Milyen impulzusok értek a könyved megjelenése óta?
Nem voltak elvárásaim, de sok megható és pozitív visszajelzést kaptam. Azt tapasztalom, hogy számtalan dolog van még, amiről beszélnünk kell, és a reakciók abszolút megerősítettek abban, hogy az emberek mennyire ki vannak éhezve az őszinteségre és a nyíltságra. Egy szerző annál nagyobb örömet nem tud átélni, mint amikor az emberek megállnak és elgondolkodnak a könyve kapcsán, vagy magukra ismernek és változtatni akarnak vagy csak önreflexióra készteti őket. Az külön öröm számomra, hogy meglepően sok férfit is érdekelt a történetem.
Amikor elkezdtem olvasni a könyved, nem igazán tudtam, hogy mire számítsak. Reneszánszát élik a halálközeli, túlvilági élményekről szóló könyvek, egyre többet publikálnak a szülés utáni depresszióról, spirituális utakról. Mire aztán a végére értem, tudtam, hogy ez jóval több, mint egy szülés története.
Ez maga az élet! Sokáig fel sem fogtam, hogy mi zajlik körülöttem. Az intenzíven is csak azon kattogott az agyam, hogy ez miért pont velem történik meg? Kérdezik is gyakran, hogy miért most kellett megírnom a könyvem, de nekem ennyi idő kellett, hogy összeálljanak bennem a mozaikok. A szüléstörténetem csak a kezdete volt egy komoly önismereti utazásnak, ami meghatározó felismeréseket hozott. Egyebek mellett azt is, hogy ne akarjak mindenkinek megfelelni, és bölcsebben tudjam kezelni az esetleges negatív viszajelzéseket. Most már el fogom bírni az esetleges negatív visszajelzéseket is.
Soha nem féltél attól, hogy ennyire megnyíljál és elénk tárd a szülésed traumáját, illetve az azt követő kihívásokat?
Dehogynem! Egy egész fejezetet ki is akartam húzni. Ez mindig egy óriási dilemma. Meztelenre vetkőztetni a lelkedet mindig veszélyes üzemmód, de akinek erre „van antennája”, az le fogja emelni a polcról a könyvet. Fontos, hogy ki hogyan „érkezik meg” magához. Nekem sem ment elsőre az önismereti utazásom, én is először a pszichológia irányában indultam el, de csak később egy aromaterápiában tudtak átlökni a saját akadályaimon. A kislányom két éves volt akkor. Amióta coachként dolgozom tudom, hogy mindenkinek megvan a saját története, csak az a lényeg, hogy merj szembenézni vele és mondd ki. Hogy mit kezdesz a felismerésekkel, az már a nehezebb része.
A külvilág a mindig vidám, nyitott, szép és sikeres lánynak láthatott, „akinek bejött az élet”. Tévés karrier, egy nagy szerelem, klassz férj és gyerek. Eközben sóvárogtál, hogy mindenki szeressen…A perfekcionista embereknek amúgy is sokkal nehezebb megbírkózni a traumákkal. Nem gondolod, hogy a történeteddel sok mai nő tud azonosulni?
Ahogy mondtam, mindenkinek megvan a maga története, ám a korlátaink lehetnek ugyanazok. Kérdés, ki hogyan tudja ledönteni ezeket. A könyvből, – amit tudatosan, mélyre ásva és önkritikusan akartam megírni, tabuk nélkül és őszintén -, kiderül hogy én, hogyan küzdöttem meg a saját kihívásaimmal. Az idilli körülmények bármikor átfordulhatnak egy krízis helyzetbe. Ezért is fontos, hogy megálljunk, figyeljünk és éljük meg az áldott, tökéletes pillanatokat. És amikor épp rossz életszakaszban vagyunk, akkor képesek legyünk megtartani a helyes fókuszt. Ez manapság nem könnyű. Coach, trénerként is mindig hangsúlyozom, hogy nagyon észnél kell lennünk, hogy a Facebook „tökéletes és szép” látszatvalóságában képesek legyünk helyesen megítélni a dolgokat.
A gyerek születése utáni két-három év tele volt lelki megpróbáltatásokkal. Tényleg nem tudtál „rákapcsolódni” a lányodra?
Igen. Borzasztó volt…Állandóan a múltat akartam megváltoztatni és onnan akartam folytatni, mint amikor elindultam szülni. Csodás várandóságom volt, teljes szimbiózisban voltunk a kislányommal. Mi már ismertük egymást, nekem ő már élt, én már láttam őt…és akkor jött egy snitt….Később is tudtam, hogy a kötelék mindig is ott volt köztünk, csak nem tudtam szinkronba hozni, hogy amit ésszel tudok, azt érzelemből nem. Ha az ember átél egy halálközeli élményt, utána nagyon nehéz a valóságban létezni, mert mindenki számára ismeretlen a túlvilág.
Jó, hogy írtál erről, mert a szülés is egy misztérium. Sokszor nem vagyunk tudatában annak, hogy min vagy kin múlhatnak dolgok egy szülés alatt.
A kiszolgáltatottság a legnehezebb, mert azt hisszük mindent kontrollálhatunk. Azt hisszük tőlünk forog a világ, nemtől, kortól és rangtól függetlenül. De az ilyen pillanatok odatartják a tükröt, és akkor bizony egyedül vagy. A férjemmel mi is mindent előre megbeszéltünk, jártunk dúlához és kórházi szülésre készültünk. A krízis ellenére – hol tudatomnál voltam, hol nem -, egyet tudtam végig, hogy bárhogy is alakul, a gyermekem rendben lesz.
Az egész drámát egy melléklepény okozta?
Sajnos kettő is volt belőle, de nem lehetett látni vagy tudni róla, mert feltapadt a méhfalra. Ez belső vérzést okozott és leálltak a funkcióim. Amúgy ez nagyon ritkán fordul elő, tíz millióból körülbelül egyszer.
Emlékszel milyen volt odaát?
Ez nehéz, mert nem tudom pontosan, hogy hol voltam. Odaát vagy félúton? Már nem esik annyira nehezemre beszélni róla, de a magyar kultúrában a halál témája sajnos tabu, és általában negatív dolgokat társítanak hozzá. Nekem ezzel szemben egy „jó” megélésem volt, egy fajta megnyugvás. Lehet, hogy nem kapunk egyforma halálélményt…Én ezt ma kiváltságként élem meg, mert fel tudom fogni annak a jelentőségét, hogy mekkora érték az élet, és hogy ne herdáljam el. Ezért is lettem coach, ez egy fajta küldetéstudat.
A hangod átmeneti elvesztése, a klinikai halál, a gyerekhez való viszonyod olvasóként nekem mind felfogható volt, de bevallom, hogy a köny végén a dúla és a férjed tárgyilagos beszámolójától vált számomra az egész történet igazán valódivá. Mintha a te verziódon végig egy fátyol lett volna, a kontúrokat viszont ők adták meg.
Igen, ez érdekes amit mondasz, mert valójában én ebből az egészből semmit sem úgy érzékeltem, mint ők. Ez a két ember a „hús-vér” pillanatokat élte át, és talán ez adja meg a súlyát a történetnek. Nagy kérdés, hogy hogyan kezeljük a halált? Lehet, hogy akit haldokolni látsz, ő belül teljesen másként éli azt meg. Ez a tapasztalat talán segít majd valakinek az elengedésében és megnyugvást adhat.
A férjed, Krisztián ugyanolyan főszereplője ennek a könyvnek mint te. Ezt nélküle nehéz lett volna végigcsinálni.
Tíz évesen ismertem meg a férjem, 21 éves korom óta vagyunk együtt, és nagy szerencsének élem meg, hogy azóta is együtt megyünk végig a közös utunkon. Mindketten sokat fejlődtünk önismeretben, a szerepeinkben. Neki sem volt mindig egyszerű, de az biztos, hogy ő is nagy utakat járt be mellettem. Onnantól kezdve hogy eldöntöttük, hogy családot alapítunk, vallom, hogy együtt kell menni és együtt kell szülővé válni. A férjem mindig nagyon komolyan vette az apaszerepet, és a kritikus pillanatokban is számíthattam rá.
Két nagy „szerelmet” is elengedtél az elmúlt években, az éneklést és a televíziót…
Magánénekesként végeztem a Konziban, de nem mentem tovább, viszont az éneklést mindig is őrizni fogom a sejtjeimben. Nagyon szerettem kórusban énekelni, de annyi minden mást is kaptam az énekléstől, és a tévézésben is sokat köszönhettem a zenei múltamnak. Ez soha nem fog elmúlni, bármikor dalra tudok fakadni, akár stressz levezetésként is. Otthon áriázás közben érzem a hangomon, hogy mára jobban beérett, kerekebb lett, de tudom, hogy ha dolgom van még az énekléssel, az úgyis jönni fog.
A tévé nehezebb lehetett…
Ez igaz, de a saját döntésem volt. Tizenkét évig dolgoztam egy helyen, ott kezdtem el a pályát és nosztalgiával gondolok vissza ezekre az évekre. Sok változás történt, de szerencsésnek érzem magam, mert sok lehetőséget kaptam és nem lettem képernyőfüggő. Az igaz, hogy még voltak terveim, amiket nem tudtam ott megvalósítani és sokáig hiányzott a csapat, a csapatmunka, de az is igaz, hogy az emberek gyakran csak a szépet látják ebből a szakmából, pedig nem mindig olyan könnyű a reflektorfényben élni.
Milyen ma a viszonyod a kislányoddal?
Gyönyörű. Most nagyon érzem őt, barátnők vagyunk. Nekünk anyáknak mindig könyebb és nehezebb időszakok váltják egymást a gyereknevelésben, de az már karakterfüggő, hogy ki mikor akad el szülőként. Most kezd kiskamasszá válni, tíz éves lesz, és minden a korával járó belső kis feszültsége ellenére, most nagyon élvezem ezt az időszakot. Ahogy ennek a könyvnek is most kellett megszületnie, majd annak is el fog jönni az ideje, hogy megbeszéljük velem mi történt, amikor ő megszületett…
