogy azóta anyukám nagyon szeretné, ha egyszer „eljátszanám a nevemet”, a főszerepet Pygmalionban, vagy a My Fair Lady színpadi változatában. A másik kedvenc filmje egyébként a Dirty Dancing volt, szóval, ha fiúnak születtem volna, Patrik lennék. Szerintem jobban jártam…
Portré fotó: Bonyhádi Károly Előadás fotók: Mészáros Zsolt
