„Nem vagyok hajlandó káposztának nézni a közönségem” – interjú Gergye Krisztiánnal

2016. szeptember 21. |

Gergye Krisztián a nevével fémjelzett társulattal közösen színpadra állított komplex, elgondolkodtató és újszerű alkotásokról híres, amik bőven túlmutatnak még a kortárs tánc laza, szabadon értelmezhető keretein is. A nemrégiben bemutatott, nagysikerű Kokoschka babája című előadása után ezúttal a Montmartre világa és Toulouse-Lautrec alakja ihlette meg.

Egon Schiele és Oskar Kokoschka után most Toulouse-Lautrec ihletett meg. Miért épp őt választottad?

Büszkén mondhatom, hogy tavaly nagyon jól sikerült a Kokoschka babája című előadásunk, amit a Bridging Europe felkérésére állítottunk színpadra, így idén újra megkértek, hogy rukkoljak elő valamivel. Ezúttal Franciaország került fókuszba, nekem pedig a franciákról azonnal Toulouse-Lautrec alakja jutott eszembe – de nem is feltétlenül Lautrec képzőművészetéből inspirálódott a darabunk, hanem sokkal inkább az ő személyes és társadalmi helyzetéből. Grófi származásúként az elit tagja volt, testi fogyatékossága és életútja azonban züllött bordélyokba űzte őt – mindeközben mégis minden közösségben kívülálló maradt. Ez a kívülállóság, Lautrec, mint világokat összekötő híd és persze a Montmartre aranykorának más extrém alakjai érdekeltek igazán.

A Kokoschka babájának több inspirációs forrása is volt (Alma Mahler történetén túl például Alfonso Cruz címadó regénye) így több rétegű, mégis az alapoktól elrugaszkodó mű született. Mennyire jellemzi ez a Lautrec táncolni fog-ot?

Engem sosem önmagában a műalkotás érdekel, ha képzőművészeti ihletettségről beszélünk. Arra vagyok kíváncsi, milyen társadalmi-kulturális közegben jöttek létre, milyen társadalmi problémákra reflektálnak a művek. Semmi sem kiragadható a kontextusából, ráadásul emellett számomra fontos az is, hogy az alapként használt korból, elemekből a jelen helyzetére is reagáljak. A Lautrec táncolni fog is jelenkori helyzetekről beszél, miközben egyértelműen azt a kort idézi, amiben játszódik. A Kokoschkához hasonlóan ez is egy összetett darab: nagyon személyes és játékos, ugyanakkor mélyen drámai is – hiszen végül is Lautrec is egy önkéntes bohóc volt, aki túlélési stratégiaként öltötte fel ezt a szerepet.

Alkotóként könnyű ezzel azonosulni? A bohóccal, aki álarcnak használja a szórakoztatást?

Nem is alkotóként azonosulok ezzel, hanem emberként. Úgy gondolom, hogy az ilyenfajta önreflexióval és öniróniával lehet túlélni… pontosabban élni. Ettől kerül a helyiértékére az élet minden visszássága és boldogsága, úgy, hogy mégsincs semmiféle hazugság. Én alapvetően így próbálok létezni a világban.

Az előadás vizuális világa szintén egy Lautrec karakterére rímelő groteszk, börleszkes képet fest.

Igen, a groteszk lett a hívószavunk, amit próbáltunk úgy használni, hogy ne lehessen megmondani, hogy bohóckodásról van-e szó, vagy sem. Nincsenek eltakarva a ráncok, minden fel van vállalva, mégsem lehet tudni, ki van a mosoly mögött. Készítettünk egy portrésorozatot az előadáshoz Dömölky Dániellel, szerintem az nagyon pontosan megfogalmaz valamit abból a személyes megnyilvánulásból, amit az előadóink fognak csinálni a darabban. Persze mindemellett inspirációs forrás volt Lautrec képzőművészete, de eszem ágában sem volt megmozdítani a festményeit, inkább a festményeiben lévő mögöttest próbáltam a színpadra emelni.

A Kokoschkának nagyon izgalmas eleme volt a báb – jól tudom, hogy ez itt is visszatér majd?

A bábművészet szerintem minden művészeti műfaj szintézise: úgy kell tudni bánni egy halott anyaggal, hogy élőként működtesse a testét, amiben benne van a színészet, a tánc, a mozgatás ritmusából adódóan a zene is, minden. A Kokoschka babájában ezt sikerült jól elkapni, de Lautrec esetében nem a halott anyag feltámasztásáról, illetve az ember-báb analógiáról van szó, hanem arra használjuk ezt az elemet, hogy a méretbeli különbséget, a lautreci perspektívát érzékeltessük. Tulajdonképpen belehelyezkedünk Lautrec tekintetébe.

A Lautrec táncolni fog egy francia művészt is szerepeltet. Milyen volt a közös munka Mahji Torres-szel?

Mahji Torrest úgy kértem fel, hogy korábban nem ismertem személyesen, csak olvastam róla, de a közös munka végül fantasztikus találkozásnak bizonyult. Ő úgy fogalmazott, hogy „egymás ikrei” vagyunk, szóval ő a női Gergye! (nevet) Mindenesetre tényleg szavak nélkül értjük egymást, van valami különös egymásra hangoltság közöttünk. De azt kell, hogy mondjam, hogy alapvetően az egész csapat tökéletes harmóniában állt össze – az előadás voltaképpen ennek a hét embernek az együttműködéséből születik meg a színpadon.

A saját neved alatt futó független társulattal dolgozol. Ez autonómiára való törekvés vagy inkább az egyetlen lehetőség ma a működésre?

Nem könnyű manapság a színházi embereknek és pláne nem a táncosoknak. Én sokáig próbálkoztam társulatépítéssel, és azon túl, hogy financiálisan szinte lehetetlen ma független kortárstánc társulatot létrehozni Magyarországon, sokirányú érdeklődésemből adódóan is úgy éreztem, hogy nem tudnék lekötni embereket, inkább egy projekt alapú munkamodell érdekelt. Ha megtalálom a művészeimet, és behívom őket egy projektbe, azon a munkán belül amúgy is társulatként létezünk, a függetlenségünk és az egymástól való függésünk elegye csodálatos együttműködést hoz létre. Úgy érzem, így nem kell kompromisszumokot kötnöm a munkáimban és megmarad a teljes szabadságom is.

De ez nem olyan, mintha választani kéne a szabadság és egy bizonyos (főleg anyagi) biztonság között?

Érdekes módon, mikor a Nemzeti Színház tagja voltam, akkor éreztem úgy, hogy tartozom valahová, de úgy, hogy a személyes függetlenségem, egyéni alkotói autonómiám nem sérül. A kőszínházi létnek rengeteg előnye van, hiszen egy egész struktúra, egy egész intézmény áll az ember mögött. Függetlenként szinte lehetetlen létrehozni ezt az infrastruktúrát. A Nemzeti Színházban töltött öt évemet nagyon kreatívnak, boldognak éltem meg, úgy éreztem, hogy minden kötöttség ellenére maximális szabadságban éltem. Most , függetlenként a kötődéseim, illetve a valahová tartozás érzése sokkal inkább személyekhez és előadásokhoz kötődik. Most úgy vagyok vele, hogy inkább kevesebbet, de azt azon a minőségen, amit elvárok magamtól.

Nálad mindig fontosak a jelentésrétegek, a műfaji és narratív komplexitás, amibe gyakran társadalmi üzenet van rejtve. Nem félsz attól, hogy ezeket épp a bonyolultság miatt mégis nehéz dekódolni?

Nem azért vagyok ennyire sokrétű, hogy megnehezítsem a közönségem sorsát, az elmúlt időben törekszem is egyfajta letisztulásra, hogy az üzenetek, fontos elemek világosak legyenek. Ettől függetlenül mindig azt szoktam mondani, hogy nem vagyok hajlandó káposztának nézni a közönségem. Ha a néző nyitott, képes bizonyos elvárások és feltételezések elvetésére és csak próbálja szabadon befogadni az előadást, akkor az sikerülni fog neki, elgondolkodtatja és élményt jelent majd a számára. Én úgy tisztelem meg a közönséget, hogy nem akarom a szájába rágni a dolgokat.

Fotók: Dömölky Dániel

Szólj hozzá te is!

Kapcsolódó cikkek

Még több Kultúra

Podcast: Bovaryné és A kis herceg a Zeneakadémián Boldizsár Ildikó

Podcast: Bovaryné és A kis herceg a Zeneakadémián