„Kate Winsletet nem lehet visszahívni” – Interjú Köves Gáborral

2016. szeptember 02. |

Tavaly tavasszal Esterházy Péter éppen a 65. születésnapja küszöbén beszélgetett vele az Írók Boltjában, nyáron a Pussy Riot a Szigeten egyedül neki adott exkluzív interjút, ősszel Claudia Cardinale mesélt mindenféle legendás liezonokról a diktafonjába (mindig kettőt használ!), télen Kate Winsletet hallgatta káromkodni Londonban, idén tavasszal meg már Mads Mikkelsen nappalijában csevegtek sűrű dohányfüstben, még ha Skype-on is. Nagyon büszkék vagyunk rá, most vasárnap pedig a Pozsonyi Pikniken dedikál.

Köves Gábor a Magyar Narancs munkatársa, lapunk állandó szerzője, a Scolar gondozásában júniusban megjelent interjúkötete, a Mi az, hogy nagymenők? különösebben nem szorul rá a csillogó reklámtáblára. Rogyásig van a kortárs irodalom és film szupersztárjaival. Belül Jonathan Franzentől Helen Fieldingig, Bret Easton Ellistől Liv Ulmannig mondja mindenki a magáét (ezek különböző hazai lapokban megjelent beszélgetések az utóbbi évekből), kívül Dragomán György ajánl és Hámori Gabi méltat, akinek pedig eddig nem volt Marie Claire-előfizetése, és a fentebb megidézett interjúkról lemaradt, egyet se búsuljon: szeptember 4-én a Pozsonyi Piknikről már dedikált példánnyal lehet hazatérni.

Nem valami hálás feladat „a világsztárok riporterét, a riporterek sztárját” (nem mi találtuk ki, nem is ő, de találó) éppen interjú apropóján asztalhoz ültetni, de mindegy, próbálunk miliőt is festeni hozzá, ha már ő is így szokta. Napsütötte budai terasz délelőtt, a tejeskávéja pöttyös bögrében érkezik, de a rántotta miatt már rá kell szólni, hogy két tojásból nem lehet, csak háromból, hogy páratlan legyen. Engedelmesen bólint, ha három, hát legyen három: beszélgetésünk a rántotta előtt, közben és után készült.

Mennyire vannak zavarban, akik veled csinálnak interjút?

Nem gyakori eset. De miért lennének zavarban? Ha valaki, akkor inkább én vagyok.

Nekünk, remélem, több időnk van, de olyan jó lenne, ha mesélnél arról, hogy lehet tíz percet beosztani. Milyen, amikor hosszú hónapos vagy többéves üldözés után végre megvan valaki, és maximum negyedórába kell belepréselni mindent, és dekázni a percekkel.

Nagyon fontos például, hogy a diktafon be legyen kapcsolva. Ez akkor is fontos, ha one on one a dolog, ha csak az alany van meg én, és akkor is, ha a vadra több újságíróra van egyszerre ráeresztve. És még valami: mindig legyen benne elem – az újságíróban is, de a gépben mindenképpen. De nem szeretném elviccelni a választ: főleg a hollywoodi filmesek mérik ilyen szűken az időt, az írók, költők és más szabadfoglalkozású művészek esetében a 45 perc sem ritka. 10–15 perc lehet 10 kérdés és 10 válasz, ez az optimális eset, kevésbé ideális, ha a kezdő kérdésre kapsz egy 9 és fél perces választ, és utána elköszönnek tőled. Épp az ilyen 9 és fél perces válaszok miatt kell megtanulni, ez is legalább annyira fontos, mint a diktafon bekapcsolása, hogy pofátlanul a másik szavába kell vágni. Mert neked csak ez a 10 perced van. Kate Winsletet nem lehet visszahívni, hogy még jövő héten csacsogjunk egy kicsit.

Ki méri az időt?

Valahol a sarokban ott ül egy ember, a sztár ügynöke vagy a sajtósa, vagy a sajtós ügynöke és méri azt a rohadt időt. Ugyanez telefonon úgy fest, hogy egy kedves, kimért hangon beleszól a beszélgetésbe, hogy „last question, please”. A 15 perc a legritkább esetben 16 vagy 17. Persze alkudozni, kevésbé szép szóval; könyörögni mindig lehet, sőt kell is.

Jó, én akkor sem értem, hogy ez mire elég, mi fér ennyi időbe. Idegesítően kevés.

Miközben darálod a kérdéseket és hallgatod a válaszokat, számolsz magadban, mire elég az anyag, megy ez az átváltósdi: tartunk-e már egyoldalnyi hasznos szövegnél, esetleg kettőnél. Jó esetben tartunk, feltéve, ha az interjúalany az „igen”, „nem”, „nem tudom”, „nem tudom, majd utánanézek” típusú válaszoknál bőbeszédűbbnek és készségesebbnek mutatkozik.

De te pontosan tudod, hogy mit fogsz kérdezni?

Nekem létszükséglet, hogy pontosan tudjam, igen.


Fotó: Németh Dániel

Kezdő, rutintalan újságíróként simán bevittek az erdőbe? Volt, hogy nem voltál résen, kidumáltak a saját idődből?

Biztosan volt ilyen, kellett, hogy legyen – na, ez az a válasz, ez a „nem emlékszem, de biztos volt”, amitől kérdezőként, hát hogy is mondjam, a halántékomon egy ér ideges rángásba kezd. Vannak nagyon profi dumálók, de ők is csak emberek, egyszer levegőt vesznek ők is, olyankor kell lecsapni. A légzés figyelése fontos szakmai fogás. Amennyire lehet, uralni kell a beszélgetést, ha 10–15 perc az élet, akkor nincs is más választása az embernek. Hasznos például, ha felismered a másik paneljeit. Egy-két interjú elolvasása után ezek úgy is nyilvánvalók: ki inspirálta, kinek köszöni, kinek ajánlja – ezek elő fognak jönni, mert mindenki szeretné könnyen megúszni a dolgot.

Milyen skillek kellenek ehhez?

Hát valamiféle kulturált vagy annak látszó pofátlanságra szükség van, az biztos.

A jóbenyomás-keltés meg a jó színben feltűnés elemi igényét simán elengeded?

Nem, el azért nem engedem. Ha szabad ilyet mondani, alapvetően jó magaviseletű interjúkészítő vagyok, fogom kérdezni az interjúalanyt arról is, amiről ő is szeretné, hogy kérdezzem, de az maximum egy kérdés lesz. Ha több idő van, ez felmehet akár két kérdésig is. A Philip Rothtal készített interjú alatt, ami a könyvben is szerepel, még nagyon bennem volt a félsz – rettegett, sosem mosolygó interjúalany stb. stb. –, azon voltam, hogy mindenáron kulturált kérdéseket tegyek fel, irodalmiasan beszélgessünk irodalomról, ahelyett, hogy megkérdeztem volna, hogy Philip, te, aki annyit írsz a szexről, most, ha szétnézel egy könyvesboltban, hogy látod, hová futott ki ez az egész, mégiscsak tőled indult ez a nagy amerikai disznólkodás. Kicsit azért finomítanék a kérdésen, de a lényege ez lenne. A kihagyott ziccerek mindig nagyon elkeserítőek, mert nem lehet visszamenni, hogy elnézést, lenne még egy kérdésem. Philip Rothhoz biztos nem lehet. Próbáltam, nem ment.

És olyan volt, hogy elnagyképűsködtél egy interjút, készületlen voltál, nem voltál elég éber?

Hogy nagyképűen válaszoljak: nem, soha. Jó, lehet, hogy a soha kicsit erős ide, de nekem kifizetődő – már csak a jelentős útiköltségek miatt is – valamennyire felkészülni. És ha lett is volna ilyen eset, úgyse mondanám el. Az éberség más kérdés, egy más időzónában könnyebben elfogja az embert az álmosság, olyankor hősiesen tűrni kell, és kitartani. Nehéz szakma ez.

Akkor úgy kérdezem, hogy szoktál-e még izgulni.

Még jó. Annál nincs is rosszabb, mint mikor a másik befejezett egy gondolatot, érezhetően kitette a mondat végére a pontot, hirtelen csend lesz, te jössz, és semmi, de az égadta világon semmi nem jut az eszedbe. Csönd, sötétség, borzalom. Ilyenkor terelni kell gyorsan, ha van előtted víz, inni kell belőle, ha nincs, jöhet valami hülye kérdés, egy „éppen min dolgozik, kedves mester?”… Aztán csak helyreáll a rend az agyadban, vagy ha nem, még egy kis víz, még egy hülye kérdés.

Az, hogy nem kell jóváhagyásra elküldeni a kész anyagot, mert úgysem értik, és nem is érdekli őket többnyire, min változtat? Szemtelenebb leszel, bátrabb?

Egyet kellett eddig elküldeni, Lars von Triernek. Bekérték a szöveg angol fordítását, de ezt is csak azért, mert Triernek éppen rendőrségi ügye volt, a hírhedt cannes-i nácizás után voltunk, attól tartott, hogy egy marseille-i börtönben fogja végezni. Ez senkinek sem lett volna jó. Mindenestre az interjúkészítés közben nem szempont a jóváhagyás kérdése, csak utána. Külföldön amúgy is van egy olyan furcsa szokás, hogy amit elmondanak neked, azt utólag vállalják is, ami elhangzott, az leírható. Itthon ez nem így van, vagy nem mindig van így, akadt olyan eset, amikor az interjúalany utólag nem vállalta a szavait. Paul Austerrel beszélgettem erről, szerepel is a könyvben, érdekelt, hogy van ez Amerikában, történhet-e olyasmi, hogy valaki például letiltat egy interjút. Auster azt mondta, hogy legfeljebb azért olvassa el, ha egyáltalán ilyesmire vetemedik, a vele készült, megjelenés előtt álló szöveget, hogy a tényeket ellenőrizze. Nem is engedhetné meg magának, hogy átírja. Letiltásról meg még nem is hallott.

Kicsit hagyjuk most ezeket a kényelmes interjúhelyzeteket. Mesélj azokról a junketokról, amikor egy csomó újságíró mellett tényleg a szóhoz jutásért kell küzdeni, és kicsit olyan az egész, mint valami gladiátorharc.

Ilyenkor egy kerekasztal körül ül 8–10 újságíró és megy a harc, hogy a rendelkezésre álló 10-15-20 percben levegőhöz és szóhoz juss. A nagy művészet az, hogy a kérdésedre kapott válasz után – visszaverve a többieket – tovább tudjad vinni a beszélgetés fonalát. Addig is rossz szemmel néztek, de ezt már nagyon rossz szemmel nézik a többiek, ahogy te is, ha valaki más csinálja. Mégis micsoda dolog ez, mit képzel ez az alak? Szóval megy a harc, az erőszakosabb győz. Persze az is egy stratégia, hiszen mindenki használhatja a másik kérdéseit, hogy csak becsúsztatod a diktafont – fontos, hogy be legyen kapcsolva! – az asztal közepére és kényelmesen néma maradsz. Egy kelet-európai újságíróban talán könnyebben felhorgad a virtus, hogy én csak azért is kérdeznék, ha már ideáig eljutottam – a drága repjegy is motiváló tényező lehet. Meg az is, hogy ad absurdum valamit tényleg kérdeznék.

Akivel beszélgetsz, annak általában van olyan kötelezettsége, hogy mondjuk egy kicsit is demokratikus legyen, és próbáljon meg figyelni arra, hogy minden újságíró labdába rúgjon?

Nem hiszem, hogy ez szerepelne a szerződésében. Gondolom, úgy van, hogy aki amúgy is olyan odafigyelős természet, az egy ilyen helyzetben is figyel azokra, akikkel beszél.

Te kitartóbban üldözöl világsztárokat, írókat, filmeseket, mint a miénknél nagyobb országok újságírói?

Akkor felteszem a „kis ország” lemezt – kis ország, kis piac, kevesebb interjúlehetőség. Mielőtt elérzékenyülnék, és elejtenék egy-két könnyet a kitartásom láttán, inkább csak azt mondanám: ez van. Vagy megszoksz, vagy megszöksz. Nekem is van egy rendes szakmám, papíron legalábbis, szóval senki sem kötelez erre.

Igazából mi a jó ebben?

Amikor mondjuk egy-két éves hajsza után eléred a megcélzott személyt, az azért egészen jó érzés.

És hogyan, miért lett könyv ebből a temérdek anyagból?

Összegyűlt egy nagy zsáknyi anyag, főleg az irodalmi interjúkról éreztem, hogy egy könyvet kitennének, aztán ez kiegészült filmes szövegekkel. A nagyobb lélegzetű interjúk és persze a nagyobb nevek kerültek be a könyvbe.

Volt olyan, akit nagyon szerettél, de kimaradt?

Stephen Fry, Charlotte Rampling, Audrey Tautou – vérző szívvel, de ki kellett hagyni őket.

Audrey Tautou barátságtalan volt veled?

Kifejezetten kedves volt.

És téged is lefotózott?

Mintha lett volna szó arról, hogy le szokta fotózni az újságírókat, de hogy ez meg is történt-e, arra nem vennék mérget.

Lehet, hogy Audrey Tautou-nak van rólad egy fotója, és erről nem tudsz?

Könnyen lehet. Most, hogy mondod, valahogy a végére kéne járni a dolognak.

Hogy lehet erre nem emlékezni?

Jó, maradjunk abban, hogy azt gyanítom, nem fotózott le. De ahogy a viccben is van, doktor úr, doktor úr, olyan bizonytalan vagyok…

És miért van ennyire kevés nő ebben a kötetben? A „mert így jött ki” nem válasz.

De hát így jött ki. Akkor elmondom, ki mindenkivel próbálkoztam életem során, nem a könyv miatt, az csak később jött, hanem interjúügyből kifolyólag. A Harry Potterek írója, J. K. Rowling – reménytelen. Alice Munro – már a Nobel előtt is reménytelen volt, azóta sem változott a helyzet. Nem sorolnám tovább, elég terjedelmes lista, nem adnék ötletet a kollégáknak. De azért vannak nők a kötetben, bár sosem gondoltam, hogy ezt így, kicsit védekezve kell állítanom. Szóval, vannak nők. Helen Fielding például, Bridget Jones szülőanyja. Vagy a Nobel-díjas Elfriede Jelinek. És így tovább. Nem sokkal tovább, de azért tovább is van.

Amikor nőkkel készítesz interjút, mintha szemérmesebb lennél. Vagy nem teszel fel nőknek olyan kérdéseket, amilyeneket férfiaknak szoktál – kicsit zavarba ejtőeket, provokatívabbakat –, vagy nem írod le.

Épp nemrég jártam úgy, hogy egy amerikai írónővel készítettem volna interjút, e-mailen mentek a kérdések, és úgy tűnik, a megengedettnél talán szókimondóbbak voltak a kérdések. Megkapták, nagyon megköszönték – irodalmi ügynökökön keresztül ment a levelezés – örömüket fejezték ki, hogy továbbküldhetik az interjúalanynak, majd másnap nagyon udvariasan és nagyon egyértelműen közölték, hogy ezek a kérdések nem méltók az írónőhöz. Amanda Palmer kevésbé volt szívbajos: elég konkrét kérdésekre elég konkrét válaszokat adott – benne is van a könyvben.

Mondj valakit, akivel úgy érezted, hogy nagyon jót beszélgettetek.

Jonathan Franzennel.

És kit kellett a leghosszabb ideig hajkurászni?

Umberto Ecót.

Ha kicsit később jelenik meg a könyv, az egyetlen magyar szereplő, Esterházy Péter mellé a narancsos Nádas Péter-interjúd is bekerül?

Biztosan. Nagyon izgalmas beszélgetés volt az is. Gombosszeg–aranyeső–Nádas Péter: ez legalább olyan jó emlék, mint a New York–Upper West Side–Philip Roth.

Pozsonyi Piknik a Facebookon!

Szólj hozzá te is!

Még több Kultúra

Irodalom az Akváriumban akvárium

Irodalom az Akváriumban

Új Bodies kiállítás nyílik az emberi test

Új Bodies kiállítás nyílik

„Nagyon kevés kompromisszumot kötöttem az évek során” – interjú Jean-François Lepage fotóssal divatfotós

„Nagyon kevés kompromisszumot kötöttem az évek során” – interjú Jean-François Lepage fotóssal