Irány a tenger!
Apám megígérte, hogy ha le tudok érettségizni – végre-valahára –, akkor elvisz a tengerhez. Nem hittem neki, gondoltam, felelőtlen kijelentés, nincs nekünk pénzünk, és úgyis csak azért mondja, mert minden évben megbukom mindenből, és pontosan tudja, hogy 40 éves leszek, mire befejezem a középiskolát. De kitoltam vele.
Jól leérettségiztem szín kettesre, a biztonság kedvéért matekból és fizikából elhasaltam az írásbelin, de szóban kikönyörögtem a kegyelmet. Rendben van hát – mondta apám –, akkor irány Horvátország, én ezt sokáig Horváthországnak írtam, mert az egyik barátnőm is Horváth volt akkoriban. Beültünk a rozoga kocsiba, és 12 órát mentünk szerpentinen, többször majdnem meghaltunk, jött szembe velünk kamion meg traktor is, végül csak odaértünk.
Nem tetszett, mert nem így képzeltem.
Álmaimban fehér volt a homok, és kék a víz, itt meg böhöm kavicsok hevertek mindenfelé, és nem is kék volt, hanem sárgás-átlátszó az egész, el is ment a kedvem. Letettük a szállásra a csomagokat, fóliás bécsis zsemle, hűtőtáska és naptej, aztán strandlepedő, és irány a part. Kicsi rákok jöttek-mentek mindenfelé, volt nekik házuk is, tarisznyarák, mondta apám, a bölcs, én pedig megvetettem vele a sétálóutca legdrágább búvárszemüvegét, és kétrészes bikiniben becaplattam a tengernek csúfolt izébe.
Mikor megláttam a tengeri uborkákat, mások helyett is elszégyelltem magam. Hát micsoda dolog belepiszkítani a vízbe, szájamat húzva jöttem ki csalódottan, de megnyugtatott apám, hogy bátran menjek vissza, az nem az, amire gondolok, hanem élőlény, és amúgy meg vigyázzak a tengeri sünökre, mert ha belelépek, megszúrnak.
Természetesen abban a percben sikerült is telitalppal megismerkednem egy jókora példánnyal, anyám rikácsolt, hogy ugye-ugye, így jár, aki nem veszi fel a csatos műanyag szandált, vérzett a nagylábujjam, sírtam, és haza akartam menni, különben is: ez nem olyan, hanem csúnya, és be lettem palizva, át lettem verve, olyan amerikai filmes óceános dolgokat képzeltem, pálmafákat meg görkoris lányokat, itt meg osztrákok és magyarok vágtak egymás szavába pipacsvörös arccal és félig leégett mellkassal.
Másnap felkeltünk, persze még mindig fájt a lábam, megebédeltünk a parton, furcsa tengeri dolgokat meg sült krumplit, és beültünk az autóba, hogy megnézzük a várost. Sok-sok kilométert mentünk, aztán megálltunk, akkor csodát láttam.
Balra, a parkoló mögött ott volt valami hatalmas és kék, olyan, mint a filmekben. Nem láttuk a végét, elért egészen a horizontig, sőt még annál is tovább, ahol lemegy a nap, meg ahol az Üveghegy is lehet, csak bámultam, és már a bütyköm sem sajgott annyira.
Hol vagyunk? – kérdeztem apámat. Ő meg a középen lyukas térképét nézegette, forgatta, próbálta leplezni, hogy teljesen eltévedtünk, majd megkérdezett egy helyi embert, hogy mi ez a környék. Azt a választ kaptuk, hogy üdvözöljük Horvátországban. Ez bizony az Adria, a tenger, amit eddig csak a földrajzatlaszban láttam, ahol pedig lefoglaltuk a szállást, az csak egy kis öböl – és nem is a legszebb rész –, szóval hát ez lenne itt az igazi.
Nagyon boldog voltam. Apám pedig peckesen kihúzta magát, hogy na látod, pupák, mondtam én, hogy elhozlak a tengerhez, én meg bezsongtam a gyönyörűségtől, és ruhában, úgy, ahogy voltam, belegázoltam a vízbe. Csípett a sós lötty, de nem érdekelt, körülöttünk vidám emberek jetskiztek, külföldiek heverésztek gumimatracokon, és pezsgett az élet, a parton napernyők és nyugágyak álltak váltakozva, én pedig gyorsan összebarátkoztam egy fiatal lánnyal, akinek a papája halász volt, és elvittek minket motorcsónakkal egy icipici szigetre. Mikor kiszálltunk, felvettem a búvárszemcsimet és beúsztam jó messzire, hátha látok olyan halakat, mint a tévében, dobogott a szívem, hogy mi lesz, ha jön egy cápa, de nem érdekelt, csak úsztam egyre beljebb és beljebb.
A többiek a parton maradtak és halat sütöttek, én meg úgy éreztem, igazi tengerbiológus vagyok: jöttek ám a halacskák, a csíkos, a fekete, a nagy, a furcsa kinézetű, úgy úsztak el mellettem, mintha meg sem lennének lepődve. Nekem viszont kitágult a tér, elfeledtem a középiskolát, a bukásokat, a nyarakat, amiket áttanultam a telken, és önfeledten lubickoltam a nagy kékségben.
Késő este lett, mire kiértem a partra, éhes voltam, és minden erőmet kiszívta a víz. Induljunk vissza a szállásra, így apám, majd egy határozott mozdulattal rácsapta mind az öt ujjára a csomagtartót, és akkorát ordított, hogy ijedtében anyám elvágta a karját a barna nyelű konyhakéssel, én pedig a biztonság kedvéért beleléptem még vagy két tengeri sünbe, és úgy feldagadt a lábfejem, mint egy ideges gömbhal pöfeteg teste. Jajveszékelve tértünk vissza a panzióba.
Soha többé nem mentünk Horvátországba, csak a Balatonig. De én a szívem mélyén visszavágyom akkor is, ha szúrósak a tengeri sünök.
