A legsötétebb óra
Gary Oldman megérett az Oscar-díjra – mi sem bizonyíthatja ezt jobban, mint a Churchillként nyújtott színészi teljesítménye. A legsötétebb óra története a második világháború mindössze néhány hetét öleli fel, a Downing Street és a Buckingham-palota sötét, szivarfüstös tereiben zajló politikai vitákra koncentrálva. Miután Churchillt miniszterelnökké választják, döntenie kell, hogy a Hitlerrel és a náci Németországgal való békekötést vagy Nagy-Britannia küzdelmek és veszteségek árán kivívott szabadságát választja. A legsötétebb óra sokkal inkább lélektani síkon mozog, mintsem a történelmi eseményekre teszi a hangsúlyt. Churchill vívódásában ráismerhetünk a vasöklű miniszterelnökre, az idealizált államférfire és az esendő emberre. Gary Oldman tökéletesen magáévá tette a már megöregedett, de még mindig zseniális elme makacs és határozott viselkedését, hóbortos szokásait. A kor maszkulin politikai világát a film a női mellékszálakkal egyensúlyozza. Churchill felesége (Kristin Scott Tomas) és titkárnője (Lily James) mindvégig a férfi mellett állnak, előcsalogatva azt az énjét, akiben a racionális döntések mellett az érzelmek is helyet kapnak. A feszült jeleneteket humoros dialógusok oldják, a komor képi világot pedig remek vizuális megoldások és metaforák teszik izgalmassá. A legsötétebb óra lebilincselő és feszült film a zsarnokság elleni harcról, az emberi méltóság mellett való küzdelembe vetett hitről. (Fejes Réka)
Három óriásplakát Ebbing határában
Ezt valószínűleg tényleg mindenhol leírták, de egyszerűen nem lehet kihagyni: Martin McDonagh legújabb filmjére már akkor kíváncsiak lettünk, mikor kiderült, mi lesz a címe. Persze nem csak erről van szó, fontos tényező például, hogy McDonagh neve már a színházi szcénán keresztül beépült a magyarok fejébe – olyan népszerű darabok futnak nagy sikerrel a neve alatt, mint A párnaember, a Vaknyugat vagy a Hóhérok. És akkor ott van Frances McDormand is.
Ha lecsupaszítjuk a Három óriásplakát Ebbing határában történetét, olyan sorsokat kapunk, amikkel eszünk ágában nem lenne viccelni: porfészek kisvárost magányos törpével, rákban haldokló kétgyerekes rendőrfőnökkel, rasszista rendőrtiszttel, és egy anyával, akinek megerőszakolták és megölték a lányát, mégis hiába vár az igazságszolgáltatásra. Pedig ez a film tényleg vicces. McDormand betonkeményre merevedett, mindenre elszánt, de mégis visszavonhatatlanul darabokra törött anyafigurájának keserű humora keveredik Woody Harrelson rendőrfőnökének jóságos-alpári beszólásaival és a társát alakító Sam Rockwell sokszor bohózatba illően ostoba, mégis egészen jól ülő helyzetkomikumaival. Miközben a sztori gerincét ugyanannyira jelenti a saját igazságáért harcoló kisember univerzális története, mint a gyermekét elvesztő anya gyászmunkájának érzékeny elmesélése. A Három óriásplakát… szépen kerekíti a történetet és fonja feszesen össze a karakterek sorsait (nem véletlenül drámaíró McDonagh) a film folyamatosan billeg a súlyos dráma és a fekete humor között, és a végeredmény pont attól lesz jó, hogy egyiknél sem volt hajlandó megállapodni. (Kránicz Dorottya)
Lucky
Harry Dean Stanton utolsó filmje, a Lucky kétségkívül a karakterszínész életművének éke. A dráma és vígjáték határmezsgyéjén egyensúlyozó film nem kisebb bravúrral próbálkozik meg, mint hogy egy sziklaszilárd értékrendű, végtelenül optimista 90 éves ember mindennapjait mutassa be – csöppet sem unalmas módon. Az érzékeny rendezői és operatőri munka eredményeképpen Lucky és környezetének testi-lelki terheit nagyon hamar magára tudja vállalni a néző is. Stanton önreflektív és ízig-vérig őszinte játékmódja is a teljes átélést erősíti, így még ha az első öt percben úgy is éreztük volna, hogy egy örökkévalóságig fog tartani másfél órán keresztül nézni egy öregember csoszogását, a gyönyörű képsorok és Lucky személyisége garantáltan feledtetik az idő múlását. A szinte cselekmény nélküli, kínosan realisztikus film fordulatát egy kisszerű eset hozza el, mikor is a főhős buddhista nyugalmát a halál közelségének realizálása váltja fel. Lucky drámáját sajnos az az önéletrajzi tény is fokozza, hogy maga Stanton már nem nézhette meg a John Carroll Lynch rendezésében készült művet. (Bobák Szilvia)
Szólíts a neveden
A ’80-as években járunk Olaszországban, Elio (Timothée Chalamet) itt tölti a nyarat szüleivel. Olvas, zenét ír, úszni és táncolni jár a barátaival. A művészettörténész apa minden évben felkarol és befogad egyet tanítványai közül, ezúttal a jóképű Oliver (Armie Hammer) érkezik a családi villába. A férfi megjelenésével Elioban elkezd kibontakozni egy addig rejtett érzés, felismeri valódi önmagát. Ez a nyár más, mint a többi, tele van vággyal és elfojtással, szerelemmel és szomorúsággal, csenddel és boldogsággal, fülledt melankóliával. A film gyönyörű motívumai a két férfi között alakuló kapcsolatot támogatják: az antik márványtestek, a tenger mélyéről felhozott szobor, míg a tompa színek, a lassan, de kidolgozottan előrehaladó cselekmény a 80-as évek filmjeinek hangulatát idézik. A Szólíts a neveden több kategóriában is Oscar-jelölt, nem véletlenül, a film remek színészgárdával dolgozik, élükön a fiatal Timothée Chalamet-vel. Kissé problémássá teszi a történetet – bár ez inkább a film alapjául szolgáló André Aciman regénynek tudható be – Elio zavarbejtő fiatalkorúsága, amitől a kapcsolat jóval bonyolultabb lesz két férfi szerelménél. (Fejes Réka)
Viszlát, Christopher Robin
A Micimackóról általában nem a trauma és a háború szavak jutnának eszünkbe, a Viszlát, Christopher Robinból azonban megmutatja, hogy minden idők legnépszerűbb mackójának keletkezéstörténetétől nem állnak távol a családi és világméretű tragédiák sem. Az A. A. Milne (Domhnall Gleeson) és kisfia (Will Tilston) kapcsolatára fókuszáló film hátterében a 20. század világégéseitől sújtott Anglia és az író magánéleti és karrierválsága is tisztán kirajzolódnak. Ezzel pedig olyan szívszorító kontextust vázol a Százholdas Pagony köré, mely után talán már soha többé nem tudunk gyermeki naivitással viszonyulni a szívünkhöz oly közel álló történethez. Az édeskeserű életutakat felvonultató film legfájdalmasabb sorsa paradox módon éppen a Róbert Gida ihlette kisfiú, Milne fiának tragédiája. Ő az, akinek a gyermeki világát apja világhírű könyvvé tette, a világ minden gyermekének örömet okozva ezzel – a saját fián kívül. (Bobák Szilvia)
Floridai álom
Minden alkalmat ki kell kihasználni, mikor Sean Baker előző filmjéről, a Tangerine-ről lehet beszélni: a transznemű fekete szexmunkások és egy örmény taxisofőr eszelős karácsonyát bemutató, és egyébként végig néhány iPhone-nal rögzített film pontosan annyira egyedi, izgalmas és zseniális, mint amilyennek elsőre hangzik. Baker nagyon magasra tette a lécet 2015-ös munkájával, és bár a Floridai álom szintén egy perifériára szorult közösségről mesél, sajnos egyáltalán nem lett annyira érdekes, mint a Tangerine. És nem azért, mert a Floridai álomban tulajdonképpen nem történik semmi. Baker itt is képes megcsinálni azt, amivel már egyszer bizonyított, vagyis pátoszmentesen, és még inkább a (fehér) értelmiségi filmkészítő paternalista tekintetét levetkőzve nézni a Disneyland mellé épített lakópark figuráit, akiknek valahogy nem igazán jutott a Disney-varázsból. A rózsaszínű, perzselő floridai napfényben izzadó komplexum lakói ismerős karakterek lehetnek a magyar közönségnek is – tangapapucsban cigiző túlsúlyos asszonyok, gyorsétteremben robotoló anyák, trágár, dühös vagy éppen alkoholista szomszédok és egy csapat végtelenül elhanyagolt gyerek. A film elsősorban a kicsikre koncentrál, olyan dokumentarista objektivitással, mégis annyi érzékenységgel, hogy képes teljesen eltávolítani a szociográfiai ítéletalkotást. Mert ugyanannyira az életük része a bandázás, a trükkösen lenyúlt fagyik és a parkoló kocsik köpködése, mint az állandó kilakoltatások, a pénztelenség és a folyton betépett anyuka – igaz, az utóbbi három inkább csak a felnőttek és persze a nézők számára világos. Ez a borzasztóan okos filmkészítői hozzáállás pedig tényleg hihetetlen bravúr, csak az a baj, hogy Bakertől már megszokhattuk. Így a Floridai álom eseménytelensége inkább csak szép lassan rózsaszín tócsává olvad, mint a napon felejtett eperfagyi. (Kránicz Dorottya)
