Közel harminc éve vagy a szakmában, ennyi idő alatt sokat változott a tánccal való kapcsolatod? Hiszen nyilván rengeteg tapasztalatott szereztél ez idő alatt, el kellett fogadni a test korlátait is.
Valójában ha az iskoláimat is számoljuk, akkor több mint harminc éve, de ha a profi karrieremről beszélünk, akkor tulajdonképpen csak 27 éve még… Egyrészről úgy gondolom, hogy ha az ember egy idő után nem végez napi tréninget, akkor nem igazi táncos. Persze nyilvánvalóan ért a szakmához, de már nem rendelkezik azzal a mindennapos felkészültséggel, ami elengedhetetlen a táncos életformához. Mint a zongorista, ha nem gyakorol, az ujjai óhatatlanul lelassulnak, berozsdásodnak kicsit. Én 45 évesen azt mondhatom, már nem lehet elvárni tőlem, hogy egész nap gyötörjem a testem. De az alkotás, a koreografálás számomra a pályám kezdetete óta meghatározó, ezért nem is vágyom rá, hogy minden nap a színpadon legyek. Szerencsére azért még táncosként is megfordulok a színpadon, például a József legendájában is! Hála Istennek eléggé egyedi külsővel áldott meg az ég, ezért bizonyos karakterekben még jól meg tudok mozdulni a színpadon.
Nehéz volt elfogadni, hogy vannak mozdulatok, amiket már nem tud úgy kivitelezni mint korábban?
Nem igazán. Érdekes, gyerekkoromban, fiatalon hihetetlenül aktív voltam, huszonévesen még olyan energiákkal bírtam, hogy helyből képes lettem volna felugrani egy másfél méter magas asztalra. Most az a helyzet, hogy még véletlenül se jutna eszembe felugrani egy asztal tetejére. Egyszerűen fel sem merül a kérdés! Régebben úgy ugráltam a sziklás parton szikláról-sziklára, mintha mi sem lett volna természetesebb, ma már be sem mennék sziklák közé… egy idő után megváltozik az ember gondolkodása, így nem is érez feszültséget amiatt, hogy miért nem olyan aktív már, mint régen.
Koreográfusként talán a nagyobb a felelősség, de nagyobb a szabadság is, mint táncosként. Melyik szerep kényelmesebb?
Egyik sem mondható kényelmesnek, hiszen a táncost ugyanúgy megítélik a színpadi teljesítménye alapján. Neki is teljesítenie kell, és aztán meg is mondják neki, hogy sikerült-e vagy nem az adott szerepben megállnia a helyét. Úgy gondolom, a színpadra kiállni nagyon nehéz dolog… fiatalon könnyebb, aztán később, mikor az ember már hordozza a saját személyiségének és múltjának súlyát, egyre nehezebbé válik. Alkotóként pedig egy állandó feszültség, hogy az ember megfeleljen önmagának, a műnek és még ki tudja, kinek. Azt gondolom, ha valaki azt mondja, hogy őt nem érdekli a közönség, vagy mások véleménye, az nem mond igazat. Az ember valamilyen szinten mindig foglalkozik a külső véleményekkel és hatásokkal. Épp ezért ez egy felfokozott idegállapot, az ember állandóan mérlegel, mindig elégedetlen, mindig újabb problémákkal küzd. Miközben persze sok-sok embert kell motiválnia és vezetnie.
Nem vágysz vissza a színpadra?
Sok esetben a háttérben lenni sokkal izgalmasabb, sokkal komplexebb feladat, mint a színpadra lépni. Állandó kreativitást igényel, hiszen a koreográfusnak, a rendezőnek folyamatosan új gondolatokkal, új képekkel, új ötletekkel kell rendelkeznie, ez pedig nagyon nehéz. Azért szerencsére még most is megesik, hogy a színpadon vagyok, a Carmina Buranaban halált, a József legendájában pedig angyalt alakítok. Bevallom, bennem sokkal több a feszültség színpadra lépéskor, mint amennyi kellene, mivel ez nálam már nem a rutin része. Pedig nagyon is szeretek színpadon lenni, talán még csak nem találtam meg az új formáját annak, hogy miként létezzek a színpadon.
Különös érzés olyan darabban szerepelni, amit saját magad koreografáltál?
Rettenetes érzés, ugyanis nem látom kívülről a darabot. Borzasztóan zavaró, hogy egy idő után be kell menni, és akkor már nem tudom kívülről figyelni az eseményeket. Mikor fiatal táncosként koreografáltam, még nem zavart, hogy egyszerre kell kívülről és belülről is néznem egy előadást, de mostanra már annyira hozzászoktam ahhoz, hogy kintről figyelek, hogy rossz, ha nem tudok figyelni a fényekre, táncosokra, hogy minden rendben menjek.
A hamarosan bemutatásra kerülő József legendája című előadásban sok fiatalt kellett instruálni. Nehezebb volt velük dolgozni?
Egyáltalán nem! Épp a múltkori próba után fogalmazódott meg bennem, hogy hihetetlen a táncos világ: ha bemenne az ember egy átlagos középiskolába, és megpróbálna 40 fiatalt rávenni, hogy valamit egyszerre csináljon, az valószínűleg órákba telne. De a táncban őrülten fegyelmezettnek kell lenni. Szóval fantasztikus volt, hogy bementem 40 táncos közé, és néma csendben, szinte lélegzetvisszafojtva várták, hogy mit mondok, aztán azt megcsinálták, ha kijavítottam őket, javítottak. Elképesztően fegyelmezetten és alázatosan dolgoztak.
Honnan merítesz ihletet a koreografáláshoz? Szeretsz személyes élményekből kiindulni?
Valószínűleg ezeket nem kell keresni, egy alkotóban úgyis az fogalmazódik meg bármilyen anyag kapcsán, amit gondol a világról, vagy egy adott helyzetről. Mindannyian valamilyen látószöget képviselünk, így nem vagyunk képesek objektívet alkotni. Nem véletlen például, hogy Strauss erőszakos nőkről szerzett zenét, hiszen állítólag a felesége is erőszakos nő volt. Nehéz megfogalmazni, honnan is jön az inspiráció, ez egy nagyon bonyolult dolog. A József legendájában számomra elsősorban az volt érdekes, hogy miként tudok felépíteni egy világot a két központi karakter köré. Elég csak Thomas Mann könyvére gondolunk, hogy lássuk, egy borzasztóan összetett viszonyrendszerről van szó. Nehéz volt, de én szerettem volna megteremteni egy olyan helyzetet, hogy megérthessük az alá- és fölérendeltségi viszonyukat.
Ha már szóba került Thomas Mann: hogyan lehet pusztán mozdulatokkal elmesélni azt, amit a József és testvéreiben hihetetlen részletességgel, hosszú oldalakon keresztül fejteget az író?
Filozófiát táncba önteni egyáltalán nem könnyű, viszont egy mozdulat néha sokkal többet mond a szavaknál. A táncnak, egy mozdulatnak, akárcsak a zenének, saját, önálló értéke van. Ez az érték minden gondolat mellett állandó, hiszen a mozdulatot jó nézni, valamit már elárul, és csak arra tevődik majd rá egy újabb jelentésréteg.
Úgy tudom, ehhez a darabhoz különleges látványvilág is társul.
Igen, a színpadtól a plafonig fehér selyemmel vonjuk be az előadás színterét. Ez a hideg, kórházi elegancia és sterilség szerintem nagyon hatásos, olyan, mintha becsomagolnánk a helyszínt. Ráadásul ebben a végtelen fehérségben nagyon szépen kirajzolódnak a táncosok alakjai, akik ezért gyakran sötét színekben lépnek színpadra. Illetve igyekszünk kihasználni az épület adta lehetőségeket, hogy szintekre tagolhassuk a teret, ezzel is érzékeltetve a darabban jelen lévő kasztokat. Igyekeztem kerülni a darabban a zenére jellemző, burjánzó, szecessziós hangulatot, én inkább valami végtelenül egyszerűre és letisztultra törekedtem.
November 12-én és 13-án a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben látható a József legendája című táncjáték.
