Eljött a magyarok és a nők ideje Cannes-ban

2015. május 25. |

Magyar film harminc éve nem kapott akkora elismerést a cannes-i filmfesztiválon, mint most a Saul fia. De örülhetünk annak is, hogy egyre több a hús-vér női figura a vásznon.

Ahogy azt nyilván már mindenki tudja, vasárnap este a korábban kisfilmjeivel (Türelem, The Counterpart) kitűnt Nemes Jeles László első egész estés filmje, a Saul fia elnyerte a 68. cannes-i filmfesztivál második legjelentősebb elismerését, a zsűri nagydíját. Kétszeresen nagy dolog ez: egyrészt első filmmel nemhogy jelentős díjat nyerni, de már a főként befutott alkotóknak fenntartott versenybe bekerülni is különleges teljesítmény, másrészt magyar film harminc éve nem kapott ehhez hasonló elismerést Cannes-ban (Mészáros Márta ’84-ben nyerte el ugyanezt a díjat a Napló gyermekeimnekért, ’85-ben pedig Szabó István Redl ezredese vitte haza zsűri díját, ami a fesztivál bronzérmének számít).


Nemes Jeles László Natalie Portman társaságában megérkezik a Sicario vetítésére (Profimedia – Red Dot)

A legjobb idegen nyelvű?

A film hatása és sikere elsősorban abban rejlik, hogy a rendező egészen új megközelítést talált ki a holokauszt már sokszor megjelenített borzalmának ábrázolásához: végig szinte kizárólag a gázkamráknál dolgozó főhősére, Saulra (Röhrig Géza) koncentrál, míg ő éles, a kép nagy része homályos, így csak fenyegető kép- és hangfoszlányok formájában szűrődik be a külvilág, ami ettől még kiszámíthatatlanabbnak és rémisztőbbnek hat. A történet fókusza is egészen szűk: semmi másról nem szól a film, mint arról, hogy Saul hogyan küzd annak az eleve kudarcra ítélt tervének a megvalósításáért, hogy egy rabbival fogja eltemettetni azt a holttestet, amelyet a fiának vél.

Röhrig Géza Saulként

A Saul fiát már a fesztivál alatt megvette a Sony amerikai forgalmazásra, és bár májusban még nagyon korai tippelgetni, azért muszáj megjegyezni, hogy évtizedek óta most először tűnik reális lehetőségnek, hogy magyar alkotás a legjobb idegen nyelvű film Oscarja közelébe kerüljön (utoljára ’88-ban, Szabó István Hanussenjét választották az öt jelölt közé).

Kiábrándító tanulság

Nemes Jeles filmjét a fesztivál elején, a harmadik napon mutatták be, és onnantól kezdve végig a kedvencek közt szerepelt, így a díj nem okozott különösebb meglepetést, a Coen testvérek által vezetett zsűri viszont az Arany Pálmával sokakat megdöbbentett: Jacques Audiard-nak ítélték a fődíjat Dheepan című, Párizsban vergődő, Srí Lanka-i menekültekről szóló drámájáért, amely kevesek szerint tartozott akár a fesztivál, akár A prófétát és a Rozsda és csontot is jegyző rendező legjobbjai közé. Én irreális befejezése ellenére szerettem ezt a filmet, hatásos és erős alakításokat látunk benne európai közönség számára teljesen ismeretlen színészektől, de azt sajnáltam, hogy a briliáns Paolo Sorrentino, aki két éve A nagy szépséggel sem nyert semmit Cannes-ban, Ifjúság című idei versenyfilmjével megint kimaradt a díjazásból. Ez hordoz némi kiábrándító tanulságot is: nem elég, ha egy film kiváló – az öregedő művészek melankóliájával nemigen lehet Arany Pálmát nyerni, ahhoz társadalmilag fajsúlyosabb kérdéseket kell boncolgatni.


Cate Blanchett és Rooney Mara a Carolban

A fesztivál alatt újra és újra szóba került, hogy az idei a nők éve Cannes-ban és úgy általában a moziban. Ezt Cate Blanchett a Carol című leszbikus-szerelmesfilm sajtótájékoztatóján rögtön lecsapta azzal, hogy nagyon reméli, hogy nem csak az idei a nők éve, és tényleg szomorú, hogy 2015-ben még mindig arra kell rácsodálkozni, hogy sok izgalmas, összetett női figura bukkan fel a filmekben. Úgy tűnik, még mindig itt tartunk, Cannes viszont valóban jól teljesített idén ebben a tekintetben.

Todd Haynes Caroljában Cate Blanchett és Rooney Mara harcol azért, hogy együtt lehessenek az ’50-es évek Amerikájának nem éppen elfogadó közegében. Két erős, érzelmes nő, akik tisztában vannak vele, hogy szinte lehetetlen, amire vágynak, mégsem a társadalmi konvenciók irányítják döntéseiket. A Mad Max: A harag útjában Charlize Theron nők megmentéséért küzdő, félkarú amazonja elhomályosította a film főhősét és az őt alakító Tom Hardyt, és a folytatás már kifejezetten róla szól majd. A Tale of Tales című horrorisztikus mesefilmben Salma Hayek figurája mindent, akár még a szerelmét is hajlandó feláldozni azért, hogy teljesülhessen a vágya, és gyereke születhessen.


Charlize Theron nők megmentéséért küzdő, félkarú amazonként

Nagyon mai női figurák

A Sicario című kőkemény thrillerben az FBI-ügynököt alakító Emily Blunt ölt golyóálló mellényt és indul csupa férfi közt egyedüli nőként leszámolni a mexikói drogbárókkal. És bizonyos értelemben még Gaspar Noé teljesen félresikerült, 3D-s erotikus filmjét, a Love-ot is a pozitív példák közt említhetjük meg: habár figurái elnagyoltak, és amikor éppen nem szexelnek, akkor leginkább hisztériáznak, a szerelmi háromszög két női tagja nemcsak az érzelmeit, de szexuális vágyait és testét is hezitálás nélkül vállalja fel, felszabadult, nagyon mai női figurák ők.


Emily Blunt a Sicarióban

És mintha még azok a figurák is átalakulnának, akik a hagyományos nemi szerepek szerint mindent eldobnak a szerelemért, a férfiért. A Mon roi című francia versenyfilmben – amelynek női főszereplője, Emmanuelle Bercot Rooney Marával megosztva megkapta a legjobb színésznő díját – a főhősnő gyógyíthatatlanul szerelmes lesz Vincent Cassel kiegyensúlyozott párkapcsolatra képtelen, de végtelenül sármos figurájába, és bármennyit is szenved emiatt, mégsem válik egy pillanatra sem áldozattá. Ahogy a két testvér vérfertőző szerelmét bemutató, Marguerite & Julien című kosztümös filmben is a lány (Anais Demoustier) az, aki hajthatatlanul ragaszkodik ahhoz a kapcsolathoz, amely a külvilág számára bűnös és érthetetlen, de számára az egyetlen értelmes dolog az életben. Egyikük sem rendelődik alá a férfinak, csak a saját érzéseinek.

Lassú a változás, de legalább történik valami. Idén próbáljunk annak örülni, hogy a tizenkilenc versenyfilmből hármat nő rendezett. Hátha jövőre eggyel többen lesznek.

Szerző: Bujdosó Bori

Szólj hozzá te is!

Még több Kultúra