Egy taxis barátom mesélte, hogy rafináltabb kollégái Budapesten olykor három-négy hídon is átviszik külföldről érkező reptéri kuncsaftjukat. Megvan hozzá a bevett szöveg is: „Ez azért van, csókolom, mert Budapest szigetekre épült.” Amikor repülővel érkezem egy külföldi országba, a taxis a legelső szolgáltató, akivel találkozom, az első külföldi vállalkozó, akinek pénzt adok, így az első személy, aki napokra meghatározza az adott országról alkotott képemet és előítéleteimet. Egy jó taxis autójában úgy érzem: ez a hely maga a paradicsom. Egy rossz taxiélmény után viszont azonnal visszamennék a repülőtérre, hogy hazarepüljek – csakhogy ehhez újra taxiba kellene ülnöm.
A szervezetlenség és kiszolgáltatottság csimborasszója Kairó volt: ott mára reptéren belül hajbakaptak rajtam az öltönyös, aranygyűrűs, az angolt törve beszélő taxisok, a helyiek rámenős közvetlenségével terelgettek-fojtogattak, végül arra ocsúdtam, hogy egyikük viszi magával a bőröndömet, és rángat maga után a lifthez. A következő helyszín a reptéri taxiparkoló, ahol ő, az öltönyös-aranygyűrűs előre elkéri tőlem a viteldíjat, majd átad engem egy nem öltönyös, angolul nem tudó alvállalkozójának, aki harmincéves autóján szállít engem, ő sem tudja, hová. A szálloda címét részben egy cetlin mutattam, részben az Activity eszköztárával kommunikáltam, és közben nem tudtam, mi a jobb: ha megtudja, hová megyünk, vagy ha az utat nézi, hogy oda is érjünk.
De nem én jártam a legrosszabbul: egy piros lámpánál láttam a férfit, aki mellettem ült a repülőn. Ő egy robogó hátsó ülésén kucorgott a sporttáskáját szorongatva. A taxis elég gyorsan a címre repített, és egy fillérrel sem kellett többet fizetnem annál, mint amit a főnöke már előre elkért tőlem. A végén még én szerettem volna elnézést kérni a taxistól, amiért olyan gyanakvó és ellenséges voltam, és nagyon sajnáltam, hogy az arabtudásom kimerül abban, hogy Fatima. Magyar nyelven viszont ezúton szeretném megkövetni: attól, hogy egy rendszer számunkra idegen, még nem biztos, hogy rossz. Visszaúton egy hasonló autóban, egy hasonló taxissal már önfeledten vitattuk meg a „Hungarian girls beautiful” témát.
De van más emlékezetes taxiélményem is, a mallorcai reptéri transzfer: ott sikerült úgy összevesznem a rendszer üzemeltetőivel, hogy a végén rendőrt kellett hívni. És bevallom: nem én hívtam a rendőrt, hanem ők hívták énrám.
Hogy miért? Mert Mallorcán szervezetlen a reptéri taxizás? Hiénák anarchiájába csöppen a turista? Szó sincs róla, a legnagyobb rend és a legszigorúbb szabályok uralkodnak. Hosszú (húsz–huszonöt perces) sorban állnak a turisták és a taxik, és ahol a két sor találkozik, egy diszpécser tereli be a soros turistákat a soros taxiba. A gépezetbe velem került porszem. Én ugyanis a feleségemmel és a három gyerekemmel (az akkor pont egyéves ikerpárral és a hároméves nagyfiúval) egy olyan ötfős tömeget képeztem, amelyet a diszpécser nem volt hajlandó beengedni egyetlen autóba, hiába ecseteltük, hogy be fogunk férni, mert a két parány az ölünkben lesz kénytelen utazni. (Mert persze gyerekülése egyik taxisnak sem volt, minek is foglalná a helyet a csomagtartóban a kövérturista-bőröndök elől? Hétszemélyes taxi pedig nincs: csak ötszemélyes autók kapnak taxiengedélyt.) Szóval egy autóban a sofőrrel együtt legfeljebb öt ember utazhat, a kicsiket pedig az ölünkben kell vinnünk. „Five persons, two taxis” – ez volt Mad Max ítélete.
Márpedig a sziget másik végére egy taxiút hetven euró lett volna, két autóban ez rögtön száznegyven. Én időt kértem, tanakodtunk, hogy ennyi pénzből ne béreljünk-e autót, végül apa úgy döntött: rendben, legyen Mad Maxnek igaza, legyen két taxi. Mad Max pedig ennyit mondott tört angolsággal: „Oké, akkor álljanak be még egyszer a sor végére.” Három picike, kimerült gyerekkel és két nagy bőrönddel apában egészséges tiltakozás ébredt, és bár a sorban álló turistatársaink boldogan maguk elé engedtek volna, Mad Max hajthatatlan volt, és némi szóváltás után azt mondta: „Oké, no taxi!”
Segítek: mivel az egész reptéren CSAK rajta keresztül lehetett taxit kapni, apa gyorsan rájött, hogy minden remény elillant a reptér gyors, gyerekbarát elhagyására. Ekkor a mindig békés és jámbor apa – tőle szokatlanul – üvölteni kezdett, és olyan kifejezéseket használt, amelyek angol nyelvvizsgán sosem kerülnek elő, Mad Max pedig ezeket szépen magára is vette.
A történetnek több befejezése is terjeng. A Mallorcán otthonosan mozgó Badár Sándor kollégám úgy meséli, hogy Kovács András Péter megverte minden taxisok urát. Olyan verziók is léteznek, hogy bevittek a rendőrségre. Hogy kitiltottak Mallorcáról. Az igazság kevésbé izgalmas: Mad Max megállította az arra járőröző helyi ébereket, saját nyelvén vázolta a történteket, azok pedig – inkább a feleségemet és a gyerekeimet, mintsem engem szem előtt tartva – azt mondták nekünk, hogy üljünk be két taxiba, és tűnjünk el.
Az eset után négy nap kellett, hogy megjöjjön a bizalmam a szigethez, és így utólag visszagondolva: nagyon örültem volna, ha ott Mallorcán is az a rendszer működik, mint Kairóban. A tanulság megint csak az, mint Kairóban: attól, hogy egy rendszer számunkra idegen, még nem biztos, hogy rossz. A nyaralás végén, a visszaútra viszont sikerült felhajtanunk a sziget egyetlen hétszemélyes taxiját, amelynek sofőrjével szintén megtaláltuk a közös nevezőt: a „Hungarian girsl beautiful” témát.
