A Farkasszemben olyan színpadi előadást jelenítesz meg, amelyet korábban még nem láthattunk. Műfajilag nem is könnyű meghatározni. Kísérletező típus vagy?
Dzsesszzenészként és ütőhangszeresként nem hiszem, hogy lenne más választásom. Ebben a műfajban különösen nagy hangsúlyt kap a nyitottság, a kreativitás és az útkeresés, ezek nélkül kiüresedik és értelmét veszíti ez a zene. Egy ütősnek pedig mindenből zenét kell tudni csinálni, a leghétköznapibb, legprofánabb dolgokban is ott van a ritmus. Amúgy a dzsessz és az ütőhangszerek párosításából is következik a kísérletezés, hiszen ezeknek a hangszereknek nincs igazán mély, messzire nyúló tradíciója ebben a műfajban.
Dés András kivel néz farkasszemet?
Elsősorban természetesen magammal. Egy ilyen hosszú és magányos alkotói folyamat önkéntelenül is a szembenézésre, az összegzésre kényszerít azzal a rengeteg információval, amit az elmúlt 15 évben felhalmoztam. Amikor az ember ismeretlen területre téved, az egyik legizgalmasabb feladat lebontani a sok rutint, a megkövesedett sallangot. A darabban amúgy farkasszemet néz művész a közönséggel, többség a kisebbséggel, mester a tanítvánnyal, egyén a tömeggel vagy ember az Istennel. Úgy érzem, a világ, amiben élünk, az iszonyatos tempó, a ránk zuhanó információk kezelhetetlen tömege, a közélet viharossága amúgy is nap mint nap önvizsgálatra kényszerít bennünket. A szélsőséges, gyorsan változó környezetnek köszönhetően muszáj folyamatosan újradefiniálni saját magunkat, vagyis farkasszemet nézni önmagunkkal és a környező világgal.
Amikor a színpadon vagy, hogy látod magad kívülről: színésznek vagy zenésznek?
Zenész vagyok akkor is, amikor színházasdit játszom, de az előadóművész a legpontosabb kifejezés arra, amit csinálok. A zene az alapvető nyelvem, de a Farkasszemben színházi eszközökkel is operálok. Ezek az eszközök bizonyos esetekben segítenek konkretizálni mindazt, amiről az adott jelenet szól, bizonyos esetekben bővítik az asszociációs lehetőségeket a közönség számára. Az előadást végigkíséri a játék zene és színház között, hol az egyik, hol a másik kerekedik felül. A végén pedig remélhetőleg győz a közönség.
Édesapád Dés László, zeneszerző, dzsesszzenész. Inspiráló környezetben nőttél fel. Szeretnéd, hogyha nagyobbak lesznek a fiaid, ők is zenéljenek?
Azt szeretném – ahogy gyerekkoromban apukám is mindig ezt tartotta fontosnak –, hogy amit csinálnak, azt komolyan tegyék, bele tudjanak feledkezni a munkába és örömöt szerezzen nekik, amivel foglalkoznak. Mindkettőjüknek jó érzéke van a zenéhez, muzikális gyerekek, szeretném, ha tanulnának majd valamilyen hangszeren játszani. De hogy mik lesznek, ha nagyok lesznek, az egyelőre csak a „professzor” és a „Batman” szintjén van. Habár a kisebbik fiam hezitál Batman és Michael Jackson között.
Egyszemélyes darabot adsz elő, korábban pedig számos együttesben játszottál. Milyen érzés most egyedül a színpadon?
Furcsa és izgalmas tapasztalat. A darabbal párhuzamosan persze továbbra is játszom egy csomó együttesben. A zenélést, különösen a dzsesszzenélést alapvetően társas műfajnak tartom, amelynek elkerülhetetlen kelléke az adok-kapok. Az a folyamat, amikor néhány ember kimegy a színpadra, még ők sem tudják pontosan, mi fog aznap történni, de a kellő bizalom, elfogadás és szakmai tudás segítségével közösen létrehoznak valamit, amelyben senki sem helyettesíthető és kicserélhető, amelynek mindenki fontos eleme, fantasztikus élmény. Azt gondolom, mindazt a tapasztalatot, amit a szólóelőadásom során szereztem, szerzek, be tudom majd forgatni a másokkal közös zenélésekbe is.
Többféle hangszer csendül fel egyetlen darabban. Számszerűsíthető?
A Farkasszemben egész pontosan 11 hangszert használok, beleértve néhány hétköznapi tárgyat, egy zseniális effektpedált és a saját testemet is. Biztos lenne, aki megkérdőjelezné, hogy egy hivatalosan evőeszköztartónak készült tárgy mióta minősül hangszernek, szerintem viszont hangszer az, amit annak használunk. Egy orgonán is lehet semmitmondóan játszani viszont, akár egy papírlap is alkalmas lehet arra, hogy zeneileg értelmes, izgalmas dolgokat játsszunk el rajta.
Folyamatosan játszol. Különböző hangszereken, most pedig még színházat is. Egy fiús apuka mit játszik otthon a srácaival?
Amikor játszunk, akkor pont az az izgalmas, hogy hagyni kell, hogy bármilyen irányba elkanyarodhasson a játék. Olyan, mint a dzsessz. Egymás határainak a tiszteletben tartásával engedni kell, hogy mindenki megtalálja a játékban a saját örömét, úgy, hogy azzal a másik is tudjon mit kezdeni. Egy idő után én is beleélem magam a rám osztott szerepbe, azt nehéz kezelni, amikor valamelyik fiú megbontja a dinamikát, eluralja a terepet. Ebből is látszik, hogy nagyon fontos gyerekkorban megtanulni jól játszani, sok felnőttön érződik, hogy kimaradt ez a tapasztalat az életéből. Pedig ha ügyes az ember, akár az egész életét végigjátszhatja.
A Farkasszem című darabról bővebben a januári-februári lapszámunkban olvashattok még!
Fotó: Gregus Máté
