Senki semerre – Interjú Fabricius Gáborral

2016. november 02. |

A Margó Irodalmi Fesztiválon, október 15-én volt első regénye, a Más bolygó bemutatója. Több síkon és rengeteg kilométeren át futó nemzedéki kudarcregény a karácsonyfa alá, ostor és negéd nélkül. Még jó, hogy az elbeszélőjét Wundernek hívják.

Fabricius Gábor media designer, filmrendező és író, Puha Neon Fejlövés címmel 2009-ben kiadott novelláskötete után ez az első regénye. Komoly nemzetközi méltatásokat és Huszárik Zoltán-díjat bezsebelő rövidfilmje, a Sintér kapcsán már beszélgettünk vele a Marie Claire-ben, ezúttal a ’90-es évek eleji Párizsba stoppolásokról, cinizmusról és generációs csapdákról volt szó. A reggelizőben, ahol ültünk, valamelyik italian top hits album mézédes-heroikus dalai és egy késélező ütemes suhogása közösen adták a beszélgetés ritmusát – szimbólumnak is, giccsnek is szép.

Mennyire friss szöveg ez?

Öt éve dolgozom rajta. Egy regény – főleg egy első regény – talán soha sem lehet kész, de azért is volt fontos, hogy elengedjem végre, mert egy forgatókönyvet írok már egy ideje, és továbbmozdultam más dolgok felé. Mindent beleraktam ebbe a történetbe abból a korból, amikor először voltam Nyugaton, újra találkoztam az illúzióimmal, és talán nem is baj, hogy kicsit eltávolodtam tőlük, hátha objektívebben tudok rájuk reflektálni.

Év elején ajánlottál kedvenc könyveket a magazin Olvasókör rovatában. Már akkor is érezhető volt, hogy a generációs kérdések, a csalódottság nagyon izgatnak. Erről szólt ez a pár év?

Az én generációmnak a rendszerváltással az, amit a szülők hagyományosan jelentenek, megszűnt létezni. Ahol egybefüggő a történelem szövete, ott a szülők világlátása, tapasztalatai folyamatosan érvényesek és relevánsak. A rendszerváltás pillanatában azonban megszűnik mindez – elveszett a kapcsolat egymással, eltűntek az azonosulási pontok, a példaképek, és ez az atomizáció veszi körbe az embereket. Pontosabban nem vesz körbe semmi. A semmi vesz körbe. Őrületesen erős cezúra volt a rendszerváltás, hogy egyfajta valóság – vagy illúzió – meddig tartott, és honnan kezdődött valami egészen más valóság, vagy illúzió. Mert újra egy illúzió foglyai vagyunk. Mondjuk hinni mindig kell valamiben. Ez a szöveg eredetileg a jelenben szólalt meg, de írás közben mindig valahogy belemásztak a rendszerváltás körüli évek, mint valamiféle utazás kiindulópontja. Mindig oda kellett visszakanyarodnom, visszahúzott.

Mennyire ment el a könyv attól, aminek eredetileg indult?

Teljesen. Kortárs szituációban maradtunk volna végig. Egy kereskedelmi televíziót megvásárol az állam, vezérigazgatóját kirúgja, mert hatmillióra csökkent az ország lélekszáma, és a hatalom őt teszi felelőssé a népességcsökkenésért. Ennek a nyomorult kortárs figurának a jelen idejű történetét bontotta volna ki.

Akkor a főhős maradt, csak messzebbről kellett indítani az egészet.

Magától jött mindez. Folyamatosan azt kereste a regény, hogy ez az ember miért ilyen 2013-ban. Miért vált ilyenné. Mi a jelenben eluralkodó pszichopátia gyökere. Az alapfeltevés talán az, hogy senki nem indul cinikusan az életében, nem születik betegen. Senki nem azzal vág neki, hogy szörnyeteggé akar válni. Tulajdonképpen két párhuzamos regény fut, amelyekből ki-be járkálunk. Egyfajta párhuzamos jelenné alakult a múlt, aztán az olvasó már valószínűleg nem is tudja, hogy amit olvas, az pontosan mikor játszódik. Magunk vagyunk az illúzió és a szörnyeteg. A főszereplő minden mondatában benne van a rendszerváltás minden reménye, illúziója és kudarca – a regény végig félhomályban játszódik a jelenben. Valahogy nincs már fény sem, az is elveszett, és a metaforikus derengés, ez a nagyon furcsa, se nem sötét, se nem világos közeg körül vesz bennünket. Körbe kell csak nézni. Amikor láthatóak ugyan a dolgok, de nincsenek körvonalaik, nem vehetők ki tisztán. Erről mindenki tehet, még az értelmiség is, aki alkalmatlan a diskurzusra, mert nem tud függetlenül gondolkodni, tisztelet a kivételnek. De hát nekünk mindenünk kelet-európai. Erről szól a szöveg.

És miért könyv lett belőle?

Mert a formátuma sokkal intimebb, mint a filmé. A film mindig egy kicsit show-műsor, hiszen a megmutatás műfaja. Kevésbé narratív, az ember a saját reflexióit nehezebben helyezi el benne. Egy filmben nem szólhat ott állandóan a belső hang, mert azonnal irodalmiasítja a mozgóképet, és ellene dolgozik a képnek. Kifejezett célom volt, hogy egy nagyon intim szöveg szülessen arról, hogy mi történt velünk huszonöt év alatt, hogy köszöntött ránk a félhomály, hogyan adtuk fel identitásunkat, hogyan felejtettünk el mindent, és hogyan váltunk semmilyenekké – az pedig, hogy éppen regény lett, egy idő után adta magát. Miközben dolgoztam vele, sokszor elment elemző prózába, nagyon húzott az esszék világa felé, de ebből mindig visszarántott a szerkesztőm. Fontos kérdés, hogy ebből a machiavellista, törtető, gátlástalan világból hogyan lehet visszanyúlni egy nagyon személyes, közeli, intim világba – a könyv érdekes módon megteszi ezt az utat, és folyamatosan a karakter személyiségére kérdez rá. Az az állítás, hogy kell egy kataklizma, hogy tisztuljon a kép, különben ugyanilyen zavaros marad örökre. Ilyen szempontból ez egy abszolút karakterregény: fejlődés- és visszafejlődés-történet egyszerre.

Amióta lehet tudni a Más bolygóról, azóta útkereső regényként, road movie szövegként hivatkoznak rá. Olvasva inkább az a benyomása az embernek, hogy ellenkezőleg: mintha éppen arról szólna, hogy elfogytak az utak, és az egész keresősdi is valahogy okafogyottá vált.

Az úttalanság… Ez érdekes, igen. Több helyen is megfogalmazódik a regényben, hogy Magyarországon az embereknek, nagyon kevés kivételtől eltekintve, fogalmuk sincsen, hogy kicsodák. Totális az identitászavar – ami nyilván nem hazai, hanem kelet-európai történet, de attól még nagyon élő. Közös 20. századi örökség, hogy semminek sem lehetett lenni. Se románnak, se szerbnek, se zsidónak, se arisztokratának, se polgárnak, se konzervatívnak, se kapitalistának, se liberálisnak… Mert megöltek, kitelepítettek, kiraboltak, ellehetetlenítettek miatta. A regény gerince tulajdonképpen az a gondolat, hogy senki semmilyen, és senki nem is akar semmilyen lenni. Ezt a semmilyenséget és félelmet tanultuk és adjuk is tovább gyerekeinknek. Szép kis örökség. A magunkban és a körülöttünk lévő végtelen cinizmus alján ez van. A semmilyenség kényelmetlen kényelme. Talán még a leginkább gonoszak lettünk. De nem gond, valakinek gonosznak is kell lennie.

Pedig a rendszerváltás körül mintha…

’89 és az azt követő néhány év tényleg euforikus volt. Óriási endorfinlöket. Ami végig is lökte majdnem a ’90-es éveken az országot – aztán olyan lett az egész, mint egy szomorú, fájdalmas másnaposság. A rendszerváltás tulajdonképpen egy kémiai történet, amelyben tízmillió ember tudatállapota módosult. Közösen hallucináltunk, és ezt sokáig elfogadtuk valóságnak. A dolgok olyannak tűntek, mintha. De soha nem lettek olyanok. Maradt a semmilyenség, a bizonytalanság, csak egy idő után már hátranézni sem volt hová. Amikor tehát a jelenben íródott karakterről gondolkodom, arról gondolkodom, miért nem tudott ő semmilyen lenni, hogyan tette őt semmilyenné a huszadik század.

És meddig sikerült ezt a gondolatot – a karaktert – eltolni? Hol a fal, ameddig ez elvihető?

Egy ponton meglátja magát, azaz meglátja, hogy semmilyen, hogy átlátszó. Eljut a számvetésig. A tekintetben biztosan, hogy megtalálja a pontokat, ahonnan indult. Az út elejét ismerni, a kérdést feltenni bizonyos értelemben egyenlő azzal, hogy megkereshető, ami elveszett, a válasz félig kész. Ez a regény ennyiben az elveszés, az elvesztés regénye, a sötétben kanyargó út regénye, ahogy M. Nagy Miklós, az Európa Könyvkiadó igazgatója mondja, „Kelet-Európa regénye, amely Nyugattá akart válni.” Továbblépni is csak így, csak innen lehet.

Az interjú a Marie Claire 2016. novemberi számában jelent meg.

Fotó: Kinál Marci

Szólj hozzá te is!

Kapcsolódó cikkek

Még több Kultúra

A színház jövője: “El kellett fogadni, hogy Zoom-performanszok helyett inkább Netflixet néznek az emberek” Boross Martin

A színház jövője: “El kellett fogadni, hogy Zoom-performanszok helyett inkább Netflixet néznek az emberek”