Jo Nesbø: „Ha lezuhanok, nekem annyi” – exkluzív interjú

2015. június 12. |

Stieg Larsson halálával nagy verseny indult a skandináv krimiírók körében, hogy ki lépjen A tetovált lány írójának örökébe. Jelen állás szerint a norvég Jo Nesbø vezet, méghozzá toronymagasan: a brókerből lett krimiíró Harry Hole-történeteiből idestova 23 millió példány fogyott világszerte. Köves Gábor exkluzív budapesti interjúja.

Fotó: Hakon Eikesdal

Nemcsak profi író, de profi interjúalany is. Az 55 éves, oslói lakóhelyű szerző nem az a haverkodó típus, a szavait alaposan megválogatva, megfontoltan válaszol minden egyes kérdésre, de ha elégnek ítélte a mondandóját, úgy hallgat el, hogy azonnal megfagy a levegő – Budapestről is hallani ilyenkor az oslói legyek zümmögését. A hirtelen beálló nesbøi csend súlyos, és üzenete egyértelmű: kérem a következő kérdést! Északi nyugalmát egyetlenegyszer sikerül megtörni – felpattan, az okostelefonjához siet, és izgatottan guglizni kezd, mert a saját szemével akar megbizonyosodni arról, igaz-e, amit mondunk: valóban betiltották-e hazájában a Brian életét, vagy csak egy magyar újságíró provokációja az egész. A hír igaz. A szerző visszaül, az északi nyugalom pedig visszaköltözik a helyiségbe.

Nagy sziklamászó hírében áll. A kezén lévő horzsolásokat, gondolom, nem az írás, hanem a mászás okozta…

Eltalálta. Amint látja, tele vagyok sebekkel. Nem vagyok egy technikás mászó, inkább erőből nyomom, ezért a sok vágás és zúzódás. Egy-egy kiadósabb mászás után úgy festek, mint egy hajléktalan. Egyszer annyira megsérült a csuklóm, hogy utána hetekig diktálnom kellett, nem ment az írás sem. Most Szlovákiából jövök, másztam ott is, és úgy tervezem, Budapest környékén is mászok egy jót. Ha nem is hegyet, mert az itt nem nagyon van, de úgy hallom, van néhány mászásra igencsak alkalmas kőfejtő a város határában.

Mennyire taksálja magát sziklamászóként?

Viszonyítás kérdése. Szlovákiában kőkemény profikkal másztam – hozzájuk képest nyeretlen kétéves vagyok. Máskülönben nincs okom a szégyenkezésre, nem jövök zavarba, ha egy komolyabb sziklával találom szembe magam.

Profi focistának készült. Focistának volt jobb, vagy mászónak?

Fénykoromban, ami, biztosíthatom, nem ma volt, sokkal jobb focista voltam, mint amilyen mászó vagyok. A negyvenes éveim vége felé kezdtem mászni, ebben a korban már ne várjon világraszóló teljesítményeket magától az ember. Egyébként nem azért kezdtem bele, mert olyan fenemód tehetségesnek éreztem volna magamat – ellenkezőleg: komoly tériszonyom volt, ezt akartam legyőzni. Nos, örömmel jelenthetem: legyőztem. Fenn a sziklán érdekes beszélgetéseket tud folytatni magával az ember. Noha ott a védelmet nyújtó biztosítókötél, a mélységtől és a zuhanástól való félelem annyira zsigeri, hogy a fejem sokszor egészen mást mond, mint a testem. A mászás számomra a pánikkal való kacérkodás. Miközben persze, hála a kötélnek, relatíve biztonságban tudhatom magam. Olyan ez, mint egy emberkísérlet, ahol én vagyok a kísérletező és a kísérleti alany is. Jó kis önismereti trip. Tudja, ebben a mi macsó kultúránkban a fizikai korlátait könnyebben beismeri egy férfi, mint a félelmeit. A mászók jól ismerik a saját félelmeiket, a mentális korlátaikat. Kénytelenek jól ismerni. Íróként sem haszontalan tapasztalat ez a határfeszegetés; olyan mélységekbe enged bepillantást, amit két lábon a földön állva nem lehet megtapasztalni.

A fotó Magyarországon készült. Fotó: Ghimessy Attila

Volt, hogy engedett a csábításnak, és biztosítás nélkül mászott?

Igen. Ha az ember már évek óta mászik, előbb-utóbb adódnak ilyen helyzetek. Mint nemrég Prágában is. Falat másztam biztosítókötél nélkül. Ha lezuhanok, nekem annyi. Így utólag azt mondom, butaság volt, mert az életemet kockáztattam, bár nem hiszem, hogy nagyobb veszélyben lettem volna, mint például egy sztrádán száguldó autóban. Hogy a motorozásról ne is beszéljünk.


A fotó Magyarországon készült.
Fotó: Ghimessy Attila

Az írás kevésbé veszélyes elfoglaltság, akár biztosítókötéllel ír, akár nélküle, de az adatgyűjtés során azért érték már meglepetések…

Minden könyvem előtt végzek terepmunkát. Személyesen is ismernem kell azt a várost, amelyikről írok. Az egyetlen hely, amiről úgy írtam, hogy nem jártam ott, pont Prága volt. Alig néhány mondat volt az egész, de még sokáig kényelmetlenül éreztem magam miatta. A Leopárd című könyvem előtt Kongóba is eljutottam egy ENSZ-misszió tagjaként. Gomában jártunk, ami nem a legbékésebb pontja a Földnek. Nem éreztem veszélyben magam, noha a tervezettnél hamarabb mennünk kellett, mert a lázadó gerillák elérték a város határát. Veszély helyett inkább a helyzet abszurditása csapott meg. Látta az Apokalipszis mostot? Coppola filmjében voltak olyan jelenetek, mint amelyeknek Gomában voltam a tanúja. Katonai helikopterek a levegőben, szörfösök a vízen – ez volt a bizarr gomai valóság. A hotelhez tartozott egy teniszpálya is, a recepción adtak három labdát, de a lelkemre kötötték, hogy vigyázzak rájuk, mert ez az utolsó három teniszlabda Kongóban. Életem legóvatosabb teniszmeccse volt. Katonai bakancsban futkostunk a pályán, miközben a fejünk felett vadászgépek húztak el. Van az a híres fotó, amelyen Che Guevara és Fidel katonai szerelésben golfoznak. Erre emlékeztetett a mi kongói teniszünk.

Amikor már nem focizott, de még nem írt, a Die Derre nevű együttes frontembereként a rockeréletformából is kivette a részét. Nem hiányzik a rocker énje?

Igazából soha nem hagytam fel a zenéléssel. A banda megvan, nyaranta még most is turnézunk, de lemezt már nem csinálunk. Az utolsót ’98-ban készítettük, de ez, úgy látszik, nem zavarja a rajongókat, mert jóval nagyobb számban tódulnak a koncertjeinkre, mint húsz éve. Akkoriban halálosan komolyan vettük magunkat. A második lemezünkkel befutottunk – ami addig játék volt, hirtelen üzlet és karrierlehetőség lett. Ezért is szálltam ki, de ma már nem görcsölünk semmi ilyesmin. Nem versenyzünk a fiatalabbakkal, nem futunk promóciós köröket, csak játszunk, és jól érezzük magunkat.

Amikor profin nyomták, rivalizáltak az A-hával?

Sosem léptünk fel velük, de most, hogy mondja, épp a napokban beszéltem Morten Harkettel telefonon. Vannak közös terveink, de ezeknek semmi köze a zenéléshez.

Van kedvenc száma tőlük?

Tudja Norvégiában az A-ha más megítélés alá esik, mint máshol a világban. Angliában egy skandináv fiúzenekart láttak bennük, amiben persze volt igazság, hiszen a ’80-as években valóban azok voltak – jóképű fiúk trióban –, de mi, norvégok, ennél azért komolyabban vesszük őket, különösen a kései munkásságukat. Most, hogy már egyikük sem mai gyerek, a dalszerzői kvalitásaik kerültek előtérbe. A The Blood That Moves the Body a kedvenc A-ha-számom, és a Scoundrel Days a kedvenc A-ha-albumom.

Mit szólna, ha a lánya egy nap azzal állna elő, hogy papa, rocksztár akarok lenni. Szobafogságra ítélné?

Azt mondanám neki, amit Leonard Cohen mondott egyszer, amikor megkérdezték tőle, hogy kedves mester, mit gondol a hírnévről és az ezzel járó kiváltságokról. Hírnév és pénz? Mindenkinek csak ajánlhatom. Ez volt Leonard Cohen válasza. Én is csak ezt mondhatnám a lányomnak. Meg persze azt is, hogy ne a pénzért csinálja, hanem mert semmit sem akar jobban, mint zenélni.


Fotó: Niklas R. Lello

Nemrégiben felkérték, hogy válasszon egy Shakespeare-darabot és írjon belőle mai történet: a Macbethre esett a választása. Hol tart vele?

Még mindig írom. Shakespeare-t elég későn ismertem meg, már húszéves is elmúltam, amikor nemcsak kézbe vettem, de el is olvastam a drámáit. Norvégiában főként a helyi írókat sulykolták belénk a suliban, sok mindenre ez a befelé fordulás volt jellemző akkoriban. Kamaszként Hamsunnal menőztünk, úgy tettünk, mintha olvastuk volna, és világfájdalommal az arcunkon Hamsunról meg Dosztojevszkijről értekeztünk. Elég lógós voltam, de Hamsunról még egy ellógott napon is szívesen értekeztem. Nagy arcom volt, és hozzá hosszú, nagy kabátom. Shakespeare csak később jött, amikor már nem volt olyan hosszú a kabátom. Shakespeare nagy költő, nagy filozófus, az emberi lélek nagy ismerője, de történetmesélésben vannak hiányosságai. Tudom, hogy szentségtörés amit mondok, de ha a tökéletesen felépített történetről van szó, a Toy Story 3 szerintem előbbre van, mint a Macbeth. Persze ha csupán költészetként nézem, a Macbeth maga a gyönyör. Olyan csodálatos szöveg, hogy az mindent feledtet.

Azt mondta, Macbethet olyannak látja, mint Michael Corleonét A Keresztapából. A sziklamászás elég férfias sport, de Don Corleone hangjának utánzása is a macsóság egyik fontos fokmérője.

Ebben sajnos nem tudok labdába rúgni. Brando hangját, de senki másét sem tudom utánozni. Talán ha vattát dugnék a számba. A norvég dialektusokban jó vagyok, de gondolom, azt nem lehet beszámítani.

Apropó maffiafilmek: Scorsese-vel találkozott már?

Képzelje, nem. Pedig úgy volt, ő rendezi meg a hetedik Harry Hole-regényt, a Hóembert. Most úgy áll a dolog, hogy Scorsese lesz a film producere, Tomas Alfredson pedig a rendező.

Filmre kívánkozó történet a saját családtörténete is. Apja a második világháborúban a Norvégiát megszálló németek oldalán harcolt Sztálingrádnál, míg az édesanyja családja az ellenállók közé tartozott.

Apám 19 éves volt, amikor jelentkezett a seregbe. Abban a hitben élt, hogy Sztálin nagyobb veszélyt jelent, mint Hitler. Három évet ült ezért a döntéséért. Anyám kislány volt még a háború alatt, és mivel egy gyerek jóval szabadabban mozoghatott, mint egy felnőtt, a szülei – akik aktív ellenállók voltak – sok mindennel megbízták.

Hogyan lehetett ezt a két, merőben eltérő hátteret a családi ebédek alkalmával összeegyeztetni? Nem adódtak feszültségek?

Nem emlékszem ilyesmire. Arra a néma szégyenérzetre viszont igen, ami szinte sütött a norvégokról, amiért az ellenállás a kialakult legendával ellentétben valójában nagyon is csekély mértékű volt. Apám barátai között több ellenálló is akadt, de apám nem árulta be őket: ő nem áruló, hanem katona akart lenni, aki a világot fenyegető kommunista veszély ellen harcol. Ha a rendszer haszonlesői közé tartozik, mint sokan a norvégok közül, akkor nyilván más lett volna a családi helyzet. Érdekes, hogy a későbbiekben apám leginkább azokkal értett szót, akik vagy ellenállók voltak, vagy Angliában kaptak pilótaképzést és így harcoltak a németek ellen. Én 15 éves voltam, amikor leültetett, és elmondta, mit csinált a háború alatt. Képzelheti, mekkora megrázkódtatás volt. Elképzelni az apámat német sisakban! Csak úgy ömlöttek belőlem a kérdések, ő pedig csak mesélt, mesélt. A legdrámaibb történeteit beleírtam a Vörösbegybe.

Az interjú a júliusi Marie Claire magazinban jelent meg.

Szólj hozzá te is!

Kapcsolódó cikkek

Még több Kultúra

Ezeket a filmeket díjazták a Verzió Filmfesztiválon díjazott

Ezeket a filmeket díjazták a Verzió Filmfesztiválon