– Könyvében többször is említi, hogy mindig nagyon kényelmetlenül érezte magát, mikor nem értette szülei magyar társalgását. Hogyhogy mégsem tanult meg magyarul?
Hát igen, ez egy jó kérdés… talán úgy tudnám a legegyszerűbben megválaszolni, hogy: „ezt nem így akarta a sors” (mondja magyarul és nevet). De valójában ebben nyilvánvalóan nagy szerepet játszott az a nyomás, ami Amerikában a bevándorlókra nehezedett, a kép, amit az asszimilációs elvárásokról kialakítottunk, és amelynek része volt, hogy otthon, egymás között is angolul beszéljünk. De tudom, hogy ez nem ment fel semmi alól, valószínűleg, ha annyi időt töltöttem volna nyelvtanulással, mint a nyelvtudás hiánya feletti kesergéssel, akkor most magyarul tudnék beszélgetni veled. Másfelől viszont ez a hiányosságom furcsa módon hozzájárult ahhoz, hogy megírhassam ezt a könyvet. Hiszen, ha eleve birtokában lettem volna az összes információnak a szüleim levelezéseiből és feljegyzéseiből, valószínűleg nem ébredt volna fel bennem ilyen erős kíváncsiság, hogy megfejtsem ezeket a titkokat.
– Még fordításban is nagyon megható és felkavaró érzés lehetett olvasni ezeket a leveleket, a szülei életének egy egészen addig ön által teljesen ismeretlen szakaszából.
Valóban nagyon megható volt, de nem mondanám felkavarónak. Keveredett bele némi csalódottság, hogy kimaradtam valamiből, ami pedig valójában végig előttem, az életem részeként zajlott. De mire hozzájutottam a levelekhez a szüleim már hosszú évek óta halottak voltak, így inkább ahhoz az érzéshez tudnám hasonlítani, mikor az ember egy régen halott szerettéről álmodik, aki ebben az álomban újra megelevenedik előtte. Mikor a leveleiket olvastam, újra hallhattam a hangjukat, és hosszú idő után, újra „együtt tölthettem velük” néhány órát.
– A regényben említi, hogy szülei nem igen beszéltek ezekről az időkről, az „Amerika előtti” évekről, a szerelmükről, talán mert úgy érezték, az Amerikában született gyermekeik úgysem érthetnék igazán.
Nem arról van szó, hogy sosem beszéltek volna a régi időkről, hiszen az ember nem is léphetett volna be úgy a Patterson utcai házba, hogy ne vegye mindenhol körül a családunk múltja: a képek a falon, a nehéz, régi függönyök, abroszok, minden. Magyarország pedig mindig nagyon fontos szerepet játszott a szüleim életében: apám akárhányszor egy magyar nevet pillantott meg egy napilapban, kivágta a cikket, amik már hatalmas stócokban álltak összekötve a szekrényeinkben. De valóban, bár volt néhány gyakran emlegetett háborús történet, apám például szinte sosem beszélt a Dachauban töltött időről, és az igazán személyes emlékeiről. Különösképpen hallgattak a megismerkedésük, szerelmük történetéről, amiről úgy gondolták, egyszerűen nem tartozik ránk.
– Épp ezért nem érzett bűntudatot, mikor ezeket a személyes leveleket elolvasta, sőt az egész világgal megosztotta egy regény formájában?
Tudod, mindketten újságírók vagyunk… nem hiszem, hogy véletlen lett volna, hogy az lettem, mindig is megvolt bennem ez a kíváncsiság, hogyha valami felkelti az érdeklődésemet, akkor utánajárjak, és minden áron megpróbáljam kinyomozni. Azt hiszem, igazság szerint mindig is sejtették, hogy újságíróként és íróként, szeretném egyszer megírni a történetüket, már csak azért is, mert történelmi szempontból is nagyon fontosnak tartom. Persze eszembe jutott, hogy vajon nem éreznék-e ezt a magánéletükkel szembeni szörnyű merényletnek, de valójában azt gondolom, hogy – az első, fejcsóváló, rosszalló reakciók után – büszkék lennének rá, hogy megírtam ezt a regényt. Anyám azért, mert így elmeséltem a világnak apám hősies történetét, apám pedig boldog lenne, hogy anyámnak is kijutott a reflektorfényből, hogy úgy festem le, mint az ő mindig hűséges és erős kősziklája.
– Hihetetlen részletességgel írja le az eseményeket, az aktuális napi időjárástól kezdve, az étkezések menüsorán át a kertben nyíló virágok fajtájáig. Mennyi ideig tartott ez a kutatómunka?
Rengeteg forrásból tájékozódtam, a leveleken és naplóbejegyzéseken kívül például gyakran korabeli napilapokból, melyekből kiderült, hogy milyen volt az aktuális időjárás. Mikor az Amerikai Nagykövetségen zajlott eseményekről írok, többféle forrás, riportok és külügyminisztériumi iratok alapján írtam. Aztán persze ott vannak a rokonok, anyai nagynéném, aki 2006-ban halt meg, és akit kifaggattam minden apró részletről: mikor ébredtetek, mit ettetek reggelire, milyen fák álltak a kertben Iregen? Négy hosszú év kemény munkája volt, de számomra elengedhetetlen volt, hogy az utolsó részletig pontosan és hitelesen tudjam leírni az eseményeket.
– A könyvben édesapját tipikus „magyar Hamletként” jellemzi. Gyakran mondják, hogy a cselekvésképtelenség és a pesszimizmus jellemző a magyarokra, önre mennyire jellemző a magyar mentalitás?
Azt hiszem amerikai kontextusban jellemző rám ez a bizonyos magyaros érzékenység, de be kell, valljam, menthetetlenül amerikai vagyok. Én alapvetően optimista és vidám embernek tartom magam, ugyanakkor persze gyakran vagyok bizonytalan, vagy döntésképtelen… apám mondta mindig, hogy: „Hagyj nyitva minden lehetőséget”, ami persze szép gondolat, de valójában tökéletes recept a káoszra.
– Látta Szabó István Napfény íze című filmjét?
Igen, fantasztikus film.
– El tudna képzelni egy hasonló filmadaptációt a regényéből?
Egyébként éppen tegnap volt szerencsém találkozni Szabó Istvánnal, de nem azért, mert ilyen tervei volnának a regényemmel. Azt hiszem ő már eleget foglalkozott ezzel a témával a Napfény ízében, vagy akár a Mephistoban. Persze, nagyon örülnék egy filmes adaptációnak, hiszen ilyenkor valahogy igazán életre tud kelni egy történet a vásznon, de azt hiszem, végeredményben én csak egy író vagyok, nem igazán értem hogyan működik Hollywood gépezete.
– Tartja a kapcsolatot a magyar rokonokkal?
Igen, abszolút. Épp a minap, a Hadik kávéházban találkoztam néhány unokatestvéremmel. Mihály (Szegedy-Maszák Mihály) különösen közel áll hozzám, rengeteget segített a munkában. Ő nagyon közeli, bizalmas kapcsolatban állt apámmal, ráadásul megdöbbentő módon hasonlít is rá… Néhány éve szerveztem egy nagy családi összejövetelt is, itt Magyarországon, ahol körülbelül hetvenen gyűltünk össze, beszélgettünk a régi időkről, a család múltjáról, hiszen sokan élnek még, akik részesei voltak az eseményeknek, a Himmlerrel költött alkunak.
– El tudja képzelni, hogy egyszer Magyarországra költözzön?
Minden egyes alkalommal, mikor itt vagyok, eljátszom ezzel a gondolattal… De persze ott van a férjem, a lányom, a munkám, ezeket nem hagyhatom csak úgy ott. Viszont nagyon szeretek idelátogatni, Budapest tényleg gyönyörű hely.
