Tizenhat éve nem készített filmet. Hogyhogy épp most jött el az ideje?
Voltak kész terveim, jó visszajelzéseket is kaptam róluk, az elmúlt tizenhat évben folyamatosan dolgoztam – gyakorlatilag nem volt olyan nap, amikor ne azon agyaltam volna, hogyan tudnék tető alá hozni egy saját filmtervet. Jó nagy pech kellett hozzá, de van ilyen, hogy egyik sem jött össze.
Csak olyan furcsa, hogy egy Cannes-ban is díjazott rendező nem jut lehetőséghez.
Ezt nem úgy kell elképzelni, hogy a gonoszok nem engedtek dolgozni: ezek aránylag nagy költségvetésű tervek voltak, és mindegyiknek mindig pont majdnem összejött a finanszírozása. Ilyenkor az ember kitart, sokszor túl sokáig… Nálam sokkal nagyobb nevek is belefutottak már ebbe, a leghíresebb példa talán Kuroszava, ő majdnem belebolondult, hogy évekig nem tudott filmet készíteni.
Az ön számára is ennyire megterhelő volt ez az időszak?
Nagyon. Egy idő után az ember el is kezd hülyeségeket csinálni. Elbizonytalanodik, nem bízik magában, az addig jól működő ösztöneiben, olyan emberekkel is társul, akikkel nem kellene. Ilyenkor szerencsétlen módon épp az a lélekjelenlét, az a gyors döntéshozási képesség kerül veszélybe, ami segítene továbblépni, és ami egyébként is elengedhetetlen egy rendező számára.
Mindeközben azért dolgozott a Terápia forgatásán. Valamennyire kompenzálta?
Igen, zseniális élmény volt, nagyon sokat segített. Három évadot készítettünk el, mind a három évadban a saját közegünkben, játékfilmes kollégáinkkal dolgozhattunk. Olyan igényességgel készíthettük a sorozatot, mint egy játékfilmet, miközben a formátumból adódóan lehetséges volt egy színházi munkához hasonló elmélyedés. Ez bizonyos szempontból nagyon nyugodttá tette a munkát. Külön ajándék volt, hogy együtt dolgozhattam más rendezőkkel, ez nekünk normál esetben sosem adatik meg. A legizgalmasabb mégis talán az volt, hogy az anyagon összesen hét vágóval dolgozhattam, mindannyian a szakma kiválóságai – igazi pszichológiai utazás volt, ahogy hét különböző ember hétféle látásmódjából összeállt valami egységes.
A sorozat középpontjában álló pszichoanalízis inspirálta az álmok körül forgó Testről és Lélekrőlt is?
Az eredeti forgatókönyvet még a Terápia előtt írtam, szóval inkább fordítva: ez segített a sorozatban. Annak idején épp a Testről és Lélekről forgatókönyv-fejlesztésének időszakában omlott össze a Magyar Mozgókép Közalapítvány, aztán egy három éven át tartó üresjárat jött, amikor csak vártuk, mi lesz a filmtervünk sorsa. A Terápiába úgy léptem be, hogy nagyon élénk volt bennem a saját filmtervem, így az, ami körül mozog a sorozat fókusza, engem eleve nagyon érdekelt.
Szokott emlékezni az álmaira?
Szerintem mindannyian úgy vagyunk vele, hogy vannak különféle hullámok, amikor jobban emlékszünk, nem?
Állítólag ebben is trenírozhatjuk magunkat.
Igen? Nem is tudtam. Voltak fázisok az életemben, amikor nagyon élénkek voltak az álmaim, és érdekes módon azok általában inkább terekhez kapcsolódtak, mint eseményekhez és személyekhez. Furcsa mód filmet is úgy készítek, hogy a helyszín ne csak egy funkcionális tér legyen, hanem önmagában is jelentéssel bírjon. Nagyon sok inspirációt merítek helyekből, ezek sokszor erős hatással vannak a dramaturgiai ívre is. De az az igazság, hogy mostanában nem emlékszem az álmaimra.
A filmben a szereplők szarvasokat kapnak álombéli alteregónak. Miért épp szarvasokat választott?
Ez is egy meg nem valósult filmtervemig vezethető vissza! (Nevet.) Írtam egy játékos, lélekvándorlós forgatókönyvet, amelyben a két főhős folyamatosan újjászületik, de néha növényként, néha állatként is. Akkor jöttem rá, hogy egy olyan tudattal terhelt állapotot, mint amilyen az emberé, egyszerűen nem lehet folytatni például egy kis nyusziban. Minden állatban, a legvérengzőbben is elemi ártatlanság van, amitől a tettei egyszerre telítettek, mert teljes lényével mögöttük áll, és egyszerűek. Nem véletlen, hogy az egyetemen a színészképzést is az állatkertben kezdik. A mi filmünk „nappali története” tulajdonképpen egy furcsa, munkahelyi szerelem, ami egy vágóhídon játszódik, szarvasmarhák között. Ők hasonlóan torz és túlszabályozott életet élnek, mint a főhőseink. Az az egyértelmű teljesség, ami egy szabadon élő szarvasnak megadatik, mindannyiunknak elemien hiányzik.
Milyen volt szarvasokkal forgatni?
Két fantasztikus szakemberrel, Horkai Zoltánnal és a társával, Iványi Péterrel dolgozhattam együtt. Számomra elképesztően szimpatikus és hiteles Zoli módszere. Ahogy ő fogalmaz: kényszerítés helyett mindig azon töri a fejét, hogy vajon mitől szeretné majd az állat azt csinálni, amit mi szeretnénk, hogy csináljon? Zoltánnal és Péterrel nagyon sokat beszéltünk a két főhősről, akiknek a megfelelőit kellett állatként megtalálnunk. Egy állatnak határozott személyisége van, ami megnyilvánul a mozgásában, tartásában, a tekintetében – nekünk olyan személyiségeket kellett találnunk, akik hűen képviselték a két főhősünket.
Ez már komoly színészi teljesítményt igényel egy szarvastól…
Abszolút! Mindig nevettek is, hogy szarvascastingot tartunk, de valahol tényleg azt tartottunk.
Morcsányi Gézát, a Magvető egykori igazgatójaként dramaturgként és műfordítóként ismerhetjük. Hogyan sikerült rávennie a szereplésre?
Elég vicces volt: amikor először leültünk kávézni, és én előálltam ezzel a felkéréssel, ő rögtön azzal kezdte, hogy az utóbbi években elég izgulós lett, és igazgatóként egy ideje mindenféle nyilvános szereplést átpasszol másoknak. Magamban azt gondoltam, hogy na, most magyarázza meg, hogy miért fog nemet mondani. Végül úgy fejezte be, hogy ezt elvállalja, mert itt nem az övé a felelősség.
A rendezés mellett a Színház- és Filmművészeti Egyetemen is tanít. Szigorú tanárnak tartja magát?
Jancsó Miklós mesélte annak idején, hogy meghívták a Harvardra tanítani, ő pedig a kurzus végén mindenkinek ötöst adott. Erre aztán kiakadtak, és egyébként nem is hívták többet oktatni. De ő úgy volt vele, hogy nem fog ott tanárbácsiskodni. Én sem tanárként, inkább egy idősebb kollégaként gondolok magamra, akihez lehet tanácsért fordulni. Eleve abszurd, hogy akkor most egy film mondjuk hármas alá?
Ilyen sikerekkel a háta mögött, az ember titokban azért számít fesztiválsikerekre?
Nem igazán, pláne, hogy a hosszú kihagyás miatt teljesen kikerült a látómezőmből, hogy van utóélete is egy filmnek. Két napja azért végre elkezdtem izgulni. Szerencsére már van nemzetközi forgalmazónk is, és az is nagyon biztató volt, hogy egy csomó vadidegen ember, aki nem tudott semmit a filmről, nagyon erős érzelmi reakcióval válaszolt rá. Azt nem tudom, milyen nézőszámot produkál majd, de úgy tűnik, érzelmileg úgy működik, ahogy szerettük volna – és nekem ez a legfontosabb.
Gratulálunk Ildikónak a Berlinale Arany Medve díjhoz!
Az interjú a Marie Claire 2017. áprilisi számában jelent meg!
Portrék: Erdőháti Áron
